Fólialovagok

T.Ágoston László, sze, 09/13/2017 - 00:07

 

A két fiú a tér sarkán lévő padon ült, és mereven figyelte a szemközti dohánybolt ajtaját. Olyan tizenöt-tizenhat év körüliek voltak. Fésületlenek és pattanásos arcúak. Olykor ráemelték tekintetüket, végigmustrálták az előttük elvonuló lányokat, némelyiknek még utána is füttyentettek arra várva, hátha visszaszól, de aztán gyorsan visszatért a tekintetük a fóliával gondosan lefedett trafikajtóra. Most az volt a fontosabb, sőt a legfontosabb. Már egy hete figyelték a ki-bejáró vásárlókat, meg a két eladót, ki mikor érkezik, mikor megy el, milyen szatyrot, vagy táskát visz magával. Mindent tudni akartak róluk. No, meg a rendőrről is, aki néha bekukkantott hozzájuk. Ő nyilván nem vásárló, mert még sose látták dohányozni. Azt is megfigyelték, hogy csak ez az őrmester jár be hozzájuk. Amikor nem ő van szolgálatban, egész nap nem lehet egyenruhást látni a környéken. Ezt biztosan megfizetik, hogy vigyázzon rájuk. Hát persze, mert szinte minden nap lehet olvasni az újságban a hírt, hol, milyen trafikot raboltak ki, kit öltek meg, vagy vertek nyomorékká a néhány ezer forintos bevételért. A tévében még meg is mutatják a tettest, amint vezetőszáron kísérik a rendőrök.

Régebben az egyszemélyes éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt volt a „pénzszerzők” kedvence. Aztán jött ez a trafiktörvény, vagy minek mondják, és néhány nap alatt átrendezte a „kereseti viszonyokat”. Újra osztották a trafikjogot, és elrendelték, hogy az üzlet minden ablakát be kell fedni fóliával, hogy kívülről ne lehessen látni, mit árulnak odabent. No, meg azt is, hogy tizennyolc éven aluliak ne léphessenek be a helyiségbe. Végtére is a dohányzás tudvalévően káros az egészségre, és minden eszközzel meg kell óvni tőle az ifjúságot. Ki tudná ezt jobban, mint egy országgyűlési képviselő, aki rögtön föl is jelentette a rivális párti képviselőtársát, mert rajta kapta a képviselőház folyosóján a pöfékelésen. Méghozzá a  törvény által kijelölt dohányzóhelyen kívül. Márpedig a törvényt ő is megszavazta…

− Te, Norbi! – szólt a kócosabbik fiú a társához két slukk közt. – Mit gondolsz, miért éppen ezzel a hülye fóliával kell letakarni az ablakokat?

− Jó hogy azt nem kérdezed, miért kapott két trafikot az alpolgármestert sógornője, az öreg Bóka meg, aki világéletében ezt csinálta a nyomorék lábával, ő meg egyet sem, pedig neki rokkant papírja is van.

− Oké, akkor ezt is megkérdezem. Szóval, miért kapta?

− Hát azért, mert az öreg tízévesen mezítlábas Kossuthot szívott, a Mancika meg illatosított Pall-mall bagóval kezdte a szakmát. Láttál te már egyáltalán amerikai cigarettát? Ugye, hogy nem?

− Honnan tudod?

− Apám mondta. Ő már csak tudja. Egyidős a Mancival. Osztálytársa volt a suliban. Azt mondja, már akkor is nagyon tudta riszálni a seggét. Most meg még jobban…

−Nekem ugyan nem kéne. Öreg csaj.

− Az hát, az anyád lehetne. Meg férje is van neki. Az a bankos csávó, aki Mercivel jár.

− Jól van, dobjuk a Mancit! – bólintott okos fejével a másik. – Nézzük a trafikját! Szóval miért kell rá a fólia?

− Hogy az ilyen hülyegyerekek, mint te, tudjanak mit kérdezni – bólintott rá bölcs nyugalommal a másik. Aztán magyarázni kezdte. – Hát ha neked lenne egy fóliagyárad, meg te lennél az országgyűlési képviselő, akkor te mire szavaznál, hogy mivel kell besötétíteni az ablakot?

− Ja, hát akkor azzal, de nincs mindenkinek fóliagyára…

− Az nincs, de szavazata az van! Az apám már csak tudja… Érted…

− No, hát akkor megcsináljuk, vagy nem csináljuk meg? A sebhelyes türelmetlen. Azt mondta, ha szombatig nem kapja meg a dohányt, belénk ereszti a bökőjét. Tudod, még a múlt heti cucc árával is lógunk neki.

− Hát persze, hogy megcsináljuk. Megmondtam, nem? De hát nem szar ez, hogy elkapkodjuk… Tudod, a fater is ezt mondta, amikor úgy elverte a mutert, hogy be kellett vinni a kórházba. Aztán azt hazudtuk, hogy leesett a lépcsőn. Holnapig még a sebhelyes is várhat, nem?

− Várhat hát. Láttad a tegnap esti filmet a tévében? Oltári nagy balhé volt. Bankrablás. De nem ám dinamittal, meg lángvágó pisztollyal. Ésszel. Az ürge megvárta, míg elmennek az ügyfelek, aztán két lépésből lefegyverezte a biztonsági őrt, elvette a pisztolyát, és azzal ment a pénztárhoz. A csaj már adta is ki az ablakon a dohányt. Csupa ezreseket, dollárban. Az igazgató meg közben hívta a rendőrséget. Be is diktálta nekik, hogy néz ki az ürge. Jöttek is rögtön nagy szirénázással. Ez meg lezseren ledobta a göncét, meg a parókáját, és egy piros melegítőben, kopasz fejjel kisétált a hátsó ajtón. Csak akkor kezdtek ébredezni a zsaruk, amikor az ő kocsijukkal húzott el a haver.

− Nem rossz. Látom, azért néha figyelsz is, Ricsi gyerek − mondta Norbi elismerően. – Ez az átöltözős trükk nekem is tetszik. A farmer alá fölvehetnénk egy tréning gatyát, meg valamiféle sport mezt. A nejlonszatyorban meg visszük magunkkal tornacipőt. A tér másik végén ott a posta, az előtt mindig áll néhány bicikli. Elkötünk kettőt, aztán kiönthetik gipsszel a keréknyomunkat.

         Még ücsörögtek ott vagy fél órácskát, nehogy feltűnjön valakinek a gyors távozásuk, aztán összeütötték a tenyerüket, és egy „csocsó holnap”-pal két irányba távoztak. A buszmegállóban Ricsi észrevette, hogy a nyomába szegődött valaki. A tarkóján érezte a pillantását. Kisvártatva meg a vállán a keze súlyát. Meg se kellett fordulnia, úgy is tudta, hogy a sebhelyes arcú az. Azt is tudta, hogy jókora rúgós kés lapul a zsebében. Megállt egy csendes kapualjban, és köszönés nélkül mondta:

         − Holnap megadom. Tuti, hogy megadom. Este, a téren, ahol szoktuk. Hozzál új adagot is!

         − Te mondtad, haver…− hangzott hátulról. – Ez az utolsó esélyed.

         Másnap este, úgy szürkület tájt újra ott ült a két fiú a tér sarkán, a kis padon. Langyos tavaszi este volt, többnyire ingujjban, lenge öltözetben sétálgattak az emberek. Csak ez a kettő ült nyakig begombolkozva, a fején baseball-sapkával. Az persze nem látszott kívülről, hogy a nejlonszatyorban gondosan kivágott símaszk is lapul a tornacipő és az konyhakés mellett.

         − Indulhatnánk már – türelmetlenkedett Ricsi. – Már a hogyishívjákom is bepállott ebben a rohadt meleg cuccban. A te ötleted volt ez az átöltözős trükk. Nagy baromság, meg kell hagyni…

− Nem is igaz! – háborodott föl Norbi. – Te mesélted, nekem csak megtetszett. A fene gondolta, hogy ilyen meleg lesz ma este. Különben is csak addig kell izzadnod, míg bemegyünk. Kifelé jövet eldobjuk a dzsekit, is, meg a farmert is. Én direkt a fater kabátját vettem föl, hadd vegyenek róla szagmintát a zsaruk. Aztán majd jól elverik, ha nem akarja bevallani a rablást.

− Rajtam meg a bátyám nadrágja van – kuncogott Ricsi.− Marhára meg fog lepődni, ha letartóztatják. Meg is érdemli, mert ha adott volna abból a múlt heti porból, lehet, hogy el se jöttem volna. Anyám is mondta neki, hogy ne ellenkezzen velem állandóan, de hát ennek a balfácánnak pofázhat az ember…

− Na, jól van, menjünk, mert sötétedik, és nem biztos, hogy lámpa is lesz azon a biciklin, amit elkötünk majd a posta elől – állt föl Norbi és megropogtatta elnehezült csontjait. – A kést csúsztasd bele a kabátujjadba, és csak akkor vedd elő, ha szólok. Majd én dumálok velük, te csak bólogass, és tedd, amit mondok! Amint belépünk az ajtón, a sapkát kicseréljük a maszkra. Majd meglátod, hogy egyből összetojják magukat. Csak arra vigyázz, hogy a lyuk a szemednél legyen!

− Figyuzz! – vágta hátba a másik.− A kiscsaj kijött, elmegy valahova. Most üssünk rajta a pasason!

− Jobb lett volna a csajjal tárgyalni, de ketten  a hapsival is elbánunk. Csak akkor szúrj, ha muszáj, meg ha mondom!

− Jó. És mikor muszáj?

− Akkor, ha mondom. No, indulj már, mert lemegy a Nap!

Elindultak, és mint egy összeszokott járőr, szorosan egymás mellett lépdelve keltek át a zebrán. Egyenesen a trafik ajtajáig. Ott megálltak, gondosan körülnéztek, és mosolyogva nyugtázták, hogy éppen senki sincs a környéken. Levették a sapkájukat, fejükbe húzták a símaszkot, és elszántan lenyomták a kilincset. Norbi ment elöl, Ricsi meg utána. Majdnem leestek a lépcsőn. Az üzletben dolgozó férfi a polcon rendezkedett, háttal állt az ajtónak. A lépteik zajára meg se fordult, csak hátraszólt:

− Jónap’! Vigyázat, lépcső!

− Észrevettük – bukdácsolt le a lépcsőn a fiú.

− Pillanat türelmet! – folytatta az eladó.− Szolgálhatok?

− Naná, fater! – lépett közelebb Norbi. – Ez itt egy trafikrablás. Ide a dohányt! Mármint a kasszából…

− Különben? – fordult feléjük a nagydarab, izmos férfi.

− Különben megcsiklandozunk a kiskésünkkel – húzta elő a kést a kabátujjából.− Te is mutasd meg a tiédet, öcsi!

Ő is megmutatta. A férfi megnézte a két méretes konyhakést, rábólintott, aztán leült a kassza előtti székre.

− Uraim – mondta rezignáltan −, kénytelen vagyok meghajolni a felettébb meggyőző érveik előtt. Mibe kérik az alamizsnát? Mert hogy elég gyenge forgalmunk volt ma, alig ötven-hatvanezer forint a bevételünk.

− Te csak ne találgass, majd mi megszámoljuk! – lépett közelebb Ricsi, és átnyújtotta a nejlonszatyrot. – Ebbe rakjad bele! Az aprót se válogasd!

− Megkapod, az anyád hétszentségit! – ugrott hátra a férfi a kezében egy pisztollyal. – Azonnal dobjátok el a kést, mert szétlövöm a seggeteket!

−Na, b…meg!– dobta el a kést Norbi. – Te pisztollyal őrzöd a bagót, buzikám? És még a zsaru is besegít? Hú, de nagyok vagytok ti ketten!

− Hagyd a francba! – mondta kissé idegesen Ricsi. – A végén még tényleg seggbe lő bennünket, aztán cseszhetjük… Add oda neki a kést, aztán menjünk!

− Ilyen könnyen azért nem ússzátok meg a dolgot, szemétládák! – üvöltötte a férfi, aztán látva, hogy mindkét kés a földön hever, ironikus hangra váltott.− Megkérhetném az urakat, hogy vegyék le a maszkjukat?! Meleg van idebent… Vagy én szabadítsam meg tőle az urakat?

− Menj te az anyádba! – káromkodta el magát keserűen Ricsi, és lekapta a fejéről a sapkát. A másik hasonlóképp.

− Ejnye, de modortalan vagy, édes fiam! – csóválta meg a fejét a férfi. – Íme a kis Ricsike, meg a Norbika! Hátulgombolós korotok óta ismerlek benneteket, és ti mégis képesek lettetek volna kiontani a belemet rongyos ötvenezer forintért? Nem szép tőletek, fiúk! –Rozikám! – szólt az éppen belépő lányhoz. – Ott van az a jó erős spárga a hátsó polcon. Megkérlek, hogy rögzítsd az urak kezét-lábát jó erősen a vendégszékhez, aztán szólj át telefonon a Csatári őrmesternek, hogy vegye őket számításba a fogdai vacsoraosztásnál.

A lány telefonált, a két fiú meg mélabúsan bámult maga elé, és egyre jobban izzadtak a dupla öltözékben. Hamarosan megérkezett az őrmester, és megbilincselte a foglyokat. Csak erre várt a trafikos férfi. Kissé fáradt mosollyal az arcán levetette magát a székre, és rágyújtott egy cigarettára a pisztoly alakú öngyújtójával.

 

 

 

                                     

                                  

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap