(Évnyitó ének)
L. Kecskés András barátomnak ajánlom
Balassi-évfordulók esztendejében
Keccsel a mente fölött, jaj hogy sátrat vert az
asszonyi hajzuhatag,
már lobogó kopiák űzték csöndteli órák
hajnalodó utasát,
kürt és trombita harsant, sohase várta a part
kikötői nyugalma.
Bár noha békére szív s pihenőre a lélek
sohse éhezett jobban,
űzi őt mégis parancs, őt, a kitagadottat,
szemét se hunyja hosszan,
háza, családja nincs már, szerelmét zárja zord vár,
szítják őt csak dalai,
s ama furcsa valami, honszerelem ős-szele
bordái közt viharzott,
leverni nem tudta benn soh’sem a férfi-vágyat:
borulni anyaföldre
s egy csóktól Anteuszként lóra ülni s a pusztán
társakra lelve szállni!
Mégis nemzetünk röpte, sólyma az idők egén
ő volt, Balassi Bálint,
ha kellett bűnösként gyónt, máskor a nyakas főúr
éneke szárnyalt fennen,
térdet is hajtott nőknek, hogyha rájuk talála –
soh’se ránk törő hadnak.
Példa is voltál, örök várvédő, gyászszalagos,
ha nem szólhattunk nyílt szót,
bújtunk mi is dobogó szívedhez mente alatt,
röptess a múltba vissza,
tudtuk, így vészeljük át az eljövendő nagy kárt,
lovon - lázálmainkban.
Nincs, ki ne értse már, ha szabadságunkról szólnál,
őszi darvak közt első,
krúgatsz gyülekezőre, most is hívogatsz minket,
hová s mire szólítasz,
nem mehetünk mi délnek, tudod te jól ezt régen,
legfeljebb Lélek-égnek:
áldjon minket az Isten, süssön reánk a napja,
imázzon Fia érte,
nem lehetünk utolsók, ha te vagy, drága gyarló,
vezérünk, örök ráró,
Isten kezére szállunk, hazánk mellén is nyugszunk,
jövőnkért szól fohászunk.
(Ehangzott a Balassi Év nyitóhangversenyén,
a Magyar Zeneakadémia dísztermében 2004 január 9-én.)
Magyar Irodalmi Lap
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
