Hétpálinkás Yamada

Doma-Mikó István, h, 08/01/2011 - 14:30

 

 

 

 

 

 

1982-ben történt, amikor még elég zöldfülű gaidzsin voltam Japánban. Fellengzősen fogalmazva „mindössze két évvel azelőtt tettem át rezidenciámat a Felkelő Nap Országába”. A japánok a „kommunista” Magyarországgal a kulturális kapcsolatokat csak kötelező szinten mímelték; Tokióban évente-kétévente megrendezték egy-egy magyar állami (másféle nem is volt!) múzeum képkiállítását, és kész!

A magyar kultúra iránti érdeklődés ennél sokkal szélesebb volt (de hát a politika!). Ezen felbuzdulva meglehetősen bátor ötlettel magyar múzeumot alapítottam Tokióban. Japánban mindent, ha pénzed van! Csakhogy nekem éppen az nem volt. A forgalmas Ikebukuró kerületben kibéreltem egy nagy termet. A jövedelmemből a bérleti díjra alig futotta, ezért több hónapos munkával magam emeltem közfalakat és készítettem kiállítási vitrineket. Nos, ekkor került a képbe a nálam pár évvel idősebb „Yamada szan”.

A cérnavékony szemüveges fiú egy sikeres zenekar klarinétosa, akinek családja hevesen ellenezte az otthoni gyakorlást. Magára vállalta a múzeum terembérletének hányadát, azért cserébe a kollégáival ott zenélhettek esténként. Idővel jó barátok lettünk, ami Japánban többnyire csak közös evést és ivást jelent. Ő inkább az utóbbiban járt élen. Néha megjelent nálam kedvenc italával, egy üveg Whiskyvel, és addig ivott, amíg kotyogott a butella.
Jómagam nem szeretem a whiskyt, csak illemből ittam vele, miközben ódákat zengtem a magyar gyümölcspálinkákról. Számtalan fajta, mindnek más az íze, illata, zamata… - Yamadának a nyála csorgott! Egy ilyen esti italozáskor, valahol a piramisok és az UFO-lények kapcsolatának fejtegetése közepette megpendítette, hogy a fél életét odaadná, ha végigkóstolhatná a híres magyar pálinkákat. Meglepetésként rendeltem Magyarországról hét fajtát, ha emlékeim nem csalnak, cseresznyét, barackot, almát, körtét, kisüstit, törkölyt és seprőt. Utóbbi a borkészítés mellékterméke. A kiürült boroshordó alján visszamaradt, a bor színével azonos iszap, aminek halmazállapota és íze megtévesztésig hasonlít a pocsolyára. Takarékos gazdák kimerik e gyanús masszát, és hogy semmi se menjen pocsékba, cukorral dúsítva kifőzik pálinkának. Az íze és ereje dicsérnivaló, de a szaga! Egy stampedli seprőpálinka percek alatt megfertőzi egy terem levegőjét, mintha nyitva felejtették volna a mellékhelyiség ajtaját.

Yamada többször elmondatta és végighahotázta a történetemet ózdi barátomról. Gyuszó, a tehetséges grafikus, ha meglátogatott pesti lakásomon, mindig két üveg seprőpálinkával indult útra, és általában csak eggyel érkezett. Filozofikus művész lévén percekig állt az ajtóm előtt az üdvözlőbeszédét fogalmazni. A bejárati ajtóm (sztahanovista mestermunka) csukva is szellősen működött, átszivárgott rajta az erős „illat”.

-  Gyere be, Gyuszó, nincs zárva!

Gyuszó szentül esküdött, hogy ez az egyetlen természetes szer, amit az orvosa náthára, vagy influenzára ajánl. „Már pedig az ember az egészégéért minden áldozatra képes.” – szokta volt mondani. Szerinte a náthavírust a pálinka magas alkoholtartalma pusztítja el, szerintem a szaga. 

Amikor Yamada meglátta az asztalon csatasorba állított hét üveget, jobban felderítette, mint hét kiló arany. A „kóstolást” a cseresznyével kezdtük, és egyetlen üveget sem hagytunk ki. Én tartottam a mértéket, tudtam, a magyar nedű nem holmi vacak whisky, de őrá még várt e tapasztalat. A seprőhöz érkezvén - enyhe túlzással – már a saját nevét is elfelejtette. Vannak síró részegek, meg hőbörgők, sőt, verekedők. Ő a szebbik fajta volt, minden élcemen percekig nevetett. Én pedig sziporkáztam. „Óvtam”, ne csöppentse le a pálinkát, mert átlukasztja a tatamit, és hogy közelgő házassága előtt itallal kellene próbára tennie az arát, akit még nem késő lemondani, ha fintorog. (Ezzel bizony melléfogtam, később saját szememmel láthattam, amint a nagyivó asszonyka szerényen asztal alá issza Yamadát.) 
Késő délután jutott eszünkbe, hogy tulajdonképpen a múzeumba készültünk. Ahhoz képest, hogy a tatamin derekasan ült, a járása igen szeszélyesnek ígérkezett. Kimondottan szerencsés ómennak tűnt, hogy nem gyalog, hanem a Toyotájával vágtunk az útnak. Ikebukuróban aránylag precízen besorolt a nagy forgalomba, és ha mégis „megcentiztünk” egy-egy oszlopot vagy kocsit, harsányan hahotázott: „ezt is direkt csináltam!”. Életünk óvására a Jóisten tíz őrangyalt rendelt mellénk, származásukat tekintve legalább hét japánt.

A múzeum környékén derűs hangulatban, csikorgó kerekekkel fordultunk egy keskeny utcába, és a támadó német Stuka-vadászgépeket megszégyenítően bőgő motorral végigsöpörtünk az úttesten. A fülsértő fékcsikorgás eloszlatta a rózsaszín ködöt, és a szemem elé táruló látványtól megfagyott ereimben a vér. A motorház előtt két centire egy sápadt rendőr állt. Valószínűleg tisztes távolságban ugrott az útra integetve, de barátom állapotát tekintve így is pilótabravúrnak számított, hogy nem gázolta halálra. A meghökkenéstől egyensúlyát vesztett egyenruhás fél kézzel a motorháztetőn keresett támaszt.

-   Állj! – ordította, szabad karját feltartva, mint aki félig megadja magát. Holott akkor már ugyancsak álltunk, az üresben járó motor hangját csak a szívünk zakatolása harsogta túl.

-   Hát nem látta, hogy ide tilos behajtani?

-   Éééén? – próbált Yamada időt nyerni a szellemi visszaépülésre – nem láttam tiltó táblát…

-  Nem-e? Hát ez mi? – mutat az maga mellé, meg az utcasarkokra – meg ott, meg ott, meg ott!

Valóban, táblából megszámlálhattunk vagy tizenhetet. Alattuk kis felirat hirdette, hogy csak a helyi boltosok hajthattak be áruszállítás céljából.

- Nahááát! Tényleg! – játszotta a naivat barátom - Mennyire sajnálom,omári szama! Tudja, csak ide a közelbe megyünk, és le akartam rövidíteni az utat. A figyelmetlenségemért bocsánatot kérek, és máris továbbhajtok, hogy ne tartsam fel a forgalmat.

- Hohó, várjon csak – csattant fel a rend őre, aki a diskurzus alatt egyre gyanakvóbban meredt Yamada ábrázatára. Barátom szemfehérje ugyanis vörös volt, mint az angóra-nyúlé.

-  Maga ivott! – horkant fel egy leopárd gyanakvásával a közeg.

- Ééééén? – kérdezett vissza megint amaz egy vértanú sértettségével – egy korty szake sem csúszott le a torkomon ma, biztos úr! – amit akár igaznak is vehetünk, ha nagylelkűen eltekintünk a szake másik jelentésétől, ami nem rizsből erjesztett bort, hanem összefoglalóan alkoholt jelent.

- Az mindjárt kiderül – matatott zsebeiben a rendőr szonda után – ejnye, hova is tettem? No, mindegy, leheljen csak rám jó erősen!

Az ittas vezetésért Japánban szigorú büntetés jár. A jog pallosa elmésen – és tegyük hozzá, igazságosan – nem csak a részeg vezetőre sújt, de arra is, aki itallal kínálta. Ráadásul esetünkben nem egy ártatlanul lecsúszott söröcskéről van szó, Yamada pimaszul felállította a véralkoholszint magasrekordját. A jogosítványának annyi, talán még a dédunokája sem vezethet autót. Én pedig, a jámbor japánokat halálba hajszoló hétpálinkás gáidzsin elbúcsúzhatok a vízumom véglegesítésétől.

A felszólításra, Yamada, mint férfi, szamurájok büszke leszármazottja, tudta mivel tartozik őseinek. Megigazította sokdioptriás szemüvegét, és csatatéren haldokló sebesültek módjára, akik utolsó erejükkel harsogják, hogy „éljen a haza”, mindent beleadott a lehelésbe. Japán sokezer éves történelmi fájdalmát, a sógunok öldöklő és honvédő harcait, a kamikazek önfeláldozását, az oroszok által elcsaklizott Északi szigeteket és a klarinétja fújását.

A rizsből erjesztett szakénak meglehetősen átható szaga van, ami a gyomorban tovább „érlelődik”. A tökéletességet hajszoló japánok ezt a második díjra érdemes ikával, a szárított tintahal rágcsálásával totalizálják. E kettő együtt meghatározhatatlan kémiai elegyet alkot, amely a Pálpusztai „kezéből” fuvallatként ragadná ki a pálmát. Aki utazott már a tokiói metrók péntek esti utolsó járatán, tudja, mire gondolok.
Ám a hét magyar pálinka közös „illata” (amiből erősen kiordított a törköly, kisüsti meg a seprő) még csak nem is hasonlított a japán részegek leheletére. Abból kérem magyar virtus szólt: puszta, Rózsa Sándor, csikósostor, Rajkó-zenekar, meg a szocialista gazdasági mechanizmus. Szóval minden, csak nem erjesztett rizs.

A rend őre mint áramütéstől hőkölt vissza az idegen kultúrától. Égboltnak fordított arccal kapkodott friss levegő után, a térde megroggyant, és láthatóan a könnyeivel küzdött. A vegyelemzés idegőrlő másodpercei következtek, mígnem döntött.

- Hajtson tovább – mutatta undorral az utat, s mintegy hátunknak ordította a végszót  – SZERENCSÉJE, HOGY NEM FOGYASZTOTT ALKOHOLT!

Yamadával külön-külön, de egyazon kétséggel fogunk meghalni; vajon mifélének azonosíthatta a rend derék őre a magyar kultúra könnyfakasztó üzenetét? „Magától mászó” sajtra tippelt, vagy a háborút követő évekből rémlett fel egy emléke? Soha nem tudjuk már meg.
Akkor komolyságunkból csak a szomszéd utcáig futotta. Befüstölögtünk a járda mellé, szabályosan leparkoltunk, aztán percekig fetrengtünk a nevetéstől. Évekkel később is elég volt egy pillanatra noteszt-ceruzát és igazoltatást mímelnem, és kitört a hahota.  

A történet utózöngéje, hogy barátom elkérte a maradék pálinkákat – úgymond – a lelki megrázkódtatása gyógyítására. Fogyasztásánál szigorúan betartotta a használati utasítást, amely így szól: „a magyar pálinkából egy pohárral orvosság, két pohárral gyógyszer”. Így ragadt rá a Hétpálinkás Yamada név.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap