„Hívő vagyok anyám méhétől fogva” 1/5

Jankovics Marcell, v, 02/03/2013 - 00:11

 

 

 

I.

 

  • Voltak idők, amikor az emberek nem jártak templomba, mert egész egyszerűen nem voltak még templomok. Szabadon éltek, részei voltak a természetnek, nem pedig elfogyasztói. A Napból, a Holdból, a csillagokból értettek meg olyan dolgokat, amelyeket ők egy felsőbb akaratnak, egy felsőbb szférának tulajdonítottak. Ön szerint mikor állt közelebb az ember Teremtőjéhez, a régmúlt időkben, avagy a nagy világvallások kialakulását követően?
  • Minél régebben, annál közelebb. A Nap könyve című munkámban próbáltam arra választ keresni, hogy az egyistenhit honnan ered. A Napból, mint égitestből vezethető le, minthogy a Nap egy, és a Naptól kaptuk valaha az életet. Legalábbis így hitte sok ezer évvel ezelőtt az ember. Egy, ami nélkül folyamatában sem működhet élet, s egy, ami meghatároz bizonyos rendeket, rendszereket, törvényszerűséget és szabályosságokat. Kepler, amikor rácsodálkozik arra, hogy kis világunk közepén a Nap van, azt mondja, hogy nincs is csodálatosabb hely Isten számára lakhelyként, mint a Nap. Az Újszövetség születésekor, tehát az evangéliumokban Jézusra már nap- és holdisteni tulajdonságokat aggatnak pogány, különböző szinkretista törekvések jegyében. Az evangélisták az élettörténet és a tanítói időszak csodáinak leírásakor olyan népszerű szimbólumokkal és mítoszi elemekkel élnek - finoman és diszkréten, persze -, amelyek az egykorú antik csillaghit jellemzői voltak.

Mindebből én oda jutottam, hogy amit mi az ősi korok sokistenhitű vallásának gondolunk, az lényegileg egyistenhitű, mert eleink megérezték, majd fölismerték, hogy a világot egy rend, egy törvényszerűség, egy rendszer kormányozza. Ettől kerek a világ. Ezért is hívjuk univerzumnak, világegyetemnek. A primitív törzsi vallásokban is létezik egy ilyenfajta egylényegűség. Jóval később a görögöknél például Zeuszt úgy találjuk, mint egy csapodár istent, aki rengeteg nővel élt házaséletet.  Ha azonban redukáljuk a számlálót és a nevezőt, kiderül, hogy egy nő volt, a teremtő princípium női fele, csak ezeregyszáz alakban.

Van egy ide vonatkozó élményem Kínából. Pekingben jártam, betértem egy taoista kolostorba, ahol egy szerzetes idegenvezető angolul sorolta, hogy „…ez az isten, meg az az isten, meg amaz az isten…”, mire én megkérdeztem tőle: „Atyám, hát nem egy Isten van? – De, természetesen. Egy Isten van.” – felelte, s folytatta tovább ugyanúgy: „… ez pedig az az isten.” Az angol „God” szót használta. Akkor mi is ez az egy, és mi a több?

  • Amennyiben elfogadjuk, hogy az emberiség folyamatosan csak halad előre, - s miként a pattintott kőtől eljutott az űrszondáig -, a Teremtőhöz való közelségünk, Isten megismerése és megértése miért nem fejlődött az idő múlásával?

A technikai fejlődés távolítja az embert attól az alázattól, ami szükséges lenne a világban való helyes magatartáshoz és cselekvéshez. A világ fizikai törvényei adottak, a fizikai törvényekből következnek a biológiai törvények, a biológiai törvényekből nagymértékben következnek az erkölcsi parancsok. A vallás egyik legfontosabb beavatkozása ebbe a műveletbe, hogy önuralomra nevel, s önmérsékletre nevelve megpróbál minket valóban emberré tenni. A lemondás útján kell megértenünk, hogy a szabadságot csak önmegtartóztatás, de legalábbis önmérséklet útján érhetjük el, megszabadulván azoktól a vágyaktól, amelyek bennünket terhelnek. Minden nagyra törekvő vallás, minden világvallás ennek megértetésére és elfogadtatására törekszik.

  • Éppen ezért az ember legfőbb bűne, amit elkövethet önmaga és a világ ellen, hogy nem fogadja el a világ kézenfekvő törvényszerűségeit és megpróbálja a saját akaratát ráerőltetni a világra. Olyan ez, mint hogyha az ember Isten fölé akarna emelkedni. Ez végzetes hiba. A civilizált világban ezt lehet ma tapasztalni. Lehet, hogy a természetben és törzsi közösségben élő primitív ember babonából, hiedelmekből, ostobaságból és a dolgok félremagyarázásából rengeteg hibát, fölösleges és véres dolgot követett el. Ám a kereszténység üzenetét hordozó népek hosszú évszázadok alatt sem mutatták azt, mintha valóban ellentételezni tudták volna a szeretet vallásaként mindazt, amit előtte, vagy párhuzamosan más vallások képviseltek. Úgyhogy ebben nem fejlődést érzékelek, hanem éppen ellenkezőleg, hanyatlást.
  • Ön sokfelé járt a világban, s számos kultúrát megismert. Ha saját hitét kellene definiálnia a fentieknek megfelelően, hogyan tenné?
  • Én kételkedő vagyok, mint Tamás. Pál apostol vagy Szent Pál – mivel katolikus vagyok, hát illendő, hogy Szent Pált mondjak – azt mondja magáról: „Hívő vagyok anyám méhétől fogva”. Ez valami olyan felismerés, ami azt jelenti a jelenkori nyelvre fordítva, hogy a hit genetikai adottság. Az vagy van, vagy nincs. Amikor Szent Pál a damaszkuszi úton megtér, nem hitet kap, hanem vallást cserél. Erre nem lett volna képes, ha nem lett volna eredetileg is hívő ember. Ő csak a hit formáján változtat azzal, hogy megváltozik vallásában.

 A Kínában gyakorlott univerzalizmus, akárcsak a buddhizmus, nem ismeri – csak bizonyos, mondhatni, népszerű szinteken – a személyes Istent. Hozzám ez a fajta keleti gondolkodásmód áll közel. Ezért nem illek bele teljes mértékig a hagyományos keresztény közösségbe, mert számomra Isten nem egy antropomorf lény. Monoteistább vagyok, mint a hagyományos keresztény. A keresztény felekezetek közül leginkább az unitárius hittel tudnám a sajátomat jellemezni, amelyről megjegyzik, hogy „nem is keresztény, hiszen nem fogadja el Jézus istenségét”.

Érzékelem, hogy a világban mindent egységbe foglal „valami, ami Egy”. Érzékelem, hogy a világban millió és millió megváltandó helyszín van, elfogadom, hogy Jézusnak megváltói feladata volt, amit teljesített is, de ehhez nem kell feltétlenül hinnem istenvoltában, elég isteni kijelöltségében hinni, ez már önmagában is hatalmas és hihetetlen dolog. Ez a keverék gondolkodás bizonyosan összefügg azzal, hogy többféle nevelést kaptam, de mint említettem, az ember vagy beleszületik a hitbe, vagy nem.  

  • Hogyan férhetnek meg egymás mellett a – laikus számára ellentétes – hitek, az univerzalizmus, az unitárius hit és a katolikus kereszténység?
  • Nincs erről kialakult filozófiám vagy teológiám. Nem képzelem magamat vallásalapítónak, akinek ki kell találnia egyféle elméletet, ez a három hogyan is társítható. Mindazonáltal Jézus és a Tao címmel készülök írni egy tanulmányt. Ez jelzi, hogy valóban foglalkoztat a téma. Számomra a kínai univerzalizmusnak csupán az elméleti váza meggyőző, a rengeteg sajátos díszítőelem nélkül, amit Kína saját kultúrájából tesz rá. Keresztény neveltetésemnél fogva ugyanis nagyon szeretem és élvezem azt, amit keresztény emberként kaptam a kereszténység kultúrájából. A kettő azonban nem vonható össze eggyé – a kínai kultúrát lehetetlen a kereszténység, például a gótika díszítőelemeivel egybemosni. Az, hogy éveken át bibliamagyarázatot tartottam a Marczibányi téri Művelődési Központban, azt jelenti, hogy engem a kereszténység a legmélyebb értelemben véve is foglalkoztat. De a világnézetemben megelégszem azzal az univerzalista felfogással, amelyben az Istennek nincsen olyan személyes funkciója, mint a kereszténységben.
  • Nem érzi úgy, hogy ezáltal - úgymond - elveszített volna valamit, amelyet valamikor korábban már megismert?
  • Egy vallásnak emelkedettebbnek kell annál lenni, mint – ami minden vallásban jelen van –, hogy Mari néni a templomban gyertyát gyújtva kéri Istent vagy annak valamelyik szentjét, hogy kerülje el a baj, avagy legyen szerencséje. Én ennél többre vágyom, magasabbról szeretném a hit kérdését megközelíteni. Alapvetően lázadó ember vagyok, de a Végtelenség és annak törvényei ellen nem lázadok. Azt ön- és közveszélyesnek tartom. Ezért megpróbálok megfelelni neki, de miként az a Tízparancsolatban is szerepel, Isten nevét hiába nem veszem.

A Szentírás ószövetségi része is tele van Isten személyes megnyilvánulásaival, jóllehet a zsidók ezt tagadni látszanak azzal, hogy Isten náluk nem ábrázolható és nem antropomorfizálható, még igazi nevén sem nevezhető. Mintha ez nem lenne más, mint a személyes Isten tagadása. Jézust, akiben a hívők a megszemélyesült Istent imádják, többek között ezért taszítják ki, mert szigorúan monoteisták, s egyszerűen nem fér bele a számukra Istenről alkotott képbe. Mivel az ember terméke az evolúciónak, – amelyben persze világosan megmutatkozik az isteni szándék –, Istent hagyományos módon, az ember képmásaként nem képzelhetem el.

  • A kereszténységben Ön szerint tehát eltúlzott mértékben jelenik meg a Teremtő és az ember személyes kapcsolata?
  • A kereszténység egyik legfontosabb tanítása, hogy Jézus Krisztusban megtestesül az Isten. Ő maga a személyes Isten, ezért az Atya fokozatosan  háttérbe szorul, majd eltűnik. Azt, hogy Jézus Krisztus és az Atya a személyességében azonos, a középkori festészetben – akár az ortodoxban, akár a nyugatiban – lehet megérteni. Az Atya-ábrázolások igazából Krisztus-ábrázolások. A Pantokrátorok Atyák, nem Jézusok, de mégis Őrá hasonlítanak, csak jóval idősebbnek mutatják annál, mint ahogy a közmegegyezés alapján a földi Jézust képzeljük. Később a Szentháromság ábrázolásokon az Atya alakja elkülönül, ami már-már bálványimádásnak hat, vagy – s ez a szerencsésebb –, jelként látható háromszögbe foglalt sugárzó szem vagy a Tetragramaton - Isten négybetűs héber neve - formájában.

Emberi fogalmak szerint Isten valóban nem személyes nekem.

Én a Fiú, vagyis az Isten földi megtestesülésének elbeszélésében számtalan korábbi mitológiai elképzelést vélek felismerni, ami nem von le a történet hiteléből, épp ellenkezőleg. A meghaló és föltámadó istenségek mítosza abban az időszakban, amikor Jézus színre lép, visszatérő történet, rengeteg hasonló ismert. Mindegyik az emberiség közös vágyát fejezi ki. Robert Graves egy könyvében azt mondja, hogy Jézus ember, akitől hívei azt várják, hogy úgy viselkedjék, mint a pogány istenségek – tehát romanizálják, illetve a zsidóságból kivonva ezt a személyt és a tanítását –, megpróbálják a mediterrán mitológiák körébe vonni. Hogyha nem vállalták volna föl a korai keresztények mindazt a szintetizáló elemet, amit a különböző európai kultuszokból merítenek – például a Mithras-kultuszból –, akkor a kereszténység nem vált volna világvallássá, mert nem tudott volna a maga korában eléggé népszerű lenni. A meghaló és feltámadó isten viszont nem azonos a zsidók által Messiásnak mondott megváltóval.

Én az imént elmondottakat egyszerűen a történetünk részének tekintem, és ennek a személyes hitemhez nincs is köze. Azt azonban tisztán látom, hogy mekkora csoda is a világ, s ez nem működhet csak úgy, saját magától. Nem lehet a véletlenszerűségek halmazának fölfogni, a dolgok rettenetes módon összekapcsolódnak, hihetetlen, látszólag teljesen össze nem függő módon.

  • Aki számára Isten nem személyes, hogyan szokott imádkozni?
  • Az öregséggel együtt jár, hogy az ember folyton és mindenen meghatódik. Évente egyszer részt veszek Tihanyban egy osztálytalálkozós szentmisén, az ottani házfőnök, Korzenszky Richárd nekem ugyanis Pannonhalmán osztálytársam volt. Ezeket a miséket végig szoktam könnyezni, és hogyha belekezdek a Miatyánkba, majdnem mindig ugyanígy járok. Amikor külföldön járunk, s betérünk egy-egy templomba, mindig elmondom a Miatyánkot. Ez az ima mindent tartalmaz, amit én fontosnak tartok. „Amint a Mennyben, úgy a Földön is” – számomra ez parancs, s azt jelenti, hogy a kozmikus törvények és földi megfelelőik ugyanazok, ennek kell alárendelnem tetteimet. A „jöjjön el a Te országod” pedig szintén ezt jelenti; törekedjem arra, hogy tisztán érvényesüljön az egyetemes törvény. Az ember hagyja mindezt kibontakozni és érvényesülni. A „Jaj Istenem, add hogy…” – kezdetű felkiáltásokat, amelyekre én is ragadtatom olykor magam, nem tekintem imádságnak, mert nem erről kellene szólnia a valódi imának. Hanem arról, hogy tényleg „jöjjön el a Te országod”. Még a 80-as évek elején, amikor  csak plébániákon és parókiákon volt látható Zefirelli A názáreti Jézus című filmje,  szereztem egy angol nyelvű kópiát, s levetítettem a stábomnak, akikkel akkor éppen együtt dolgoztam tervezett Biblia-sorozatomon. Ahogy néztük, én fordítottam a szövegét, a Hegyi beszéd részénél is kis híján elsírtam magam…

 

 

  Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap