"A háború elsősorban tragédia és csak azután győzelem..."

Fedák Anita, sze, 08/19/2015 - 00:14

 

 

  1991 különösen fontos dátum Magyarország történelmében. Június 19-én 15 órakor Záhonynál az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot. Viktor Silov altábornagy, az egykori déli hadseregcsoport parancsnoka 14 óra 50 perckor ért a határállomásra, ahol néhány mondattal elköszönt a magyar részről kivezényelt Annus Antal altábornagytól, honvédelmi államtitkártól, majd a kézfogást követően gyalog lépte át a határt. Az utolsóként távozó szovjet katona májusban lép hatvannyolcadik életévébe, de még ma sem érti, a Szovjetunió miért avatkozott bele más országok politikai rendjébe. Mikor a még ma is délceg tisztet felkerestem onokóci otthonában és gazdag életútjáról faggattam, leginkább azon csodálkoztam, hogy a nyolcvannégy országot megjárt katona otthonául Kárpátalját választotta.

– Tartalékba helyezése után bárhová költözhetett volna, mégis az Ung-vidéket választotta. Netán Magyarország közelsége játszott közre a döntésében?

– Életem során szolgáltam Csecsenföldön és a hegyi Kara-bahban, ahol ismert okokból állandó nemzetiségi viszályok dúltak. Kárpátalján több mint száz nemzetiség él békében és nem tapasztalok gyűlölködést, viszályt, antiszemitizmust. Itt soha nem lesz Karabah. Vagyis remélem. Áldott ez a napfényes vidék, tudom, hogy jól választottam. Harminc évvel ezelőtt jártam először Kárpátalján egyik barátom meghívására. Azonnal beleszerettem. Ami Magyarországot illeti, persze hogy van bennem egy kis nosztalgia, elsősorban a kulináris ízek iránt. Még ottani szolgálatom alatt elkezdtem gyűjteni a szakácskönyveket. Huszonöt van a birtokomban. Feleségem még most is gyakran főz magyar ételeket.

– Gyermekévei a második világháború alatt teltek. Befolyásolta ez valamennyire a katonai pályára lépését?

– Egyéves voltam, amikor kitört a háború. Tizenketten voltunk testvérek, így érthető, hogy amikor apámat elvitték a frontra, hatalmas szegénység sújtotta a családunkat. Négy testvérem éhen halt. Apámról is folyamatosan olyan hírek érkeztek, hogy megsebesült, kórházban ápolják. A családi archívumunkban sokáig őriztük azt a képeslapot, amelyen egy ima volt. Egy zarándok hozta anyámnak a Kijevi Pecserszka Lavra Barlangkolostorból, és amikor apám a frontra ment, magával vitte. Meg volt róla győződve, hogy ez az ima mentette meg a haláltól. Emlékszem, amikor hazajött, csak néztem rá. Egy olyan ember arcát láttam, aki több millió sorstársával együtt vívta ki a győzelmet. Mert azt nem a marsalok és generálisok vívták, hanem az olyan egyszerű katonák, mint amilyen az apám is volt. Az ő háborús elbeszélései a hősiességről, a bajtársi szeretetről nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy én is katonai pályára lépjek.

– Valószínűleg abból a megfontolásból, hogy a nagy világégés után többet nem kell fegyvert fognia?

– A háborúsrokkant apám ezt gyakran hangoztatta. De tévedett. Olyan időszakra esett a szolgálati időm, amikor a Szovjetunió számomra máig ismeretlen okból más, idegen országok rendjébe is beleavatkozott. Katona voltam, parancsot teljesítettem. Nem lehetett nemet mondani a kommunista párt rendelkezéseire. Békeidőben ezer és ezer szovjet katona halt meg idegen országokban, értelmetlenül, ártatlanul. Kit vontak érte felelősségre? Senkit. Pedig az akkori politikusokat és állami vezetőket kellett volna megbüntetni. Még akkor is, ha már egyetlen édesanyának és feleségnek sem tudják visszaadni szeretteit.

– Ön gyakran hangoztatta, hogy Borisz Jelcin egykori elnökre haragudott egy ideig?

– Hogyne, amikor aláírta helyettem az egyik legfontosabb dokumentumot, ami az anyagi értékek átadásáról szólt volna. Amikor csapataim elhagyták Magyarországot, követeltem, hogy az ott maradt ingatlanok anyagi értékét, ezt 53 milliárd rubelre becsültük, fizessék ki nekünk. Ebből a pénzből akartam bebiztosítani a katonáim, tisztjeim jövőjét. Mi mindent otthagytunk a magyaroknak, semmit sem hoztunk magunkkal. Kivonulásom után egy évre, 1992 szeptemberében Jelcin aláírta helyettem a nullszaldót. De ma már, ennyi év után, belátom, így volt jól.

– Milyen emlékek fűzik magyarországi szolgálatához?

– Stábunk teljes étkeztetését a magyarok biztosították, így kapcsolatba kerülhettem az egyszerű emberekkel is. Barátságok is kialakultak, bár nekem a nyelvvel nagyon nehéz volt megbirkóznom. Ragadt rám azért néhány kifejezés – mondja nevetve. – El kell ismerni, a magyar egy csodálatos nemzet. Én még ma is csak tisztelettel tudok beszélni róluk.

– A kivonulás után járt Magyarországon?

– Mivel a nemzetközi Rotari-klub tagja vagyok, gyakran kapok meghívást külföldre, így Magyarországra is. Bálokra, jótékonysági estekre hívnak... Az idő mindent a helyére tett. Ma már nem úgy néznek rám, mint egykori szovjet megszállóra. Sok helyen inkább barátként fogadnak.

– Ritka dolog, hogy valaki még életében a történelem lapjaira kerül...

– És hozzáteszem, az enciklopédiákban és lexikonokban is megemlítenek. Így hozta a sors, a történelem.

– Nem gondolt még arra, hogy gazdag életútját egy memoárban megörökíti az utókornak?

– De igen. Már elkezdtem, de annyi társadalmi munkát vállalok, hogy ritkán jut időm az írásra.

– Kevés szabad idejét mivel tölti?

– Horgászom. A vadászatot is kedvelem, de az ölés, a lelőtt vad halálsikolya elriaszt. Inkább nem bántom őket. A halak meg némák.

– Család?

– Feleségem, Tamara háztartásbeli, fiam katona, alezredes. Két unokával ajándékozott meg: Julija harmadéves közgazdászhallgató, Vitalij pedig tizedik osztályos. Hogy katona lesz-e belőle is, még nem tudjuk.

– Ukrajnában folyik a sorozás, a hadsereg állandó készenlétben áll. Ha az unokája be akar vonulni, ellenzi vagy támogatja majd?

– Természetesen támogatom, egy férfinak ez az élet iskolája. Ami a szerződéses katonai szolgálatot illeti, abban is alapelv: attól függetlenül, hogy béke vagy harci helyzet van, oda kell menned, ahová vezényelnek. Öt évig ott kell szolgálnod, ahová a parancs szólít. Ez pedig akár Irak is lehet. Számtalanszor jártam Amerikában, Nagy-Britanniában, Kanadában, ahol már csak ilyen típusú hadsereg működik és elégedettek. Kanadában például egy kétkezi munkás havi jövedelme három és fél ezer kanadai dollár, egy szerződéses katona keresete pedig négyezer. Ha harci feladatra küldik, akkor ennek a háromszorosát kapja. De tudni kell, hogy előzetes válogatáson esik át minden jelölt. Akinek a fizikuma gyenge, azt eltanácsolják. És persze mentálisan is felkészültnek kell lenni. Nálunk viszont még ezek nem kritériumok. Gyakran kérdeznek arról, mit gondolok a "csicskázástatásról", a szivatásokról. Mindig is jelen volt a katonaságnál, de a tiszttől függ, hogy megengedi-e odáig fajulni a dolgokat. Higgye el, a rangok, címek semmit sem jelentenek. Victor Hugo szavaival élve, a kötelességnél is van szentebb törvény, az emberség. No, ez a lényeg.

Ez az interjú akkor készül, mikor hírt kaptunk: a háborúban meghalt az első kárpátaljai magyar katona. Mit gondol erről Viktor Silov?

– Felháborító. Ezt érzi most minden józan gondolkodású ember. Bár az eseményektől távol nehéz, de még inkább lehetetlen megállapítani az igazságot: ki lőtt és miért. Mindenesetre nagyon gyanús a tragédiák körüli hivatalos (el)hallgatás. Talán soha nem derül ki, ki húzta meg a ravaszt, kinek a kezéhez tapad a beregszászi magyar ifjú vére. És ez a legszomorúbb...

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap