Herczeg Ferenc: Az élet kapuja

Szerkesztő C, sze, 09/13/2017 - 00:02

 

 

 

A loggia alatt most éppen a várva várt pátriárkáról beszélgettek.

– Török vagy görög ember a főtisztelendő Strigonio? – kérdezte

Hannibal úr.

– Egyik sem, mert magyar – válaszolt a bankár. – A konstantinápolyi

patriarkátus csak cím. A szentatya szokta kitüntetésképpen adományozni,

amióta a keleti egyház eretnekké lett. Strigonio nem is a

pátriárkának, hanem székvárosának neve. Strigonium – Esztergom

– híres város Magyarországon. Hogy mi a pátriárka tulajdonképpeni

neve, azt nem tudom, de Cardulo barátunk talán tudja, ő nagy

tudós, és többször járt követségben Magyarországon.

Erre megszólalt a prelátus:

– A kardinális neve: Bakócz Tamás de Erdőd.

– Úgy mondják, nagyon gazdag – érdeklődött Hannibal.

– Talán nem olyan, mint Chigi úr, de mindenesetre Európa egyik

leggazdagabb embere. Sok nagy egyházi javadalma van, de Bakócz

amellett még nagyszerű pénzszerző is.

– És hogyan szerezte a pénzét?

– Az ipart és a kereskedelmet, amelynek Itália a hatalmát köszönheti,

Magyarországon megvetik. De van ott a vagyonszerzésnek egy

különös módja, amelyet egyébként nálunk is ismernek: az örökbefogadás.

Gyermektelen gazdag emberek, akik békességben akarják eltölteni

vénségüket, egy-egy nagy emberre testálják vagyonukat, aki

aztán holtukig megvédi őket a hatalmaskodók ellen. Bakócz Tamás

nagy mestere annak, hogy kiszimatolja az ország ban és megnyerje

magának az ilyen örökhagyókat.

Hannibal elnevette magát.

12

– Ha pedig sokáig várat magára az örökség, akkor egy kis fehér

porral sietteti a lebonyolítást?

Cardulo a fejét rázta.

– Valljuk be, ez inkább római divat volt a Borgiák idejében, de Magyarországon

sohasem hallottam ilyen esetet. Emberölés, rablás ott

is sűrűn esik a jobb körökben, de orgyilkosság nem. Ez különösnek

látszik, de igaz.

– Úgy hírlik, a pátriárka a pápai trónra pályázik – kérdezte Chigi.

Cardulo igenlően bólintott.

– Bizonyára azért is tette meg a nagy utat, mert megtudta, hogy a

szentatya gyöngélkedik.

Hannibal olasz vére egyszerre megpezsdült.

– Még csak az kellene, hogy megint valami barbár legyen a pápánk!

A bankár azonban nem osztotta az ifjú úr hazafias felháborodását.

– Talán igazságtalanság, hogy mi barbárnak nevezünk mindenkit,

aki nem született az Alpeseken innen. Én jól emlékszem, hogy

ifjabb éveimben egész Itália tele volt egy dicső magyar királynak,

Corvin Mátyásnak hírével. Az a nép, amelynek ilyen fia van, nem

lehet barbár.

Hannibal nem válaszolt, egyébként nagy kötekedő volt, de az

ilyen gazdag urakkal szeretett egy véleményen lenni. De helyette

megszólalt tisztelendő Cardulo:

– Bocsásson meg, Agostino uram, de ezúttal Vico barátunk pártjára

kell állanom, bár meg lehet, hogy én más okból nevezem barbároknak

a magyarokat, mint ő. Én szentatyánk paran csá ból több ízben is

jártam Magyarországon, és tanulmányoztam annak az érdekes népnek

történetét. Tudom, hogy Mátyás király dicsőséges hadvezér és

nagyszerű diplomata volt; hogy mennyit tett a tudományok és művészetek

érdekében, azt a magam szemével is láttam, mert jártam a

budai, visegrádi és tatai palotákban és kertekben, láttam a páratlan

királyi könyvtárt és a gazdag gyűjteményeket. Mindezt láttam, és

kellően megcsodáltam. Valamit azonban hiába kerestem Magyarországon,

pedig szerintem éppen ezen fordul, hogy barbár-e egy nép

vagy sem.

13

– És mi az? – kérdezte Fiametta, aki nagy figyelemmel hallgatta a

vitát.

– A polgárok együttes erőkifejtésének nagy alkotásai, amelyekkel

Veneziában, Firenzében, Genovában és a legkisebb itáliai fészekben

is találkozik az ember.

– És mi következik ebből? – kérdezte Fiametta.

– Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni,

csak egyes kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok

tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egyegy

nagy uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a

műveltség kellő mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a

máz, és megint előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen

népek történetében ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely

például az itáliai városokban véres polgárháborúk és ellenséges dúlások

idejében sem akad meg teljesen, és ezért van, hogy barbár népeknél

a nagyszerű fellendülés egy-egy rövid korszakára mindig a

mélységes hanyatlás korszaka következik.

– Komoly pápajelölt egyáltalában ez a magyar kardinális? – kérdezte

Agostino úr, akit nagyon érdekelt mindaz, amit hallott.

– Ebben az órában ő a legkomolyabb, az egyetlen komoly – válaszolt

a prelátus. – Venezia a csillagokat is lehozná az égről a magyarok

kedvéért, csak Dalmáciát ne követeljék tőle vissza; hiszen a

patriarkátust is a köztársaság erőszakolta ki Bakócznak. A lengyelek

és a csehek az ő hű csatlósai. Maximilian császár pedig már írásban

lekötötte magát neki.

– Ez ugyan nem jelent sokat. A császárnak két arca van, mint Janus

istennek, és már olyan skandalózus kijelentést is tett, hogy maga ül

Szent Péter székébe. De mi van a franciákkal, a spanyolokkal?

– A francia királynak minden pápa jó, csak olasz ne legyen, a spanyolnak

pedig mindenik jó, ha nem francia.

– És a római bíborosok? – kérdezte Chigi, akit ez a dolog mindjobban

érdekelt.

Cardulo kissé elgondolkozott, majd habozva mondotta:

– Úgy hírlik, Rómában is akadnak barátai...

14

(Ha akarta volna, többet is mondhatott volna erről; mert midőn

tavaly Budán járt, éppen maga Cardulo vitte el Bakócznak több kardinális

ígéretét.)

– Nekem azt mondta Pasqualgio, a signoria magyarországi követe

– kezdte megint Chigi –, azt mondta, hogy a pátriárka aligha fog a

tiarára vágyakozni, mert hiszen már hetvenéves ember, és otthon,

a maga hazájában ő pápa is, király is egy személyben; minden, ami

csak lenni akar.

– Ez igaz – válaszolt Cardulo –, de Pasqualgio mester elfelejti,

hogy van egy különös ok, amely nemcsak Bakóczra, de egész nemzetére

nézve életkérdéssé teszi, hogy ezúttal magyar főpap kezébe

kerüljenek Szent Péter kulcsai.

– És mi az?

– A pátriárka éles szemű úr, és világosan látja, hogy a magyarság

előbb-utóbb, talán már egy-két évtizeden belül élethalálharcát fogja

megvívni a törökkel. Kétségtelen, hogy a harc, az ország mostani

züllött állapota mellett, a magyar birodalom megsemmisülésével

fog végződni. Ettől a sorstól csakis az összes keresztény fejedelmek

ligája menthetné meg. A ligát pedig csak egy uralkodó tudná összehozni:

a szentatya. A Vatikánban sok szó esett már erről, mindenki

vallja, hogy a nagy ligát meg kell csinálni, de eddig még egyik pápa

sem csinálta meg, mindegyik a maga itáliai bajaival volt elfoglalva.

A nagy Julius urat is egy-egy romagnai város sorsa jobban aggasztja,

mint egész Magyarországé, és ezt nem is lehet rossz néven venni,

hiszen olasz ember. Ha azonban magyar főpap ül Szent Péter székébe,

akkor a török kérdés lesz a vatikáni politika tengelye, és a liga

máról holnapra meg is lesz, Magyarország pedig megmenekül. Azt

lehetne mondani: a magyarok ma az Élet Kapujában ülnek. A kapun

túl van az ő nemzeti jövendőjük, a kapun innen a pogány rabság,

a nyomorúság, a pusztulás. Ezt a kaput csak Szent Péter kulcsaival

lehet megnyitni. Ezért fog Bakócz Tamás mindent elkövetni, hogy

kezébe kapja a szent kulcsokat.

Talán még folytatták volna a beszélgetést, ha a Porta del Popolo

felől ágyúlövés és harsány trombitariadó nem hallatszik.

15

Fiametta kikönyökölt a korláton, és egyszerre önkéntelenül is tapsolni

kezdett.

– Madonna, ez szép, ez gyönyörű! – kiáltotta bájos izgalommal.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap