Ha a só ízét veszti

Csernák Árpád, v, 06/26/2011 - 05:31

 

 ...K. B. a távolsági buszpályaudvar melletti kricsmiben, miután megivott körülbelül nyolcszor féldeci büdös pálinkát, rendelt egy kávét. Kellett a pálinka, hogy elzsibbassza vibráló agyát, de kellett a kávé is, mert nem akart tök részegen megérkezni az anyjához. Nem elég, hogy évek óta felé sem nézett; nem elég, hogy váratlanul, éjjel érkezik meg, még részeg is legyen...!? Na nem, ezt már mindenképpen soknak érezte. Most, amikor amúgy is soknak érzett mindent. Nem tudta pontosan: miért is megy, de érezte: mennie kell.

Fehér olajfestékkel lemázolt, leláncolt, csipkés mintázatú vasszékek, vasasztalok, vaskerítés; rózsaszínre, majd szürkére váltanak az alkonyi fényben. A pultnál két farmernadrágos, fekete garbós fiatalember sört iszik. Nagyokat fújtatva, fekete füstöt eregetve megérkezik a busz. Porral borított, rozoga tákolmány... Beáll.

 

*

...leírta egy kockás irkalapra: Ha a só ízét veszti, hogyan nyeri vissza!? Elmélázott. Már régebben is érezte ezt néha, de most elemi erővel tört rá: üres, felesleges, sótlan...

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt tele volt hittel, lendülettel; amikor és akinek csak tehette: Jézus Krisztus tanításairól beszélt; Istenről, a mindenütt jelenvaló, mindent irányító láthatatlan erőről, a szelídségről, a megbocsájtásról... hogy „boldogok lesztek, mikor titeket szidalmaznak és háborgatnak énérettem"... aztán amikor néhány nap múlva visszahallotta, hogy az, akivel egy estén át erről beszélt - nagy meggyőződéssel és szenvedéllyel -, és aki egy estén át megértően bólogatva hallgatta, a háta mögött dilisnek titulálta őt, olyankor érezte ezt, de akkor is csak néhány percig, és néhány perc múlva már ismét szívesen beszélt volna ezekről a dolgokról bárkinek, és való­ban boldognak érezte magát, még akkor is, amikor nyilváno­san meghurcolták; magánéletében, szakmájában hátrányos helyzetbe került... Akkor! Igen. Amikor nem lehetett, amikor mindenki másról beszélt. De most!? Egyszerre csak előbújtak a föld alól a hívők, a forradalmárok... Ki hitte volna, hogy ennyien vannak? És akik annak idején dilisnek nevezték őt és meghurcolták, most azok harsogják a leghangosabban azt, amit annak idején ő mondott nekik... Hát akkor? Most álljon be a kórusba? Nem. Így hitelét veszti a szó, minden visszájára fordul.., és... igen, talán ezért: ízét veszti a só. Ilyenkor hallgatni kell.

Utánanézett a Bibliában: Máténál így hangzik: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, mint hogy kidobja és széttapossa az em­ber”; Lukácsnál pedig: „A só hasznos. De ha a só ízét veszti, ugyan mivel fűszerezik? Sem a földre, sem trágyának nem való. Kidobják."

Becsukta és letette a Bibliát. Zsebben elférő, elnyűtt Újszö­vetség volt. Észre sem vette, hogy arra a két bakra fektetett transzparensre teszi, amire az van rámázolva öles, vörös betűkkel: TOVÁBB A LENINI ÚTON! Nem vette észre, így nem is zavarta. Megszokta. Számára ez volt a munkaasztal. A tanintézet alagsorában, ahol többnyire tanyázott, és ahová ­tanár létére - épp azért száműzték vagy húsz éve, mert ­úgymond - „a tanórákon klerikális maszlaggal fertőzi az ifjúságot"; ezen a farostlemezen tartotta a szerszámait, festé­keit, könyveit, uzsonnáját... Amolyan iskolai mindenessé degradálták: ha valami elromlott, neki kellett megjavítani, ha valamilyen plakátot vagy transzparenst kellett festeni, ez is az ő feladata volt. Nem zavarta. Hosszú évekig nem zavarta. Nyugodt volt és derűs, hiszen: a tevének (vagy a hajókötél­nek) könnyebb átjutni a tű fokán, semmint a gazdag ember­nek bejutni a mennyek országába. Meg aztán: tudta, miért van itt, miért van így, s ha az ember tudja, hogy miért történik vele az, ami éppen megtörténik, sokkal könnyebb elviselni.

De most? Nem értette. Lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy elemi erővel tört rá: üres, felesleges, sótlan... És egy­szerre zavarni kezdte az alagsori betonbunker, a nyirkos levegőtlenségben terjengő festékszag, a csupaszon alácsüngő hatvanas villanykörte...

Lépéseket hallott. Megszokott zaj, ahogy jönnek lefelé a lépcsőn. Most mégis megriadt.

- Béluskám - mondta az igazgatóhelyettes, aki fiatal­ember volt, és talán nem is tudta, hogy K.B. eredetileg történelem-magyar szakos tanár -, kellene írni egy plakátot azzal a szöveggel, hogy iskolánkban beindul a hittanoktatás. Beindul...

- Nem írom meg - mondta K. B., és maga is meglepődött. A szürke betonfalakról mintha nem az ő hangja verődött volna vissza.

- Hogyhogy? - kérdezte meglepődve az igazgatóhelyettes.

- Úgy, úgy... nem csinálom tovább. Felmondok. - K.B. nyugodt, megfontoltnak tetsző mozdulatokkal levetette festék­foltos, fakókék munkaköpenyét, a két bakra fektetett transzpa­rensre dobta, kezébe vette a Bibliát, és elindult fölfelé.

 

*

Otthon karosszékében ült. Az Apostolok cselekedeteit ol­vasta. Különös, eddig - számára - ismeretlen érzés született benne: az irigység. Vagy inkább: csodálat? Hogy csinálták?... hogy a végsőkig...: a keresztig vagy az agyonkövezésig... és akkor is - állítólag - boldogan... mert Őérette!...

Becsukta a Bibliát, az ölébe tette. Hátradőlt. Az egyik csigolyájánál kis roppanást érzett, de a karosszék magas támlája megtámasztotta a fejét. Oldódott benne a feszültség. Néhány percnyi tökéletes csend. Tökéletes üresség. Aztán balra fordította a fejét, minden ok nélkül, talán csak hogy a nyakát tornáztassa. Egy kis fekete bogarat látott fölfelé ván­szorogni a falon. IRRACIONÁLIS. Ez ugrott be. Egy teljesen ismeretlen kis fekete bogár vánszorog fölfelé a falon, a men­nyezet felé... Hova? Minek? Ki ismeri a bogarak logikáját? Vagy nincs is logikájuk? Vagy egy magasabb logika törvényei szerint kénytelenek cselekedni? És - vajon - ez velünk sincs másként?...

Alul - barna keretben - Szent Jeromos kopasz feje görnyed az Írás fölé, asztala előtt az oroszlánja és a kutyája békésen heverészik, az ablakpárkányon koponya, a szent feje körül fény: a - már fotózható - glóriája (aurája), mögötte - a falon, nyilván egy szögre akasztva - a kalapja, balról, az ablak felől fény árad szét a parányi szobában... és a barna keret fölött ott vánszorog - szinte észrevehetetlen lassúsággal - a mennyezet felé az a kis fényes fekete bogár. FÖLFELE. Talán csak ez a lényeg, és fölösleges bármiféle logikát keresni. Mi mindannyian - parányi férgek - fölfelé törekszünk, fölfelé, a mennyezet... igen: a menny felé... ismeretlen rokonaink felé... - gondolta, és elfor­dult.

HOTEL AURA, látta az ablakból a hivalkodó betűket egy otromba, panellapokból összetákolt épületre ragasztva. Néhány évvel ezelőtt még ez állt ott egy ütött-kopott fémkeretbe karcol­va: Auróra Munkásszálló. Igen: munkásszálló volt. Néha áthal­latszott a „rendezvények" zaja (így hívták a melósok, ha vereke­dés támadt); lehetett hallani a trágár üvöltözést, az üvegcsöröm­pölést, a rendőrautó szirénáját. Most: HOTEL AURA. Csak az „ÓR"-t kellett kivenni, és az utolsó betűt beljebb tolni. Viszony­lag könnyű műtét. Pedig hát az Auróra (vagy auróra) is igazán ártatlan név: hajnal, a hajnal istennője... nekünk mégis miért az az ócskavas hajó jut róla elsősorban az eszünkbe, és miért kell megváltoztatni? Ilyen kérdések, gondolatok kavarogtak K.B. agyában.

A kontraszelekciós korszak külső- és belsőépítészeti „re­mekei": rosszul megfestett kártyalapokból fölrakott, össze­dőlni készülő kártyavár; sivár falak, polírozott, nyagda pozdorja- és farostlemezek... de az út szélén: a nyárfa most is nyárfa, a madár most is madár...

Lerohant az ütött-kopott lépcsőkön, végig a volt szovjet laktanyát övező, betonlapokból fölrakott háromméteres, több kilométeren áthúzódó kerítés mellett, a kerítés tetején befelé hajló rozsdás vasrudakon: szögesdrót, hatalmas, szürkére má­zolt, lepattogzott festésű vaskapun, szórópisztollyal ráfújt nagy fekete betűk: PUNKS NOT DEAD... odébb: SEX JIBE HUS­BAND MURDERS WIFE. (MARTINL. G.), E.P.M.D.; A.C.A.B.... sokat látott (számára ismeretlen) rövidítések... a kerítésen az egyik betonelem hiányzik, futtában benéz az elha­gyott, sivár térre, az egyik ajtaját-ablakát vesztett bódén: LOVE KATI. Rohan tovább, át a vasúti felüljáró deszkáin, talpa alatt a szegecsek fénylő feje, alul, a rozsdaszínű zúzalékban a csillogó-kanyargó sínpárok, a pléhlemezekből kirakott keríté­sen itt is feliratok: BARMY ARMY; EL DIABLO (rikító vörös­sel)... a híd végén, fémtáblán, a lefelé mutató piros villám mellett: Nagyfeszültség! A vezeték érintése és megközelítése életveszélyes!

...rohant tovább, a felüljáró másik oldalán le a lépcsőkön, végig a poros flaszteren. „Hát élet ez? Dehogy élet - húgy és fekália, örvénylő moslék, összetört szív. A világ, Istentől elha­gyatva, mélységes sötétbe merül..." - ki is írta ezt? Nem jutott eszébe. De orosz. Ez biztos. Egy nemrég meghalt orosz író. De hát biztos, hogy a világot - valóban – elhagyta Isten, nem csak engem... vagy én őt? Végül is: mindegy! Üresség, semmi, kifakult, elmúlt élet, sótlanság; húgy és fekália, örvénylő moslék, összetört szív... Lüktettek agyában a szavak. Furcsa volt a légkör: nyomasztó meleg, szélcsend, egyöntetűen szürke ég, de eső már rég nem esett...

Hirtelen eszébe jutott az anyja. És több éve halott apja. És a kert. A kert, ahol ő is felnőtt. Ahol az apja gyümölcsfákat ültetett. Aztán amikor megnőttek a fák, csak sétált köztük, néha meg-megállt, mintha beszélgetne velük, megsimogatta némelyik törzsét... Egyik éjjel azt álmodta: mindez már nincs, az egész kert helyét lebetonozták, és most parkoló. Zokogva ébredt, ömlött róla a víz...

...rohant. Maga sem tudta pontosan, miért, de oda akart eljutni: a kertbe, az anyjához. Nem tudta, mit fog ott csinálni, de érezte: mennie kell... Végül kiért a központi buszpálya­udvarra.

 

Miután megivott kb. nyolc felest, rendelt egy kávét. Kellett a pálinka, hogy elzsibbassza vibráló agyát, de kellett a kávé is, mert nem akart részegen megérkezni az anyjához...

Fehér olajfestékkel lemázolt, leláncolt, csipkés mintázatú vasszékek, vasasztalok, vaskerítés; rózsaszínre, majd szürkére váltanak az alkonyi fényben. A pultnál két farmernadrágos, fekete garbós fiatalember sört iszik. Nagyokat fújtatva, fekete füstöt eregetve megérkezik a busz. Porral borított, rozoga tákolmány. Beáll.

„Nincsen málhám. - mondja József Attila. /Valamit elfelej­tettem - talán ha azt kitalálnám./ Egy: semmi./ Kettő: semmi./ Három: semmi./ Olyan szokatlan, mint ez a pályaudvar,/ hogy egyáltalában nincsen semmi./"

 *

 Táj. Tompaság. Homályba boruló táj, teljes tompaság. Tompán fájó agy. Szeszben ázott idegek, koffeintől lüktető érfalak. Halk motorzúgás; mégis: mintha gránátok robban­nának. Halk zene a busz rádiójából: sunyin tépkedi a roncsolt idegeket...

Most egy falun megyünk keresztül. Vagy város? Mindegy. Ívlámpák, fénycsövek. Az út szélén védőkorlát, fehér csík. Transzparensek, reklámszövegek... „Béluskám, egy plaká­tot kellene írni azzal a szöveggel..."; „Nem! Nem írom meg." HAIR, COSMETIC. Üres táblák. Hatalmas vakító felületek, ahogy rájuk vetődik a fény, meg plakátokkal teleragasztott táblák. Reklámoznak valamit. Valamit el akarnak adni. Mindent el akarnak adni. Jelzőtáblák. Kék alapon fehér nyilak. Jobbra, balra, előre... füves tér. Fatör­zsek egészen közel. Csak az aljukat lehet látni. Csak derékig látszanak a fák... Az apám sétált a gyümölcsfái között, néha meg-megállt, mintha beszélgetne velük, megsimogatta né­melyik törzsét... a diót, a mandulát...

...facsemeték. Szürke házfalak. Autók. Előző autók hátulja, szembejövő autók vakító reflektorai. Zene. Őrjítően halk zene.

...zsibbadok. Most nincs bennem az a meghitt rettegés... Sínek. „Én állomás mellett lakom./ Erre sok vonat jön­-megy..." Attila! Ahogy Latinovits mondja. Attila, Latinovits és a vonat... Plakátok: Chiqita, HONDA, Skála, Posta Bank... Buszmegálló. Mi nem állunk meg. Nincs leszálló, nincs felszálló. Fák. Védőkorlát az út szélén. ARAL. Telefon­fülke. Nagy plakáton szép nagy női arc. Kőfal. Fák. Fű. Szaggatott fehér vonal. Robogó járművek. Kicsik, nagyok. Surrognak a gumikerekek. Sötétség. Mocsok színe van a sötétségnek. A távolban lámpák pöttyei. Az út szélén cölöpök foszforeszkáló piros csíkokkal. Bokrok. Mondanám, hogy zöld, de inkább csak tudom, hogy zöld... hogy zöldek a bokrok. Nem látom őket zöldnek... Ha nagyobb fényt kapnak: szinte fehérek. Védőkorlát... Az út egy-egy darabkája. Mindig másik darabkája az útnak. Amennyit látok innen... ebből a szögből... az üvegen át. Az út: szürke. Ezt nemcsak tudom, ezt tisztán látom: szürke... Nem! Ahol nagyobb fényt kap, ott fehér. Fehérnek látszik... Fehérnek látom... „...ha a só ízét veszti... sem a földre, sem trágyának nem való. Kidobják." Nem, nem csinálom tovább! Mázoljon más parancsra... tegye helyre más a széklábakat... Apám a kertben... a gyümölcsfái között... Anyám… Mi lehet az anyámmal?

...fehér út! Fehérnek látom a szürke út egy-egy darabkáját, ahogy haladunk az éjszakában... Előre? Haza? Megyünk. Védőkorlát. Fű. Fák fényben. Fák sötétben. Azonos távolság­ra azok a kis cölöpök, azokkal a világító piros vonalakkal. Most jól megyünk. Zúg a motor. A zene már nem szól. Egy táblán: BIZTOS KÖTÉS. Egy kis zöld táblán 28-as szám... Martonvásár, Gyuró... nyíl jobbra, KIJÁRAT... domboldal, fű, fehér csík, védőkorlát, haladunk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap