Földesdy Gabriella: Magyar szerzők a Nemzeti Színházban 1935–1944

Szerkesztő B, p, 02/13/2015 - 00:07

 

 

 

Németh Antal műsorpolitikája

I.
 

Az 1935-ös év nagy változást hozott a Nemzeti Színház életében. A kulturális kormányzat egy csapásra véget akart vetni az évek óta tartó anarchiának, látványos hanyatlásnak, amely már a Hevesi-korszak (1922–1932) vége felé megkezdődött, s a színház életének minden területén éreztette hatását. Katasztrofális volt az épület állaga, állandó helyhiánnyal küszködtek, a társulat jó néhány tagja csak a tehetetlenség következtében lehetett az ország első színházának a színésze, fokozatosan csökkent a nézők száma, valamint az egy bemutatóra eső előadások átlaga, ezzel együtt a színdarabok művészi színvonala is. Hevesi Sándor 1932-es eltávolítása után Márkus László, majd Voinovich Géza rövid életű igazgatása alatt együttesen jelentkeztek a problémák, a hanyatlás megállíthatatlanná vált.
Hóman Bálint kultuszminiszter azonnali rendet akart a színházban, s ezért esett a választása a harminckét éves, igen ambiciózus, színháztudományi doktorátussal rendelkező Németh Antalra, aki már hatalmas munkássággal rendelkezett (a Színészeti Lexikon szerkesztője, a Napkelet munkatársa, a szegedi színház főrendezője, a rádió dramaturgiai osztályának vezetője), és elég merész volt ahhoz, hogy elképzeléseit keresztülvigye. Németh Antalban igen felkészült és rátermett új igazgatót találtak, ám „puccs-szerű” kinevezése 1935. május 29-én (elődje az újságból tudta meg, hogy leváltották) ellenszenvet keltett a társulat körében, a színészek és a személyzet sem Németh nevét, sem eddigi tevékenységét nem ismerték. Még inkább fokozta a felé irányuló ellenszenvet igazgatásának néhány kezdő intézkedése, elsőként mindjárt az a botránynak kikiáltott eset, amikor tizenegy, magánszínházakban játszó színészt átszerződtetett állandó tagságra a Nemzetibe (Apáthy Imre, Berky Lili, Csortos Gyula, Gózon Gyula, Jávor Pál, Kovács Károly, Makláry Zoltán, Rajnai Gábor, Somlay Artúr, Titkos Ilona, Tőkés Anna), és kettőt egyes szerepekre (Dayka Margit, Makay Margit), ezzel egy időben a régi társulatból tizenhárom tagot nyugdíjazott (pl. Hettyey Aranka, Rózsahegyi Kálmán, Cs. Aczél Ilona), ötnek pedig nem újította meg a szerződését. Az elbocsátottak között volt Csathó Kálmán főrendező és Bálint Lajos dramaturg is. Németh teljesen szabad kezet kapott az átszervezéshez Hómantól, viszont egy percnyi türelmi időt sem.
Jelentős változások történtek más téren is. Elkészült egy műhelyegyüttes (díszlet- és karbantartóüzem) a Csokonai utcában, a színház közműveit felújították, belső átalakításokat végeztek. Új díszlettervezők kezdték meg munkájukat, akiket már Németh hívott (Varga Mátyás, Horváth János), s ő hívta az új dramaturgot, az akkor mérnökként dolgozó Szűcs Lászlót is a teljes ismeretlenségből az ország első színházába.
Meglepő és örvendetes momentumnak számított, hogy erre az évadra (1935–36) 4975 bérletet váltottak a Nemzeti műsorára, holott az előző évadban eladott bérletek száma csak 2133 volt. Az előlegezett érdeklődés jórészt a sajtónak köszönhető. Az igazgatóváltás ugyanis a napilapok színházi rovataiban ment végbe a legnagyobb csinnadrattával. Legtöbb cikk a Vígszínház veszteségeit taglalta, mivel kilenc legjobb színészéről kellett lemondania átmenetileg a Nemzeti javára.
A kedélyek látszólag lecsillapodtak az 1935. szeptember 2-án megtartott társulati ülésre, amikor az új igazgató az új társulat előtt ismertette tíz pontban összefoglalt igazgatói programját. Az ülést Ódry Árpád vezette. A jól felépített bevezető beszéd hangsúlyozta a színjátszás nemzeti jellegének fontosságát, a színészet általános színvonalának emelését, ezen belül a színpadkép képzőművészeti megújítását, bekapcsolódását az európai színházkultúrába, a szüntelen megújulás szükségességét, a komoly dráma elhivatottságát. Az utolsó pontban elhangzó egyetlen mondat – „Hiszek a színház halhatatlanságában!”– után kitört a tapsvihar, és Ódry Árpád bizalommal tette Németh Antal kezébe a színészek és a színház sorsát.

II.

Kinevezésével egy időben az új igazgatónak le kellett adnia az 1935/36-os műsortervet, amelyen elsőként Újházy György Missa Solemnis című liturgikus drámája szerepelt Beethoven azonos című miséjére. Ennek próbái már egész augusztusban folynak, mert a színpadi cselekményt össze kell hangolni a zenekarral, az énekkarral és a szólóénekesek összprodukciójával. Ez a bemutatkozó előadás vallásos tartalma ellenére inkább politikus, mint vallásos. Apropója is van, a Pázmány Péter Tudományegyetem 300 éves évfordulóját ünnepli a főváros, az ünneplés része ez az előadás is. Ennél is fontosabb azonban a kultuszminiszter, a katolikus klérus és a keresztény középosztály azonnali megnyerése az újjászületett Nemzeti Színháznak. A nagyszabású liturgikus dráma neves operaénekesek közreműködésével (Báthy Anna, Székelyhidy Ferenc), jó szereposztással (Jézus: Lehotay Árpád, Pál apostol: Sugár Károly) kerül színre Dohnányi Ernő vezényletével.
Az 1935/36-os repertoár 27 tételből álló műsora 16 magyar színdarabot sorol fel a Missa Solemnist és a tíz külföldit nem számítva. A 16 magyar közül 6 az un. klasszikus repertoárműsorhoz tartozik (Herczeg: Bizánc, Jókai: Az arany ember, Kisfaludy: Csalódások, Katona: Bánk bán, Szigligeti: Liliomfi, Kacsóh-Heltai: János vitéz), 10 színdarab pedig eredeti bemutató. Ezek közül 3 olyan mű, amelyeket még Németh Antal elődje, Voinovich Géza kötött le a színház számára, tehát bemutatásuk ötlete nem az új igazgatótól származott, pl. Miklós Jenő Bolyaiak című posztumusz műve, Márkus László Ágis tragédiája, valamint a sokak által elmarasztalt és Németh számlájára sokszor fölemlegetett Földes Imre Ifj. Horváth Pál című hozományvadász története, s akárhogyan is értékeljük ma a darabot, Némethnek muszáj volt színre hozni a szerződés miatt.
Jelentéktelen társalgási színdarabnak bizonyul Boross Elemér Ti szegény lányok, Török Sándor Április, Andai Ernő Harangvirág című műve, de íróikat háziszerzőként tartják nyilván, ezért számíthatnak a közönség jóindulatára is. Móricz Zsigmond Forr a bor című vontatott kamasztörténetét Németh csak a szerzőre való tekintettel mutatta be, a rendezést Ódryra bízta. Az amúgy is érdektelen színmű (az érettségiző Nyilas Misi becsülete a központi téma) bemutatója kis híján botrányba fulladt, mivel a főszerepet játszó Szendrő Józsefet az utolsó pillanatban kellett lecserélni, s Ungváry László vette át a szerepét egy nappal a bemutató előtt.
Sikertelen és szerencsétlen Máriáss Imre Fény a faluban című naiv drámája, amely paraszti környezetben keres drámai konfliktust, de mind a villamosítás, mind a szerelmi szálak csak álkonfliktusok maradnak.
Az évad minden szempontból legkiemelkedőbb bemutatója Kállay Miklós A roninok kincse című japán tárgyú színműve. A történelmi témájú, idegen környezetben játszódó szamuráj történet hagyományos, naturalista díszlettel és naturalista játékstílussal megjelenítve kudarcra lett volna ítélve. Kállay Mikllós színdarabja mindössze semleges alapként szolgált Németh Antal elképzeléseihez. Igazgatósága óta most először foghatott hozzá komplex, a színpadi eszközök mindegyikét azonos szinten kiaknázó előadás létrehozásához. Németh felfogása szerint az irodalmi alapanyag csak egyik tényezője a színházi előadásnak, a díszletet, jelmezt, mozgást, zenét, világítást ugyanolyan szerves részévé kell tenni az előadásnak, hogy egyenrangú legyen a szöveggel. Kállay Miklós szövege forgatókönyvként szolgált Németh számára. A közepes tehetségű, színműírást mesterségként művelő szerző japán meséből dramatizált művéhez a legjobb művészeket hívta meg társszerzőként. Díszlet- és jelmeztervezőnek Jaschik Álmos festőművészt, a szecesszió egyik legnagyobb magyar alakját. A kísérőzenét Ránki György írta, aki mind a japán színjátszás, mind a japán zene sajátosságait tökéletesen ismerte. Az előadás mit sem ért volna naturalista mozgással előadva, hiszen ez megfosztotta volna a nézőt a történet valódiságának illúziójától. Így került sor Milloss Aurél balett-művész bekapcsolódására, aki elkészítette a prózai mű koreográfiáját: a japán kultikus mozgást az európai ízléshez közelebb álló stilizált formában hozta színre s maga tanította be a színészeknek.
A roninok kincse lenyűgöző előadás volt. A díszlet egy stabil ötfokú lépcső, amelyhez a jelenet színhelyének megfelelő vetített háttér került. A látvány domináns részét azonban a pazar színekben pompázó jelmezek adták. Az előadás hatása a tökéletes összhatásban rejlett, a nézőt a látvány tökéletessége szinte odaragasztotta a székhez, s áhítattal figyelte, mi történik a színpadon. Előfordult, hogy nem tudta követni a dialógust, de mindig értette a lényeget: egy idegen világ számunkra kegyetlen, ám tragikus nagyszerűségét. Az előadás nem maradt visszhang nélkül. Az akkor Budapesten ülésező Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszus résztvevői (Van Puyvelde elnök, A. E. Brinckman alelnök, P. Ganz Baselből, stb.) egyhangú elragadtatással nyilatkoznak az előadásról. Nagy felkészültségről, tökéletes jelmezről és színpadi mozgásról, európai színházkultúráról, bámulatos összhangról szólnak a kommünikék. Hasonló elismerés övezte az előadást az 1936 szeptemberi bécsi nemzetközi színházi kongresszuson, ahol Ronin címmel adta elő a társulat. Az osztrák sajtó, a hivatalos kritikák mind a nagyszerű összjátékot dicsérik legjobban.
Az 1936/37-es évad 12 magyar színdarabjából 9 az új magyar eredeti mű. Szántó György Sátoros király és Kodolányi Pogánytűz című műveit még Voinovich Géza igazgató fogadta el bemutatásra. A többi szerző (Török Sándor, Zágon István, Andai Ernő, Barabás Pál, Bónyi Adorján, Bibó Lajos, Babay József) a korszak divatos, foglalkoztatott írói közé számítottak, többen már Nemzeti Színház-béli múlttal rendelkeztek, tehát kézenfekvő volt, hogy új darabjukat műsorra tűzi az ország első színháza. Színdarabjaik művészi értéke csekély, ún. társalgási színművek, bemutatásuk naturalista színjátszási módot igényel.
Az átlagostól eltérő, kiemelkedő előadás itt is akad, pl. Török Sándor A komédiás című szecessziós balladája, amely Fejes Endre A hazudós című novellájának ötven évvel korábbi megfogalmazása. A másik ilyen típusú előadás Babay József A csodatükör című poétikus mesejátéka a varázserejű, jövőbelátó tükörről ismét létrehívott egy összművészetre építő produkciót Jaschik Álmos díszleteivel és Milloss Aurél koreográfiájával. Szót kell ejteni a két történelmi témájú színdarabról (Szántó György Sátoros király című műve Kun Lászlóról, Kodolányi János Pogánytűz című adaptációja pedig Vazul fiairól szól). Ezek a középkori magyarság egy-egy tragikus epizódját elevenítik fel áltörténelmi módon: sok szenvedéllyel, némi áthallással, néha erőltetett konfliktushelyzetekkel. Nem jelentős művek, mégis fontosak: a magyarság sorskérdéseit feszegető, helyét kereső és sokszor nem találó kis nemzet néha kilép az ismeretlenségből s szárnyal. Németh Antal kezdettől ápolta a magyar sorskérdésekkel foglalkozó, a nemzeti tudatot elmélyítő darabok bemutatását, ebbe a sorozatba tartozik már az 1935-ben színre hozott Bolyaiak című Miklós Jenő által írt színmű is, majd Harsányi Kálmán 1937-ben felújított Ellákja a hunokról (bemutatója 1923-ban volt), Sík Sándor István királya 1938-ban, Kovách Aladár Téli zsoltára Apácairól 1940-ben, Kós Károly Országépítője egy a Sík Sándorétól elütő István király figurát mutat be 1942-ben. E művek másodvonalbeli alkotások, céljuk általában az, hogy múltunkkal való szembenézésre késztessenek bennünket.
Az 1937/38-as évad a színház életében kiemelkedő jelentőségű. Ünnepi évadként vonul be a színháztörténetbe, mivel a Nemzeti Színház fennállásának százéves évfordulóját ünnepli egész évben. Az évad 18 magyar szerzős bemutatója közül 13 a centenáriumot szolgálja oly módon, hogy a színház felújítja az elmúlt száz év legértékesebb, legsikeresebb bemutatóit s eljátssza ezeket az 1937-es fővárosi közönségnek néhány estén. Ebbe a sorozatba tartoznak Gaál József A peleskei nótárius, Csiky A proletárok, Tóth Ede A falu rossza, Kisfaludy Csalódások, Rákosi Jenő A szerelem iskolája, Katona Bánk bán, Madách Az ember tragédiája, Gárdonyi A bor, Zilahy Hazajáró lélek és a Süt a nap című művei.
A Nemzeti Színház megnyitása 1837. augusztus 22-én volt (ekkor még Pesti Magyar Színház a neve), ez a dátum 1937-ben a nyári szünet idejére esik, így az ünnepi előadást október 25-re teszik, amikor megismételvén a száz év előtti legelső előadást, Vörösmarty Árpád ébredése című egyfelvonásosát adják elő. Színre kerül még aznap este Ruzitska–Csery Béla futása című egyfelvonásos operája az Operaház és operaénekesek közreműködésével, utalva az 1884 előtti időszakra, amikor a műsor közel felét az operaelőadások alkották.
Az ünnepi műsort leszámítva 5 eredeti magyar színdarab szerepel a listán. Andai Ernő Harang és kalapács, Dékány András Aranysziget, valamint Kállay Miklós Godiva című áltörténelmi színművei, már-már mesejátékok, nagyszerű szereplehetőséget kínálnak az amúgy is népszerű sztár színészeknek. A Godiva című Kállay művet szerzője középkori germán legendából írta át színpadra, dramaturgiailag nem emelkedik ki az ilyesfajta adaptációk közül, azonban különleges színre hozatala figyelemreméltó. Horváth János építőkocka-játékra emlékeztető mesés díszletei és Milloss Aurél pantomimos tánckoreográfiája, a színészek mozgásának, a jelenetek beállításának tökéletes megoldása emeli az átlagelőadások fölé. Ismét egy pompás látvány, ragyogó művészi összhatás, amely egy közepes színdarabot magasra emel.
Bibó Lajos Eszter című erkölcsi drámáját a bűn determinizmusa hatja át, kegyetlen rémdráma. Ismertetése indokolatlan lenne itt és most, de Bibó 1925-ben színre hozott A juss című parasztdrámája óta háziszerzője a Nemzetinek, ezért kézenfekvő, hogy minden új művét a Nemzetinek adja.
Az évad legeredetibb bemutatója Nyírő József Jézusfaragó ember című misztikus játéka, amelynek különleges értéke költőiségében, székely folklórjában rejlik, maga a mű drámaiatlan. Nyírő büszkén vallja a száműzött székelység felsőbbrendűségét, az isteni igazságszolgáltatásban való hitét. Így lesz a drámaiatlan Jézusfaragó ember egy nép tragikus sorsának kiteljesedése, megtestesülése. A Nyírő darab véletlenül mindenkinek tetszik, ugyanis a rendezés is poétikus, nem csapja agyon naturalista környezettel a művet, hanem állandó teret hagyva a szárnyalásnak szellős, levegős marad.
Bal- és jobboldal egyaránt meg van elégedve, az Új Nemzedék című konzervatív napilap megdicséri az előadást: „a Nemzeti Színház hibátlan előadásáért illesse elismerés Németh Antal rendezőt, a székely hegyi emberek beszédjének zamatáért.”
1937 októberében az Andrássy úti Kamaraszínház is megnyílik (a mai Bábszínház helyén) Herczeg Ferenc Kék rókájával, aminek frenetikus sikere késlelteti Németh László első társadalmi drámájának bemutatóját, így a Villámfénynélt ősz helyett csak 1938 tavaszán mutatják be. A darabot Németh Antal Szabó Lőrinc ajánlására tűzi műsorra, és biztos, hogy fontosnak is érzi, mert ő maga rendezi. Ez Németh László első színházi bemutatkozása, s mindjárt ígéretesnek bizonyul – legalább a színház számára –, mert a közönség jó része nem tudja követni a mű intellektuális tartalmát. A Villámfénynél cselekményvezetése, dialógusai, főhősének konfliktushelyzete súlyos magán- és közéleti problémákat vetett fel, jelentősen eltért a társalgási színművek megszokott langyosságától. Így is 38-szor játszották a 325 férőhelyes Kamaraszínházban, és ez a szám csak a 228-szor játszott Kék rókához viszonyítva kevés.
Az 1938/39-es évadban az anyaszínház 15 magyar bemutatójából 7 új magyar színdarab. Berczely A. Károly Fekete Mária című vallásos himnusza a szegedi szabadtéri játékokról a Nemzetibe átkerült naiv versezetű apoteózis. Sík Sándor István királya felújítás, 1933-ban Siklóssy Pál rendezésében már játszotta a Nemzeti. A szentté avatott uralkodót a szerző felmenti a Vazul megcsonkítása miatti felelőssége alól. Egy szelíd, megbocsátó uralkodót látunk, akit vad és kíméletlen udvaroncok, rokonok vesznek körül – a téma új megközelítése áll előttünk.
Németh László újabb műve kerül immár az anyaszínház nagyszínpadára. A szerző a Tanú megszűnése után szerződést kötött a Nemzetivel, hogy előbb füzetformában, rendezői utasítással ellátva jelennek meg színdarabjai, utána színpadra alkalmazva. A VII. Gergely (1939. május 13.) nagyszínházban való bemutatása merész vállalkozás volt, hiszen már a Villámfénynél egy év előtti kamaraszínházi sikere és fogadtatása is problémás volt. A VII. Gergely cselekmény nélküli dialógusai, mély gondolati tartalma, sokszor követhetetlen gondolatmenete szokatlan és idegen volt a 30-as évek közönségének. Németh Antal mégis bizalmat szavaz neki, annak ellenére, hogy csak 13-szor játsszák, újabb két Németh László drámát fog színre hozni igazgatása alatt.
Az 1938/39-es évad nagy eseménye Tamási Áron bemutatkozása a Nemzetiben. Az 1939. április 22-én bemutatott Tündöklő Jeromos a Vígszínház bírálóbizottságától került át a Nemzetibe. Bánffy Miklós erdélyi író szándékosan kerülte meg a Nemzetit, amikor Kós Károly és Tamási egy-egy színdarabját a Vígnek adta. A sors iróniája, hogy a mű mégis eljutott oda, ahová való, az ország első színházának színpadára. Tamási Áron szerepe a két háború közti időszakban hasonlatos Sütő András Ceausescu éra alatti missziójához: megőrizni a székelység hagyományait, nemzeti tudatát, másrészt utat mutatni a maroknyi, anyanemzetétől elszakadt kisebbségnek, hogyan éljen becsülettel, s tartson ki a nehéz időkben. Jeromos olyan hamis próféta, akinek nem szabad hinni, negatív hős, fel kell tudni ismerni és elutasítani káros lényét. A Németh László sorozat után kezdetét veszi a Tamási Áron sorozat is.
A Kamaraszínház egyetlen eredeti bemutatója Herczeg Ferenc Az utolsó tánc című kasszadarabja, amely Bajor Gizi számára teremt kettős szereplehetőséget (anya és lánya) 182 estén át. Kiemelkedő jelentőségű viszont Az ember tragédiája kamaraszínpadi változata (1939. május 14), amely a mű színpadi történetében korszakfordulót jelent, bizonyítva, hogy nagyszínpad és díszletek nélkül is, pusztán a három főszereplő és minimális stilizált környezet segítségével tökéletes illúziót kelt a nézőben. A kamaraszínpad új minőséget jelent: a szobányi térben a díszletet  mindössze egy szárnyas oltár képezte, ennek középrészében jelenetenként más-más festmény szerepelt a színtér jellegének megfelelően (Viski Balás László képei), a képeket  szalagra írt Madách-idézetek szelték át. A stilizált díszlet és a leszűkített tér következtében a színészi játék óriásivá nőtt. Tömegjelenetek nem voltak, a három főszereplőn kívül csak néhány epizodista alakította az összes többi figurát.
Az 1939/40-es évad különösen gazdag új magyar színdarabokban. Az összeállítás ezúttal is igen vegyes. Többek között három népszínműszerű darabot tűznek műsorra – nem nagy dicsőségére a színháznak, Kállay Miklós Rontó Pál, Babay József Furulyaszó, Gyallay Domokos Külön nóta című műveit. Bibó Lajos Sasfészekje érzelgős melodráma, Csanády György INRIje húsvéti passiójáték, Júdás aspektusából nézve a keresztrefeszítést. Nyírő József Új haza című történelmi színműve a 18. századi székely tragédiát (a madéfalvi veszedelmet) dolgozza át színpadra, romantikus színezetet adva a székelység nagy tragédiájának.
Az évad kiemelkedő bemutatója Tamási Áron Énekes madár című székely komédiája, amely nem szokványos népi humorával ekkor még szokatlan hatást kelt. A színre hozatal érdekessége, hogy Pünkösti Andor vendégként rendezi Tamási művét, a rendezőpéldányban minden jelenetet kidolgoz az utolsó mozzanatig, arcmimikát, hangsúlyokat is jelöl, ezért utólag bármikor rekonstruálható a korabeli előadás.
A Németh László-sorozat következő darabja, a Papucshős, 1939. november 4-én kerül színre. A szerző és az igazgató-rendező között felfogásbeli nézeteltérés volt a főhős karakterét illetően. Míg Németh László szerint Holly Sebestyén alapvetően tragikus, és csak látszatra nevetséges, Németh Antal ezzel szemben komikus alaphelyzetből rendezte meg a Papucshőst. Pünkösti Andor szerint a közönség nem tudott a nézetkülönbségről, néma csendben, nagy figyelemmel kísérte a színpadi játékot. Németh László évtizedekkel később arról panaszkodik, hogy művét félrerendezték, a nagyszínházba kényszerítették, holott a kamarában lett volna a helye, s mindez azért furcsa, mert a próbákat annakidején maga a szerző vezette, Németh Antal csak játékmesterként szerepelt a színlapon, ami igazgatói pályafutása alatt példátlan eset.
A Kamaraszínházban ez évben mindössze két szalonvígjátékkal próbálkoznak: Asztalos Miklós Alterego, Bókay János Feleség című színművei nem jelentősek, bár az utóbbi 200 előadást ért meg.
Az 1940/41-es évad sem mentes a semmitmondó szalonvígjátékoktól, néhol történelmi témájú környezetbe helyezve a cselekményt, mint Eszterhás István Döbrönte kürtje, Szabados Árpád A fülemüle, Fejérvizi Béla Elcserélt vőlegény című művei. Egy figyelemreméltó felújítást is eredményez ez az év, Teleki László Kegyencét, megjelenésének százéves évfordulója alkalmából. Különös vállalkozás Rákosi Viktor Elnémult harangokjának a színpadi változata. A bemutatónak némi aktualitást ad Észak-Erdély előző évi visszacsatolása, másfelől zsákutca ennek az indulatos műnek a közvetítése színpadról. Németh Antal műsorra tűzi, de a rendezést teljes egészében Kiss Ferencre bízza.
Folytatódik a Tamási sorozat, ezúttal a Vitéz lélek kerül műsorra, ismét Pünkösti Andor rendezésében. A szokványos „talált gyerek” történet Tamási lélekvándorló misztikumától, a jellegzetes székely figuráktól és motívumoktól (szamár, Hargita) lesz érdekes.
Az évad különleges pillanatának számít Kovách Aladárnak az 1940 karácsonya előtt színre került Téli zsoltára, amely szerzőjének egyetlen kiemelkedő színpadi alkotása. Kovách Aladár elsősorban fordítóként ismert, s arról lesz majd híres, hogy 1944 nyarán, amikor a Sztójay kormány felmenti Németh Antalt az igazgatói teendők alól, ő váltja fel s igazgatja a színházat október 15-ig. A Téli zsoltár poétikus történelmi látomás Apácai Csere Jánosról és feleségéről, akik teljes szívüket és tudásukat adták az erdélyi tudomány és az iskolák felvirágoztatásáért, köszönet helyett pedig megaláztatást, számkivetést kaptak. A jövő mégis a lenézett tudósé, az ő mezítlábas osztályából kerülnek ki a későbbi nagyok: Bölöni, Bolyai, Misztótfalusi, Ady, stb. A Téli zsoltár a színház magyar történelmi sorozatához kapcsolódik, amely az ezeréves történelem és kultúra kiemelkedő alakjait és eseményeit idézi fel.
A Kamaraszínház Márai Sándor Kalandját kezdi játszani 1940 októberében. Németh Antal és Szűcs László dramaturg beszélték rá Márait egy társalgási színmű megírására, de a Márai által megírt első változatot nem fogadták el, mert hosszúnak és előadhatatlannak tartották. Márai két hét alatt teljesen átdolgozta a Kalandot, s ebben a rövidebb formájában 351 előadást ért meg, bár Márai az elején százban sem bízott. A Kaland tipikus bravúrdarab, egy pillanatra megcsillan benne a tökéletesség, aztán kiderül, hogy szentimentális sláger.
Az 1941/42-es évad egy óriási kasszasikert indít útjára. Harsányi Zsolt A bolond Ásvayné című vígjátéka a nagyszínházban kerül műsorra, aztán átkerül a Kamaraszínházba, műsortorlódás miatt ekkor a Pünkösti-féle Madách Színházat béreli ki a Nemzeti, hogy tovább játszhassa a Bajor Gizi által felejthetetlenné tett történetet. Végül a Révay utcai (akkor Pesti) Színházba kerül s 238 előadást ér meg. Bibó Lajos Hibásokja érzelmes parasztszerelem történet, nem is másod-, hanem harmadvonalbeli alkotás, ahogy Mariay Ödön A győri kaland és Asztalos Miklós Asszonylázadás című vígjátékai is hasonlóan gyenge színvonalon állnak.
A Németh László sorozat következő darabja a Cseresnyés, bemutatása 1942 januárjában igen komoly politikai és színháztörténeti jelentőséggel bír egyrészt a kert-Magyarország eszménye, másrészt németellenessége miatt a németbarát háborús politika idején. A mű színre vitelétől maga Németh László ijedt meg legjobban s darabját visszakérte a színháztól. Németh Antal viszont ragaszkodott a szerződésben foglaltakhoz, s csak rövid átdolgozásra adta ki a darabot. A szerző a bemutatóról való távolmaradásával tiltakozott, a Cseresnyés gondolati tartalmát vázlatosnak és kidolgozatlannak ítélte, az előadást készületlennek (a kevés próba miatt), a szereposztást tévedésnek (Tímár helyett Rajnai Gábor játszott) vélte. A közönség a Papucshőshöz hasonló érdeklődéssel figyelte az előadást, az egyéni sorstragédiát látta meg mindkét esetben, nem a társadalmi mondandót.
A fiatal magyar írók palettájára két új név kerül fel: Illés Endre, akinek Törtetők című karikatúrája a karrierizmus ellen lép fel. Illés Endre 1941-ben már nem számított kezdő írónak, de a drámaírást tekintve mégis az, a Törtetők az első színműve, műfaja hol komédia, hol erkölcsrajz. Jelentőssé azért válik a korban, mert nem egyetlen nagyra törő sorsot, hanem két párhuzamos karriersorsot mutat be, ezáltal a karrier természetrajzát tudja a néző elé tárni.
A Kamaraszínház Hubay Miklós első színművét mutatta be 1942 májusában, a Hősök nélkült. Hubay már a 30-as évek végén jelentkezett a Nemzetiben drámatervezetével, amelynek címe Európa elrablása lett volna, színhelye egy elmegyógyintézet. A mű az előzetes műsortervben, sőt szórólapon is fel volt már tüntetve, de soha nem készült el. Németh Antal aktuális világpolitikai eseményekre hivatkozva lebeszélte Hubayt egy ilyesfajta dráma bemutatásáról. Viszont biztatta egy honi témával foglalkozó társadalmi darab megírására, ez lett a Hősök nélkül. Politikai port kavart fel az Imrédy Béla miniszterelnök sorsával való hasonlósága miatt, holott a dráma általában szólt a politikusok árulásáról, a korszak általános megalkuvásáról, nyomott hangulatot árasztott anélkül, hogy a rendezés (rendezte Székely György) bármi ilyet hangsúlyozott volna. Nem volt darabelemzés a próbák alatt, mindenki saját magát játszotta, tehetséges bemutatkozásnak bizonyult, megnyitotta Hubay előtt a színházi szereplések sorát.
Az 1942/43-as évad repertoárja karcsúbb az előzőeknél: 13 magyar szerzős bemutatóból 5 volt a felújítás (Az ember tragédiája, Csongor és Tünde, Herczeg: A híd, Csepreghy: A piros bugyelláris, Harsányi: Vén gazember). A fennmaradó 8 eredeti színműből 3 a könnyű társalgási szalondrámák közé sorolható. A felhőtlen szórakozást szolgálják Ságody Felség, Szigeti: A vén bakancsos, Asztalos: A fekete macska című darabok. Végül 5 olyan eredeti alkotás marad fenn a rostán, amelyekről néhány szót érdemes szólni.
Kós Károly Országépítője nem a megszokott Szent István-képet tárja a néző elé, hanem a szerény képességű uralkodót, aki hatalmát minden eszközzel megtartja, s önző érdekeit érvényesíti. Azonos című regénye 1934-ben látott napvilágot, ebből írta át Kós Károly a színpadi változatot 11 képben. Történelemszemlélete alapvetően különbözik a hivatalos felfogástól, a Kós által vázolt István kép szinte arculcsapása a Szent István-kultusznak, az 1938-as évfordulós ünnepségeknek, a Nemzeti mégis színre hozza, mert igazgatója mindenkor fontosnak tartja a művészi szabadság és szuverén véleménynyilvánítás érvényesítését, s miként nem ijedt meg a Hősök nélkül bemutatásánál a kormánykörök esetleges retorziójától, most sem fél a klérus esetleges elmarasztalásától.
A Csalóka szivárvány a Tamási sorozat utolsó darabja, a 4 közül ez a legmisztikusabb. A Jeromoshoz hasonlóan most ismét Németh Antal rendez, meglepő, hogy Czintos Bálint szerepét Jávor Pálra osztja, a korszak legnagyobb sztárszínészére, aki képes vonzóvá tenni ezt a különc székely figurát.
Márai Sándor Kassai polgárokjának színre hozatala (1942. december 5.) az évad legkiemelkedőbb eseménye. A monumentális dráma Márai legjelentősebb írói teljesítménye, a helytállás drámája, a polgárság apoteózisa, s mindezt valódi drámai szituációkban tárja elénk az 1311-ben játszódó történetben. Németh Antal rendezése minden részletre kiterjedő volt, a három felvonás 141 színpadi beállítást alkalmazott, mégsem törte meg a mű hatalmas ívét.
A Magyar Színpad című hetilap is kiemeli a dráma általános érvényű mondanivalóját, ami 1942-ben éppen aktuális ugyan, de mégsem számít direkt politizálásnak: „János mester is választani kénytelen művészete és hazája között. A hazát, Kassa város szabadságát választja ... egyedül marad.” (1942. december 2-8.) Márai ezzel, a darabon keresztül választ adott arra, hol a helye művésznek és polgárnak, amikor hazája veszélyben van, amikor háború van.
Hasonló módon politizál Zilahy Lajos Szépanyám című színműve (1943. április 28), cselekménye 1794-95-ben játszódik, forradalmak és összeesküvés közepette, amikor az ember egyetlen vigasza az a tudat, hogy a szépség, szerelem és a költészet örökké élni fognak, a háborún és pusztuláson végülis mindezek győzedelmeskednek. Zilahy humanista vallomása ez a világháború kellős közepén, békevárás, vigasz a fegyverropogás idején.
Az 1943/44-es – Németh Antal számára az utolsó – évad már csak 13 színdarabot tűz műsorra, ebből 8 magyar, s ennek a fele felújítás (Herczeg: Déryné ifjasszony, Szigligeti: Liliomfi, Tóth Ede: A falu rossza, Hegedűs Lóránt: Kossuth), 4 eredeti bemutató, ezúttal egy sincs köztük színvonalas, értékes alkotás. Possonyi László Szilágyi Irma című műve romantikus erdélyi kémtörténet, báró Kemény János Pétere egy erdélyi magyar nemes úrról írt idealista mese, Molter Károly Örökmozgója naiv életkép, s a szerző mindkét esetben fiatal erdélyi író. Bibó Lajos Napfoltokja feltűnően hasonlít Pirandello Hat szerep szerzőt keres című világhírű színművéhez, s ezt a hasonlóságot a színházi hetilap úgy kommentálja, hogy Bibó „az alapötletét egyfelvonásos keretében több mint húsz esztendővel ezelőtt, tehát jóval a magyarországi Pirandello-kultusz megkezdése előtt írta.” (Magyar Színpad 1944. január 19-25.). Ez a 4 új színdarab együttesen sem jelent annyit, mint Zilahynak a Kamaraszínházban 1943. december 12-én színre hozott Fatornyok című drámája, amelyet a szerző maga rendezett. Ha ez idáig nem is váltak el élesen a műsorban az értékes, aktuális mondanivalót hordozó darabok a közepesektől, most megtörténik a kiválás: a Fatornyok megdobogtatja a mindeddig közönyösen színházba járó néző szívét, mert úgy érzi, a szereplőkhöz hasonlóan neki is választania kell eredeti és választott nemzetisége között. A Fatornyok a német megszállás idején érkezik el hatása csúcspontjára, a 175. előadásnál tart, amikor le kell venni a műsorról.
III.
1944. június végén Némethnek távoznia kell a Nemzeti Színház éléről, oda már soha többé nem térhet vissza. Mind elméleti, mind gyakorlati tevékenysége olyan sokrétű volt, hogy ezeknek együttes értékelése, de még ismertetése is, jelen keretek között lehetetlen. Rendezői munkásságának elemzése a közeljövő nagy feladata.
Viszonylag egyszerűbb feladat Németh Antal színházszervezői, igazgatói tevékenységén belül a műsorpolitikát elemezni az éves műsortervek alapján, s abból kiemelve a jelentős, vagy épp jelentéktelenségénél fogva fontos eseményeket, majd sommás következtetésekre jutni.
Az 1935–1944 közti éves műsortervek feltűnő vonása, hogy igen sűrűn követik egymást az új bemutatók, gondolhatnánk, hogy a kisszámú közönség és az érdeklődés hiánya hamar kifullaszt egy-egy új színre hozatalt. A Nemzeti Színház ebben az időszakban átlagosan tizenötször tudott eljátszani egy színdarabot, míg a Vígszínház harmincszor. A Nemzeti korábbi időszakaiban még rosszabb a helyzet, sokszor üres a nézőtér, unalom, érdektelenség dominál. Németh Antal 1935 és 1944 közt nem várja meg, hogy kiüresedjen a nézőtér, és a színészek üres széksorok előtt játsszanak, egy-egy darabot csak addig játszat, amíg lemennek a bérletek és tele a színház. Sokszor saját magát és a társulatot hajszolja bele újabb és újabb feladatok létrehozásába, bizonyítván ezzel a színház életképességét, állandó megújulását, kifogyhatatlan művészi erejét, a színészek maximális foglalkoztatását akkor is, amikor lassabban is haladhattak volna. Természetes, hogy ilyen tempó mellett lehetetlenség állandóan kiváló irodalmi műveket, minden esetben magas szintű előadásban bemutatni.
A kötelező klasszikus műsor és a nem kötelező felújítások mellett a színház háziszerzőinek soron következő színműveit mutatják be, amelyek hol közepesek, hol gyengék, ritkán jók, vagy lehet rajtuk javítani dramaturgiai, szcenikai téren, vagy nem.
A háziszerző-rendszer a századforduló környékén alakult ki, ez azt jelenti, hogy minden budapesti színházhoz kötődik néhány író, akik új színdarabjaikat saját színházuknak ajánlják fel elsősorban. Míg a Vígszínház háziszerzői az odajáró közönség igényeit tartották szem előtt elsősorban, valamint szoros kapcsolat fűzte őket a színház belső életéhez (Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Hunyady Sándor, Heltai Jenő, Bródy Sándor stb.), addig a Nemzeti háziszerzői azokból az írókból kerültek ki, akik nemzeti sorskérdésekkel vagy társadalmi problémákkal foglalkoztak, és – nem utolsó sorban – jóban voltak a mindenkori igazgatóval. A Hevesi-korszak három domináns háziszerzője Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos és Csathó Kálmán voltak, de Móricz Zsigmond is szorosan kapcsolódott a színházhoz, valamint néhány fiatal író (Andai Ernő, Bibó Lajos, Babay József, Török Sándor), akik megmaradtak a Hevesi utáni korszakokban is, így Németh Antal igazgatása idején is háziszerzői a Nemzetinek. Hozzájuk kapcsolódott még Asztalos Miklós, Galamb Sándor, Kállay Miklós. Zilahy Lajos a 20-as évek elejétől megszakítás nélkül háziszerző a korszak végéig. Ők alkották a jó középmezőnyt, a közönség számára érthető és élvezhető könnyebb vagy fajsúlyosabb színdarabjaikkal.
Németh Antal sem Móricz Zsigmonddal, sem Herczeg Ferenccel nem tudott harmonikusan együttműködni, mindkettővel más ok miatt. Móricztól csak egy új művet fogadott el bemutatásra, a Forr a bort, ennek a rendezését sem vállalta el ő maga – a realista, naturalista színműirodalom idegen volt számára –, hanem Ódry Árpádra bízta. Ezt követően elutasította Móricz összes felajánlott darabját, így a Csikós, a Betyár, a Boszorkány, a Kismadár címűeket, mert dramaturgiailag gyengének, a Nemzetiben előadhatatlannak minősítette őket. Ítélete a műveket tekintve utólag is helytállónak bizonyult, azóta sem játsszák ezeket a műveket. Herczeg Ferencnek is csak egy eredeti bemutatója volt, a már említett Az utolsó tánc a Kamaraszínházban, a többi mind felújítás vagy utánjátszás (Bizánc, Kék róka, Aranyborjú, A híd, Karolina). Herczeg ez idő tájt inkább a Vígszínháznak adja új színműveit (Fecske és denevér, Aranyszárnyak), mert a Nemzeti igazgatóját nem tartja elég előkelőnek, bizalmatlan vele szemben, mint sokan mások is, akik nem tudnak megbékélni a gondolattal, hogy az „ismeretlenségből” jött fiatal rendező az ország első színházának élén eredményesen működik az őt érő sajtó- és egyéb támadások kereszttüzében is.
Németh Antal műsorpolitikája kilenc igazgatói éve alatt nem a zseniális drámaírók tökéletes színdarabjainak hiánytalan felvonultatását példázza, ám rendkívül figyelemreméltó a bemutatott művek listája. Ha Németh rendezői elképzeléseit tekintjük, ellentmondásokat is találunk benne. Műsorra tűzött igen tehetséges fiatal szerzőket, akiknek a szerepeltetése a Nemzetiben bátor kiállásnak tekinthető (Tamási Áron, Németh László), vagy maga a színdarab bemutatása jelentett bátor kiállást (Hubay: Hősök nélkül), vagy eltekintve minden politikai vonatkozástól, felfedezte és elismerte néhány befutott prózaíró színműírói tehetségét (Kós Károly, Kodolányi János, Márai Sándor, Illés Endre, Nyírő József). Mindez arra vall, hogy Németh Antal mind a színházvezetést, mind a dramaturgiát értő, jól felkészült színházszervező és igazgató volt. Műsorán szerepel igen sok középszerű író közepes, esetenként gyenge alkotásával, ez azonban nem a hozzá nem értésre utal, hanem arra, hogy ebben a pozícióban igen sok kompromisszumot volt kénytelen kötni. Elsősorban be kellett látnia, hogy mély gondolati tartalmú műveket 10-15 előadásnál többször nem lehet játszani, sőt sokszor ez a szám 6-10 közt mozog. Viszont népszerű vígjátékokkal, lélektanilag hatásos kamaradarabokkal 200-300-as sorozatot tud elérni a Kamaraszínházban. Másodsorban azt is be kellett látnia, hogy a Nemzetiből nem tud avantgarde színházat csinálni, bármennyire is szeretné átültetni a nyugat-európai új törekvéseket a hazai talajba.  Rendezői példaképeinek (Jessner, Fehling, Engel, Tairov, Meyerhold) a módszerei a Nemzetiben nem járhatóak, csak álom marad a tökéletes látványra épülő, az „összművészetet” megvalósító előadások maradéktalan színre hozatala, ahol szinte elhanyagolható a szöveg. Ilyenfajta próbálkozást csak két esetben tudott létrehozni 9 év alatt: A roninok kincse és a Gyémántpatak-kisasszony címűeket, de többször sikerült a közelébe kerülnie, főként világirodalmi és magyar klasszikus művek esetében.
Múlhatatlan érdeme Némethnek a három magyar klasszikus dráma többszöri színrevitele, állandó megújítása és műsoron tartása. Madách Az ember trgédiáját háromszor rendezte újra (1937, 1939, 1942), Katona Bánk bánját szintén háromszor (1936, 1938, 1940) mutatta be, míg Vörösmarty Csongor és Tündéjét négyszer rendezte (1937, 1938, 1941, 1942), ez utóbbi úttörő jelentőségű vállalkozás, mert a „Csongor és Tünde” Németh igazgatása előtt mindössze három alkalommal került megrendezésre: 1879-ben Paulay Ede vitte színre először, 1916-ban Ivánfi Jenő, és 1932-ben Márkus László. Németh Antal helyezte Vörösmarty művét az őt megillető helyre, a két nagy nemzeti drámánk mellé harmadikként illesztette a nemzeti klasszikus repertoárba.
Nem kevésbé jelentős érdeme, hogy 1935–1944 között felfedezte és bemutatta Kodolányi János, Nyírő József, Tamási Áron Németh László, Márai Sándor, Hubay Miklós, Illés Endre néhány színpadi művét, nem ijedve meg a szerzők esetleges politikai-társadalmi megítélésétől, sem színdarabjaik rendszerellenes, háborúellenes, társadalombíráló vagy netán németellenes tartalmától.
Személye mindezek ellenére szálka volt a háborút követő kultúrpolitika szemében, mellőzték, igazoló bizottságok elé citálták, alkalmi munkákból élt, évek teltek el, míg rendezhetett vidéken vagy alkalmanként szinte a háttérből. Tehetsége parlagon hevert, a színházakban mások igazgattak és rendeztek. Külföldre sem mehetett, – néhány híve és tanítványa kivételével – szinte elfeledve, egy műtét után halt meg 1968. október végén.

Felhasznált irodalom:
Csillag Ilona: Ódry Árpád. Bp., Gondolat, 1982.
Gáspár Margit: Láthatatlan királyság, Bp. Szépirodalmi, l985.
Gobbi Hilda: Közben. Bp. Szépirodalmi, 1984.
Kocsis Rózsa, R.: Minőségeszmény Németh László szépírói műveiben. Bp. Magvető, 1982.
Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között (1917–1944) Bp. Szépirodalmi, 1977.
Magyar színháztörténet. Szerk. és bev. Hont Ferenc. Bp. Gondolat, 1962.
Magyar Színpad évfolyamai 1935–1944.
Németh Antal: Új színházat! Tanulmányok. Bp. Múzsák, 1988.
A Nemzeti Színház 150 éve. Szerk. Kerényi Ferenc. Bp. Gondolat, 1987.
Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. I. Bp. Magyar Történelmi Társulat, 1940.
A százéves Nemzeti Színház. Bp. Pallas, 1938.

Forrás: Polísz, 2006. 87. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap