Godot! Ma zárva…!

Lukáts János, cs, 06/14/2018 - 00:02

 

 

 

Jókai Anna írásműve ugyanolyan talányos és fölzaklató olvasmány, mint Samuel Beckett drámája, a Godot-ra várva. Amiként Beckettnél nem derül ki semmi Godot-ról, - sem szándékai vagy a várakozás értelme, de még az sem, miféle személy Godot, ha személy egyáltalán! -, ugyanúgy szőtte-fonta tovább Jókai Anna  a Godot-ságot, kanyargatta új utakra, amelyek szintén nem vezetnek sehová, és töltögetett belé új tartalmakat, amelyek valódi mibenlétéről nincs két olvasó, aki ugyanazt gondolná. Godot – ennyit talán megállapíthatunk nagy óvatosan! – afféle próbakő, akihez ki-ki hozzáérintheti vágyait, elképzeléseit vagy félelmeit, próbára teheti bizalmát, „jövőképet” formálhat, szembenézhet nyomorúságával. Ennyi, nem több (azért ez éppen elég!) és nem konkrétabb. Godot-t maga a várakozás, a rá fordított idő teszi… nagy emberré?, nagy hatalommá?, nagy semmivé?

Hogy hol, mikor és kik várnak Godot-ra, ugyanúgy nem derül ki, ahogy a „Miért várnak?” - kérdés is megválaszolatlan marad. Talán latinok, olaszok, szlávok, - vagy leginkább franciák? Motyogó, tudálékos nyomorultak? - hát azok bizonyosan! Egyszerűbb, pontosabb (és akkor nincs gond vele!), ha kijelentjük: mi várunk valamennyien Godot-ra, mi vagyunk Vladimir és Estragon, mindannyian a magunk külön Godot-jára várunk, mindannyian a nagy közös Godot-ra várunk, aki – ha mást nem is tesz! – egy várakozás erejéig ismét összehozza a világban végletesen szétszórt töprengőket és kószálókat. (Volt egy mindentudó – vagy örök tudálékos? -, aki azt állította, Godot a Tour de France bicikliverseny győztese volt valamikor az 1920-as években, a két kószáló őrá várakozik, azóta! Nem jobb és nem rosszabb ez a vélekedés sem a többinél. Konkrétabb, ha valaki rajong a konkrétságokért!)

Jókai Anna „fölveszi a kesztyűt”: ott folytatja Godot-t, ahol Beckett Sámuel elhagyta, vagy majdnem ott. A Tour de France országútja őnála mintha egy kicsit Kelet-Közép-Európa felé kanyarogna, bár erre egyetlen szó utalás sincs. Meg az idő is „lassan elszivárgott” a nagy bicikliverseny meg a nagy abszurd színházi riadalom óta, amit Godot (Beckett) kiváltott. Ma már azt az időt éljük, amit Közép-Kelet-Európában rendszerváltozás néven neveznek, nyugatabbra pedig a bicikligumiként nyúlékony Európai Uniónak hívnak. De aki rajong a konkrétságokért, ezúttal is alaposan csalódni fog!

Jókai Anna a Beckett abszurd világára, mint evidenciára épít, vagy inkább: mint elfogadott (ránk sózott) társadalmi alapra, - ugyan ki háborodik föl manapság, vagy ki érzi fenyegetve magát egy kis abszurdtól. „Lapos, tányér alakú völgyben vagyunk. Ez nem a táj realitása, tudatvilágunk ilyen” – ez a bevezető mondat. Szerzői utasítás egy dráma első mondata előtt. Mert azért dráma ez a Godot is! Csak éppen nem latinoknak, franciáknak szóló, hanem közép-európaiaknak, jelesül: magyaroknak. A rendszerváltozást megélt és túlélt magyaroknak. (Ha ugyan túl vagyunk rajta valóban, és még azonosak vagyunk azokkal a korábbi élőlényekkel, akik belevágtak ebbe a nem-egynemzedékes történelmi kalandba!)

Az író súg, ez különösképpen egy drámaírónak kötelessége, és úgy súg, hogy az olvasó, a potenciális néző (aki egyúttal az események át- és túlélője is!) kétségtelen legyen afelől: magyar könyv, magyar színpad lesz Godot legújabb meg-nem-jelenésének helyszíne, magyarhoni szereplők viszik végbe mindazt, itt és most, amit valahol és valamikor Vladimir és Estragon.

A Godot megjött beolvasztja a Godot-ra várva abszurd komédiáját Az ember tragédiájába. Nem is olyan ijesztő és hihetetlen vállalkozás ez: mindkét mű végigvezet egy úton, megsejteti az út végét, a cselekvést és az akaratot föloldja a tétova belenyugvásban. A magyar olvasó, aki mindig örömmel olvas a leírt szavak mögöttesében, aki a Tragédiából is lelkesítő biztatást silabizál ki, a szebb jövő szózatát, talán most, amikor „Godot megjött”, eltöpreng azon a nehezen elfogadható evidencián, hogy a tragédia – tragédia, az abszurd pedig – abszurd. A római szín hedonizmusa és a párizsi szín szabadság-sóvárgása után a londoni színben gyökerezik a földbe Jókai Anna lába (amint Madáché is bizonyára!), amikor a színpadról az aznapi és a holnap-holnaputáni valóság köszönt rá egyszerre.

Időközben ugyanis megvalósult a szabadság. Nemcsak a könyvben és a színpadon, de a valóságos napi sajtószabadság, a személyre szabott és a határtalan világszabadság is. Nem az, amiről Petőfi álmodott, még csak nem is a Danton-féle, hanem amely első lépéseként a felelősséget, az együttérzést és az erkölcsöt száműzte az emberi tudatból és az emberek közötti kapcsolatokból (majd a tudatot is száműzte az emberből). Helyére lépett (ami talán mindig is ott volt?) a hiperaktív izgágaság, a felfokozott fajfenntartási és libidó-ösztön, az egyén hisztériás bizalmatlansága és az értékek szisztematikus rosszra cserélése. Igen, ilyen siváran könnyű összefoglalni a színre állított új közép-kelet-európai embertípust. Ha ugyan típus egyáltalán, mivel minden egyede berzenkedik az ellen, hogy betagozódjék bármiféle csoportba, közösségbe. Nem, ilyesmi meg se fordul a fejükben! Boldogan engedik át a véleményalkotás felelősségét és a döntéshozatal személyiségformáló kínját a média „értünk és helyettünk” gondolkodásának, a „szórakozzuk magunkat halálra” csalfa jelszavának, az életből kimenekülés és a virtuális valóságba belefarolás megannyi csábításának. Már régen túl vagyunk a „fogyasztói társadalom” kényes egyensúlyán is, a színen jobbára az „emésztői társtalanság” alanyait észleljük, akik valójában egyre inkább átmenetet képeznek az emberből a mozgékony tárgyak világába.

A szín lapály jellege a földrajzi és történelmi mellett az erkölcsi végállomás-effektust is sugallja, nemcsak a kivezető utak megszűnését, de a keresés céltalanságát, sőt elunását is. A gondolkodás nélküli lárva-létben nem érzik jól magukat a várakozók, - sem együtt, sem külön-külön, - ennél rosszabbul már csak akkor éreznék magukat, ha meg kellene fogalmazniuk, hogy miért érzik rosszul magukat, és mit tartanának kiútnak, lehetőségnek. Az önfeladásnak az elszenvedői és elkövetői ők valamennyien.

Jókai Anna némiképp földúsítja a várakozók táborát, még valamelyes egyéniséget is kölcsönöz nekik, - pedig aligha érdemlik meg. Művészi vonást éreztet az egyik alakpárjában, pedig csak sznob csepűrágók, mintha nemzeti-történelmi kötődés hitelesítené a másik párt, de ők sem többek szájaskodó nagyotmondóknál. Michy és Masha akár Csongor úrfi ördögfiókái is lehetnének, némiképp fakóbb kiadásban.

Ha gondolat nincs – nyelv se kell. Ha a plakát, a tévé, a reklám harsog helyettük, e harsogást visszhangozza – töredezettebben és szánalmasabban – a motyogó, dohogó ember-tárgy is. A modern dráma nagy találmánya, hogy a média nyelvét csempészi át a színpadra, az 1970-es években egy-egy szlogen erejéig, lopva (pl. Osborne:Dühöngő ifjúságában), napjainkban azonban már túltengő önteltséggel árad a „lapos, tányér alakú völgyben” a médianyelv, a maga angol-magyar zagyvaságával, fonák kihagyásosságával, vezércikk-sivárságával. Hogy a célok és a gondolatok után a nyelv is elveszőben van, föl sem tűnik, - mintha a megszakadt történelem műsorában „a reklám helyét” hallanánk.

A különbség a két dráma között minimális, mégis: egy világ. Beckett Godot-ja megüzeni: ma nem jön, várjanak rá még egy (egyetlen) napot. Aztán persze még egyet... És várnak, Vladimir és Estragon, mert akarják Godot-t. Jókai Anna Godot-ja megérkezik, „az örömhír” bibliai gyönyörűsége hangzik el: Godot megjött. A várakozók azonban nem örülnek ennyire Godot-nak: korainak tartják érkezését, elkésettnek tartják érkezését, túl egyszerűnek tartják érkezését, túlságosan protokollárisnak tartják. Remélik, hogy nem jön üres kézzel, remélik, nem váltja aprópénzre a várakozók jószándékát. A várakozók életének értelme Godot volt és maradt, most mégis minden rosszindulatukat, sandaságukat torlasszá építik Godot-val szemben. És nem nyitnak kaput neki. Előbb készüljünk föl lelkiekben! – mondják, Előbb szervezzük meg a fogadóbizottságot! – mondják, Hátha nem lesz megelégedve velünk! – mondják, Hátha nem leszünk megelégedve vele! – mondják. A kapu nem nyílik ki, a várakozók nem bírják ki, hogy a vágyuk teljesüljön, mert hátha nem úgy teljesül, ahogy annakidején elgondolták. És Godot elmegy, észlelik, már nincs a kapu előtt. Ugye, elment! – szól a szemrehányás. Máris elment? – felel rá a reménytelenség. Csak próbára akart tenni azzal, hogy eljött! Csak próbára akar tenni azzal, hogy elment!

A dráma közepén egy rövid Közjátékot láthatunk, mint a londoni szín végén, haláltáncot, a szereplők számbavételét és ítéletmondást fölöttük. A „Csonka családot” Miriam (az Anya) és a Néven-nem-nevezett Fiú alkotja. Ő megérinti mindenki bal majd a jobb vállát, mire mindenki vall magáról, - és amiről magától aligha merne vallani. A szálakat szövögető Sadot (Sade márki és Lucifer utóda, Godot névrokona) a Fiú szava idejére tüntetően bedugaszolja a fülét, akárcsak a farizeusok tették a Szentírásban.

És Godot újra megjön. Még egyszer… És a kapu ismét zárva van. Bezárták, hogy ki ne szökhessenek, hogy be ne szökhessenek, hogy majd ünnepélyesen kitárulhasson a kapu. De a kapu nem mozdul, nincs kéz, amely kinyissa, nincs kulcs, amely kinyissa. Godot be nem léphet a várakozók közé, a várakozók ki nem léphetnek Godot-hoz. Már nyitná, aki nyitná, de hiába. A várakozók egymást becsmérlik, - és természetesen Godot-t szidják: miért ment el szó nélkül, miért jött vissza szó nélkül. Godot idővel megint elmegy, anélkül, hogy megjött volna valóban. Elmegy dolgavégezetlenül, a rá várakozók dolgát sem végezve el. Ők maguk voltak alkalmatlanok és éretlenek Godot fogadására, befogadására, de még megpillantására is. Ők maguk voltak képtelenek, hogy… nem, senki sem gondolja végig, mit is vártak volna Godot-tól, mit is tehetne Godot (egy Godot!) velük, értük, ilyen Vladimirekért és Estragonokért, Michykért és Mashákért, értünk.

Ki Godot? Ki ez a Godot? Persze, fölmerülhet mindenkiben egy (egy-egy) név, akit Godot alakjában látni szeretne. Fölmerülhet más és más (soha nem ugyanaz!) a csoport, közösség, eszköz, stb. is, akit (amit) Godot-ban vár, tőle remél. Amit Godot elhoz nekünk, eloszt közöttünk, megtesz helyettünk, ami jár nekünk, ami úgyis a miénk már ezer (nyolcvan, negyven, tizenhét) éve, és most „visszaadja Godot nékünk”.

Az 1990 utáni Közép-Európa legkeserűbb és legszigorúbb bírálata a Godot megjött. Minden illúzió nélkül, minden félelmet és tehetetlenséget kegyetlenül sorba állító vádirat. Vádirat a saját lelki nyomorúságunk és hitványságunk ellen, a döntésképtelenségünk ellen. Nincs Godot, aki ezen segíteni tudna, segíteni akarna. Mert a segítség lehetőségét aligha hozhatja el a kapuig vagy a kapun belülre is, vagy akár teheti a markunkba Godot, valaki, akárki. Mindenkinek saját Godot-ja van, mindenki maga Godot, aki ha meg nem érkezik, akit be nem engedünk elfalazott személyiségünkbe, nem lesz képes segíteni rajtunk! (Jókai Anna: Godot megjött. Bp. 2007, Széphalom Könyvműhely. 189 oldal.)

 

Lukáts János

2007. október.

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap