Forgatás

Anonymous, szo, 05/28/2011 - 06:17

 

 

 

 

                                                                                                          „Örök hívószót küld az élet értünk…
                                                                                                Hát rajta, szív, búcsúzz, a gyógyulás vár.”

                                                                                                      (Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték)

 

 

…víz, sárgabarackpüré, cukor, fruktóz– és glükózszörp, étkezési sav, citromsav, C–vitamin. Pasztörizált. A két decis dobozos sárgabarack gyümölcsitalt uzsonnára kapták. Az ebédnél van A és B menü. A leves mindig egyforma. Olyan semmilyen ízű, csak egyszer daragaluskával, máskor meg kockatésztáva.

 

- Óhaj?... Sóhaj?... – ront be a nővér a kórterembe. Aztán ugyanezzel a lendülettel fordul is ki.

- Jaj Istenem! De fáj!... Ezt már nem lehet kibírni… – nyögdécsel a magas ősz hajú matróna az ágyban – Rám adták ezt az erényövet, de semmit sem használ!... 

         A derékpánt, amit a gerincfájdalmára adtak, felcsúszott a melle alá.
        – Tanító akartam lenni… – folytatja – Pécsen az apácákhoz jártam, de negyedik elemiben meghalt az osztálytársam, a Sényi Lili. Padtársam volt, mindössze két hétig nem jött iskolába, csak addig volt beteg. Tüdővészben halt meg. A fertőzést én is elkaptam… Felmentettek rajzból, kézimunkából, meg tornából, így már tizenegy órakor hazaküldtek az iskolából, hogy minél kevesebbet legyek közösségben… Kaposváron lakott a nagynéném, nála nagyon szerettem lenni. A Horthy–parkba jártunk sétálni, egy gyönyörű rózsalugas volt ott… Nem ér ez semmit!... Felcsúszik a hónom alá, pedig nekem a derekam fáj – mondja a nagyothallók erős hanghordozásával, miközben felül és ráncigálni kezdi lefelé az övet – Ki kell mennem a vécére, tele van a pelenka, de nem tudom egyedül levenni… – panaszkodik egyfolytában, és kifelé indul a járókerettel – Ha sokáig nem jönnék, küldjetek valakit – mondja a betegtársainak.
        A járókeret csattogása még sokáig behallatszik a folyosóról.
        A beteghordó egy bénult asszonyt hoz be tolókocsin a kórterembe, és ráemeli az ágyra.
       – Egyre rosszabb a helyzet… Levették hat órásra a béremet. Egyedül vagyok az egész házban. Amikor kezdtem, még öten voltunk. Karcsi fél éve táppénzen van, nem is biztos, hogy visszajön, de nem engednek senkit felvenni a helyére. Negyvennégyezret viszek haza… Hogy lehet ebből két gyereket felnevelni?... Ott a törlesztés is a házon… Disznókat tartok, meg facsemetézek, de nem tudom, mi lesz…
        Negyven év körüli nő lép be, egy karton ásványvizet cipelve, jobb vállán táska, szabad kezében egy nemzetiszínű papír zászló.
        – Nektek hoztam, hogy ti is tudjatok ünnepelni – mondja, és kitűzi édesanyja éjjeliszekrényének sarkába.
        Az ablaknál egy hatvan év körüli asszony fekszik. Hosszú, derékig érő ősz haját a nővérek minden reggel gondosan kifésülik, befonják, és apró kontyba kötik. Már a második agyvérzés érte. Hanyatt fekszik az ágyban, békésen szundikál. Délelőtt itt volt a fia, kivitte zuhanyozni, megmosta a haját. Amikor a negyven év körüli jóképű férfi – akinek barna hosszú haja mindig lófarokba van összekötve – megjelenik az osztályon, a nővérek gyakrabban néznek be a kórterembe tenni–venni… Az APEH–nál osztályvezető, beszélik. Az édesanyja meg ügyész volt. A férfi tiszta hálóinget adott az anyjára, majd ráfektette az ágyra és pelenkát vett elő. Oldalra fordította a béna asszonyt, és egy krémmel óvatosan bekente az ülepét, majd elől is az ágyékát, azután szakszerű mozdulattal felhelyezte a pelenkát.
        –   Milyen ügyes fiú!... – dicsérték anyja betegtársai.
        –   Három gyermekem van… – közölte kényszeredetten a férfi.
       –   De hát akkor is!... Milyen csodálatra méltó, ahogy az édesanyját ápolja!... Biztosan nagyon szereti… – ámuldoztak tovább a betegek.
        –  Gyűlölöm… – szólalt meg a férfi.
        A kórteremben döbbent csend.
        –  Engem anyám három éves koromban eldobott… odaadott a nagyanyámnak… ő nevelt fel… – megfogta két oldalról a hónaljánál az édesanyját és feljebb húzta az ágyban. A feje alatt megigazította a párnát, aztán betakarta.
        Nagy csörtetve a takarítónő behúzza a kórterembe a felmosó kocsit. Kinyitja az ablakot. Friss kora tavaszi levegő áramlik be a szobába. Odaáll az egyik kórházi ágy végébe…, nézi a középkorú asszonyt, majd megkérdezi:
        – Maga tegnap jött?... Mi történt magával? … – mutat szánakozva a lebénult végtagokra.
        –  Leestem a lépcsőről…
        – Hogyan?... Hogyan esett ekkorát? – faggatja tovább a takarítónő.
        – A negyediken lakunk, mentem haza a bevásárlószatyrokkal, és megcsúszott a csizmám sarka. Két emeleten keresztül zuhantam… eltört a gerincem. Deréktól lefelé lebénultam.
        – Idevalósi?
        – Nem. Mátészalkáról költöztünk ide, miután meghalt a férjem. Tíz éve, harminckét éves korában agyvérzést kapott. A mentőben halt meg… A legkisebb gyerek két éves volt… Ott maradtam az öt gyerekkel. Nem tudtam fizetni a hitelt. Az egyik szomszédunk hívott, hogy jöjjünk el, itt van munkalehetőség. Albérletet is szerzett… Átjártam dolgozni. Konyhai kisegítő voltam, ha túlóráztam, akkor havi nyolcszáz eurót is meg tudtam keresni egy hónapban…
        A takarítónő együttérzően csóválja a fejét. Még akkor is, amikor a mosdókagylót mossa, aztán rárakja a felmosó rongyot a műanyag tartóra, és hangos csattogással mossa a régi cementlapos padozatot.
        A kórház valamikor tüdőszanatórium volt, a tbc-s gyerekek itt is tanultak. A hatvanas években pedig gépgyár működött az épületben.
        Egy hórihorgas, vékony ősz hajú férfi lép a combnyaktöréses öreg hölgy ágya mellé, kabátján kokárda. A 90 éves süket öregasszony hanyadt fekve, nyitott szájjal alszik. Horkol. A fia felakasztja a fogasra a kabátját, kiveszi a nejlonzacskóból a termoszt, és az éjjeliszekrényre teszi. Elveszi az ágy mellől a kis fehér széket és ráül.
        – Jaj, te vagy? – veszi észre percek múlva az asszony a fiát.
        – Kérsz kávét? – kérdi a férfi köszönés helyett az anyjától.
        – Igen. A Joli küldte?
        – Nem. A Zsuzsmilla.
        A hórihorgas feláll, poharat vesz elő, és a csaphoz megy, hogy kitöltse a kávét. A folyadék nagy része a csapba folyik, a termosz oldalára is jut belőle. A matróna élvezettel szürcsöli a maradékot. A fia visszatelepszik a kis székre. Hallgatnak.
        – Joli mondta, hogy voltál dolgozni – töri meg a csendet az öregasszony.
        – Voltam. Nem mindegy?...
        – De, mindegy. Csak a Joli mondta.
        Hosszú percek telnek el, mire a férfi válaszol.
        – Voltam. Fát szedtünk az erdőben.
        – Ismered azt a férfit?
        – Nem mindegy, anyu?... Hát persze, hogy ismerem. Húsz éve.
        Újabb hosszú percek. Megint az anya szólal meg először.
        – Ma vasárnap van, ugye?
        – Vasárnap.
        Ülnek tovább. A férfi maga elé bámul, anyja a zöld termo pizsamáját igazgatja.
         – Hová tettétek a mosógépet? – kérdi az asszony.
        – Az utcára.
        – Az utcára?... – rökönyödik meg az anya.
        – Elvittük hozzám a pincébe. Nem mindegy? Te már úgysem mosol többet.
        – Nem.
         Ülnek tovább. Hallgatnak. Egy idő után a férfi feláll, megigazítja az ágyon a vánkost és a paplant.
        – Nem ér semmit!... Felcsúszik a mellem alá… – panaszkodik az öregasszony, miközben a derékpántot rángatja lefelé.
          A férfi nem válaszol.
          – Azért jó, hogy eljöttél... – mondja, amikor elbúcsúzik a fiától.
         Ezt mi csináltuk? – kérdezi a főnővér a fekete hajú nőtől, aki gyermekkora óta gerincvelői izomsorvadásban szenved. Sorvadt combján egy tenyérnyi nagyságú kék folt. 
           – Igen.
           – Ne hozzak rá kenőcsöt?
          – Nem, köszönöm. Majd felszívódik.
         Két napja történt, amikor az egyik ápolónő tette ki a tolókocsiba. A kövér nővér nagy erőlködéssel húzta-vonszolta az ágy szélére. Nagy nehezen sikerült felültetnie, de látszott, hogy a nő alig tudja megtartani az egyensúlyát a besüppedő decubitus matracon. Ha elvágódik, beveri a fejét az éjjeliszekrénybe. Az ápolónő a nadrágját az övrésznél erősen megmarkolta, és azzal cibálta át az ágy mellé tett tolókocsiba. A kocsi fékezőjét azonban nem hajtotta félre, így a beteget teljes súllyal a kiálló éles tárgyra húzta rá. A nő arca eltorzult a fájdalomtól… Az ápolónő tréfásan megjegyezte: – Ez ugye felért egy orgazmussal… A középkorú nő nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy üvöltsön. Egyiket sem tette. A hosszú évtizedek alatt megtanulta, mi az önuralom.
        Most ne csöngessen senki! Indulunk forgatni – mondta a főnővér.
        Az ablak előtt a megmozdultak a mamutfenyő ágai.
       A magukra maradt betegek közül volt, aki fellapozta a magával hozott könyvet, mások az éjjeliszekrényük fiókját húzogatták, valami ennivaló után kutatva. A nyugdíjas ügyésznő most is aludt.
        Folyamatos nyögések hallatszottak, ahogy a betegek erőlködve próbáltak testhelyzetükön változtatni.
        Kis idő elteltével az összes szolgálatban levő ápolónő bejött a kórterembe. Az ágyakból kivették a párnákat, aztán a betegeket oldalra, majd hasra fordították. Gyorsan, rutinosan, mint betanított munkások valamilyen munkadarabot a futószalagon. Ez volt a „forgatás”.
        Odakint nagy pelyhekben hullani kezdett a hó.
        Március tizenötödike volt.

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

 

 

 

 

 

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap