Felnőtté tiporva/ II.

Csernák Árpád, p, 08/05/2011 - 08:34

 

 

Csernák Árpád–Gerencsér Zsolt

 FELNŐTTÉ  TIPORVA

 

regény az ötvenes évekről és az 1956-os forradalomról

 

 

Mansfeld Péter, Komondi Sándor, Csűrös Zoltán,

Gérecz Attila és más, a forradalomban hősi halált halt

és a megtorlások során kivégzett gyermekek, ifjak

emlékére.

 

II.

 1.

 

„Homo homini lupus est. Homo homini lupus est.” Állandóan ez zakatolt az agyamban, miközben ott ültem az alig harmincöt éves, de hatvannak kinéző Újvári Lászlóval szemközt. Félórája ültünk így, de úgy éreztem. évtizedek múltak el. Én beszéltem, Újvári hallgatott; rezdületlen arccal, halvány jelét sem adva az értésnek, az értelemnek. Gyermekkori emlékeket idéztem, bikázásokat az óbudai utcákon, futballmeccseket a grundokról, de Újvári arca merev maradt és kifejezéstelen. Új módszerrel kellett próbálkoznom: a hadifogságról kezdtem beszélni. Belátom, kegyetlen módszer, de úgy gondoltam, célravezető.

Nem kaptuk meg soha azt az élelmiszer-mennyiséget, ami járt, mert a magyar lágerparancsnokok, tolmácsok, főszakácsok ellopták a felét. Így aztán rettenetesen lerobbantunk. Nem sokkal azután, hogy te elkerültél onnan, tőzegmérgezést kaptam, de ez nem lett volna elég ahhoz, hogy a gyengélkedőbe kerüljek. Megjátszottam a tüdőbajost. Ez hihető volt, mert úgy is néztem ki. Így bent tudtam maradni hosszabb ideig... Talán emlékszel: volt ott egy Frómann nevezetű csendőr szakaszvezető... Ez például, ha valaki összeesett a kimerültségtől, tűvel szurkálta a körömház alját... Fölszúrt a körömház aljába...

  Pofán kellett volna csapni! vágott hirtelen közbe Újvári.

Nem lett volna célravezető... feleltem, miközben rendkívüli örömmel nyugtáztam, hogy kísérletem eredménnyel járt. Egyszer folytattam Lipták őrvezető szalmazsákjának fejrésze alól eltűnt húsz deka kenyér, amikor a többiek kint voltak munkán. Összehívott bennünket, gyengélkedőket. Nyolcan voltunk. Azt mondta, csak közülünk lophatta el valaki, és elkezdett agyba-főbe verni. Az egyik fiú számolta: én hatvannégy pofont kaptam, de olyanokat, hogy a falnak, a kályhának estem. Na, ebbe a verésbe aztán tényleg belebetegedtem... A tőzegmérgezés miatt meg tele lett a bőröm nagy gennyes sebekkel. Százhetvenhatan haltak meg a háromszázból. Én kihúztam addig, amíg ez a nagyarányú elhalálozás tudomására nem jutott a szovjet parancsnokságnak, és fel nem oszlatták a tábort... Homo homini lupus est.

Az ember... embernek farkasa mondta a vak. Két nehéz öklét az asztal eternitlapján nyugtatta, kissé fészkelődött a székén, így az arca pontosan szembe került velem: a neoncsövek hideg fényében még élesebben rajzolódtak ki tönkrement arcának éles vonásai...

Hazamentem, élesztgettem a tüzet, megnéztem Misit: a félig lecsúszott paplan alatt szuszogva aludt. Megigazítottam a takarót, és kihátráltam a szobájából. Teát főztem, elővettem, böngésztem az Újvári-ügy aktáit: „A helyszíni szemle megállapította, hogy az eset, ahol a tettes áldozatát fehér botjával agyonverte, a 14-es számú italbolttól néhány száz méterre történt.” Hiszen az itt van a közelben! Kaptam a kabátomat, a sálat, és már lenn is voltam az utcán, a szállingózó hópelyhek között. A lakásunktól két saroknyira lévő 14-es számú italbolt, fénykorában Fekete Sas néven, tisztes vendégfogadóként működött. Az államosítás, és a normális működést megakadályozó miniszteri szankciók következtében a régi, családi vállalkozás felbomlott; Szentgáli, a korábbi tulajdonos, tehetetlenül nézte végig fogadójának tizedrangú kocsmává züllesztését. Aztán egy borongós novemberi délutánon, a faragott mennyezetgerendás kocsiszínben felakasztotta magát. Később ezt is beépítették, lebetonozták a mennyezetet, és az öreg, masszív fagerendákat felfűrészelték tűzifának…

A valamikor díszes, intarziás bútorokkal-pulttal berendezett vendéglőben sűrű füst és különböző szeszek émelyítő szaga csapott meg. Az asztalokon elnyűtt viaszosvászon, és mellettük meg az ütött-kopott fémlemezzel letakart pultnál: emberroncsok. Az egyik sarokban rexasztal. Hirtelen arra gondoltam, jó, hogy nem sokat adok az öltözködésre, így jobban beleillek a képbe. Azért így is alaposan megnéztek, az idegennek kijáró gyanakvással. A pulthoz léptem, és kértem egy nagyfröccsöt. Leültem az egyik asztal mellé, kortyolgattam a savanyú lőrét, de közben figyeltem az embereket. Arra számítottam: előbb-utóbb szóba jön Újvári, hiszen ami vele történt, nem mindennapi eset, és végül is ez volt a törzshelye, itt bizonyára mindenki ismeri, sőt: cimborái vannak. De vajon melyik? Talán az a fogatlan a rexasztalnál, aki állandóan vigyorog? Vagy az a májbajos ott a sarokban? Talán a csapos? Súlycsoportban ő illene hozzá a legjobban. Elfogyott az italom, újra odamentem a pulthoz.

Még egyet mondtam. A csapos szó nélkül löttyintette a bort és a vizet.

Hiába vártam értelmes szóra, épkézláb mondatra, nem érkezett. Csak egy-egy torz félmondat, káromkodás, röhej, böffenés és fogszívás, elmosódó indulatszavak. Itt élt hát Újvári László. Egyre elviselhetetlenebbé vált számomra a bűz, az infernális hangzavar. A gyomrom is émelygett. Szerettem volna elmenni, de hát semmit nem tudtam meg. Mennyivel könnyebbnek képzeltem. A filmeken, a krimikben milyen gördülékenyen mennek a dolgok; a felügyelők milyen leleményesek és céltudatosak, és mindig tudják, hogy kitől és mit kell kérdezni, és milyen hangnemben. Csakhogy itt nem pihent agyú krimiírók találják ki a dialógokat. A csapos felé fordultam, poharamat a lucskos bádoglemezre csúsztattam.

Még egyet. A csapos nagy, párnás kezével megfogta a mércét és a tégelybe nyúlt.

Újvári... kezdtem csikorogva, és néztem a csapos arcát. Újvári nem jár ide mostanában? A csapos vizet spriccelt a pohárba és elém tolta. Bambán rám nézett.

Kicsoda?

Újvári. Újvári László ismételgettem, és kissé oldalt fordultam, hogy mindenkit lássak. A helyzet változatlan: rezzenetlen póker-arcok, maguk elé merednek, vagy a poharukba, vagy a semmibe.

Nem tudom. Nem ismerem felelte a csapos, lassan és mélyen formálva a szavakat hájrengetegében.

Feltűnően magas fiatalember... mondtam, aztán bizonytalanul hozzátettem: korombeli... fehér bottal... A dagadt, vörös képen némi világosság gyúlt.

Ja, tudom már, a vak! Régen nem láttam. Úgy hallottam, valami balhéja volt.

Milyen balhéja?

Azt hiszem, lesittelték.

Miért?

Mit tudom én, kérem! Mi vagyok én?

De hát itt történt egy köpésre... csúszott ki a számon   ...és előtte itt volt... nem?

Hát ha jobban tudja, mért engem faggat az úr? Az úr szót úgy megnyomta, mintha azt mondta volna: barom. Igen, itt volt... itt piáltak. Na és? Innen mentek el, de nem itt történt.

Innen mentek el? kérdeztem, hangsúlyozva a többes számot. Közben a hangos szóváltásra még néhányan odajöttek. Romlott fogak, pálinka és koszos holmik bűzébe bugyoláltak.

Engem nyaggat, aztán kiderül, hogy mindent tud morogta a csapos, és egyszerre nagy buzgalommal törölgetni kezdte a pultot.

  Mit tud? kérdezte a fogatlan.

  Mindent... A vaknak a balhéját lökte oda a csapos.

Tévedés kezdtem védekezni , én nem tudok mindent, csak annyit, hogy megölt egy embert. Éppen azt szeretném megtudni, hogyan történt. Az emberek egy darabig méregettek, aztán szép csendben, behúzott nyakkal visszaszállingóztak a helyükre. Meg sem ittam az utolsó nagyfröccsöt, fizettem, és sarkon fordultam. „Semmit nem tudtam meg!” dühöngtem magamban. „Ő hányszor segített rajtam, és én lehet, hogy képtelen leszek erre!”

Már jó néhány méterre elhagytam a kocsmát, amikor lépteket hallottam magam mögött, megfordultam. A májbajos volt, aki egész idő alatt behunyt szemmel ült a sarokban.

Uram! kezdte félénken a kicsi, sárga ember. Milyen minőségben érdekli az Újvári-eset? próbált választékos lenni.

Ügyvéd vagyok. Én fogom... én szeretném védeni, de ha nem kapok semmiféle segítséget: nagyon nehéz lesz.

Kérem, én jól ismertem a Lacit. Egy ideig nálam lakott. Én tudom, hogy nem rossz ember... mondta, és a földet nézte ...de én tudok még valamit.

Nos?

Én ismertem az áldozatot is... dadogta, és mereven nézett a járdán egy pontot.

Mondja nyugodtan bíztattam.

Az utóbbi időben nála lakott a Laci. Én mondtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de hát velem nem jött ki... Itt zavarba jött; ha nem lett volna annyira vértelen, biztosan elpirul. Lesütött szemmel folytatta: ...az az ember meg zsebes volt... Együtt melóztak a vásárcsarnokban.

Újvári is zsebes volt? kérdeztem csodálkozva.

Nem, dehogy! Az árusoknak segítettek le- meg fölrakodni. Azon a napon veszekedtek... valami zűr volt a lóvé körül... Nem tudom érti-e, mire gondolok. Én nem mondom, hogy ez vagy az, csak hát a Laci majdnem teljesen vak... a Gazsi meg... Már régen értettem, de nem szóltam közbe; kíváncsi voltam, mit tud még. Aztán nem bírtam tovább nézni ennek az embernek a kínlódását, és félbeszakítottam:

Értem. Más?

Mást nem tudok... de gondoltam, hátha ez is segít.

Segít. Sokat segített mondtam, és a kezébe nyomtam egy tízest.

De kérem, engem hagyjon ki a buliból. Tudja, csak a Veres dobta fel a talpát...

„Én barom, alkoholista roncsokkal tárgyalok éjszaka, ahelyett, hogy végre kialudnám magam... nappal meg késő estig dolgozom, ahelyett, hogy egyszer Misivel kimennék a Vidám Parkba” erre gondoltam hazafelé menet. Gyalog kutyagoltam végig a Mártírok útján. Szakadt a hó...

 

 

2.

 

December vége felé, valamelyik este gyámapám az átlagosnál is idegesebb volt. Tudtam, hogy örökké félni kell. Nem csak az Újvári-ügy miatt, nem csak azért mert hadifogoly volt, nem csak azért, mert a németek oldalán volt kénytelen harcolni..., hanem mert akkoriban mindenkinek oka volt a félelemre. Ártatlan embereket vittek el egy névtelen följelentés alapján haláltáborokba, munkatáborokba, börtönbe... ártatlan emberek százait végeztek ki, csak hogy „példát statuáljanak”, hogy ébren tartsák a rettegést, a bűntudatot el nem követett bűnökért... Ez is hozzátartozott a párt, az ÁVH taktikájához”.

Gyámapám elsősorban nem maga miatt aggódott, hiszen ő már hozzáedződött a borzalmakhoz. Engem féltett: ha őt elviszik, én magamra maradok, intézetbe kerülök, és akkor az állam, a párt olyan embert farag belőlem, aki egész életében csak őket szolgálhatja. De én ettől nem tartottam. Sokan alábecsülik egy tizenegyéves srác értelmi képességeit. A helyzetet átlátni persze nem voltam képes, ám tudtam, akármi is lesz, én Sztálint, Rákosit soha nem fogom szolgálni, azt soha nem fogom képviselni, amit ők. Gyámapám engem féltett, én pedig őt. Tudtam, hogy gyomorbeteg, tudtam, hogy a gerince tönkrement a hadifogságban, így nem is vártam el tőle, hogy gyakran játsszon velem. Ha mégis megtette: azok ünnepi percek voltak. Akármennyire is igyekezett, nyilvánvaló volt, hogy ő egymaga nem pótolhat egy teljes családot. Tiszteltem, becsültem, és csendben aggódtam érte. Nem tudtam, hogy ezen a napon azért volt különösen ideges, mert az ügyvédi munkaközösségben, ahol dolgozott, az egyik szemináriumon kiderült, hogy nem olvasta el a Szabad Nép egyik vezércikkét, és így nem tudott róla beszámolni. Csak akkor derült ez ki számomra, amikor megkérdezte:

Misi, nem tudod hol van a hétfői Szabad Nép első oldala? Az újság többi része megvolt: minden számot félretett, mert tudta, hogy szükség lehet rá. Ahogy megkérdezte: lángba borult az arcom, mert tudtam, hogy én vagyok a bűnös, én használtam el azt az oldalt. (Abban az időben nem voltak előkelő vécépapírok.) Bevallottam meggondolatlan tettemet. Láttam rajta, hogy iszonyú indulatok kavarognak benne, de nem szólt egy szót sem, csak sápadt lett és elrohant. Végül sikerült megszereznie az ominózus vezércikket, és nekiült jegyzeteket készíteni, megtanulni. Furcsa szánalmat éreztem, hiszen láttam, hogy ez az általam nagyrabecsült, sokat szenvedett, komoly felnőtt ember magol és jobban retteg, jobban igyekszik felkészülni, mint én egy-egy tanóra vagy dolgozatírás előtt. Igaz ­ ma már tudom nagyobb is volt a tét.

Estére megnyugodott. Teát főztünk, én zsíros kenyeret ettem hozzá, ő kekszet ropogtatott, és közben beszélgettünk. Ez ritkán fordult elő, mert örökké lótott-futott, rengeteget dolgozott, és mostanában különösen sokat izgatta magát a barátja miatt.

Tudom Misi, hogy ezt nehéz megérteni... de ha nem tudtam volna megszerezni ezt a rohadt cikket, lehet, hogy kirúgtak volna az állásomból... nem magam miatt...

   Értem...

...persze nem kell félni... annyira még nem vagyok rokkant... akkor majd elmegyek dolgozni egy gyárba... itta a teát, ropogtatta a kekszet. Látszott rajta, hogy valóban nyugodt, sőt felszabadult lett, tréfálkozni is volt kedve, és vacsora után még sakkoztunk is. Lejátszottunk két partit. A másodikban hagyott nyerni. Tudtam, hogy szándékosan elveszíti, de úgy tett, mintha nem menne neki a játék, bosszankodott, és fennhangon dicsérte a cseleimet, amikről én nem is tudtam. Így tanított sakkozni.

Ezek után persze jóízűen elaludtam, de hajnalban csengettek. Nem tudom hány óra lehetett: még sötét volt. Iszonyú félelem volt bennem: eszembe jutott a tegnapi história az újságcikkel kapcsolatban, és azt hittem a gyámapámért jöttek. Feszülten figyeltem, rettegve hallgatóztam.

Gyurikám... ne haragudj, hogy ilyenkor felcsöngetlek... hallottam a szomszéd: dr. Gönczöl hangját engem most elvisznek egy kicsit üdülni családostul... a bútorok nagy része nem érdekel, de a zongorát szeretném ide áthozni, ha megengeded. Gyámapám nem válaszolt azonnal. Csend volt. Nekem nagyon hosszúnak és rémületesnek tűnő csend.

 Aztán a világ legtermészetesebb hangján azt mondta:

Menjünk. Majd segítek... Erre azonnal kipattantam az ágyamból, mert tudtam, hogy a gyámapámnak nem szabad nagy súlyokat emelni. Magamra kapkodtam a ruháimat, a bakancsomat és utánuk szaladtam. Két katona állt a folyosón. Katonának mondom őket, mert akkor még nem tudtam, mi a különbség a katona és az ávós között. A külső jel a kék paroli volt.

  Hát te mért nem alszol kölyök? kérdezte az egyik.

  Szeretnék segíteni...

  Pont te kellesz ide! mondta a másik. Lehet, hogy valóban boldogultak volna nélkülem is, mert Gönczöl úrnak, gyámapámon és rajtam kívül még a felesége és a lányai is segítettek. Mindenesetre valahogyan átvonszoltuk a zongorát, ami évekig a lakásunk dísze volt. De nem csak az. Rettegésünk és kiszolgáltatottságunk szimbóluma is.

A Gönczöl családot mint később megtudtam a recski táborba vitték. Így ment ez akkoriban.

 

 

3.

 

Becsöngettem Szucsákékhoz. A többiek lementek a Duna partra, a grundra focizni. Még a téren választottak csapatokat: Jáki és Tóth. Én a végére maradtam, mint mindig, és mivel csak heten voltunk, nem tudtam beállni. A többiek mondták, ha hozok még egy srácot, akkor beszállhatok én is... jobb is lenne, mert így csak két hármas csapat jött össze... Én Szucsákra gondoltam.

Csöngettem. Az édesanyja nyitott ajtót. Többek között ezért is szerettem ide jönni, az anyja miatt. Nagyon szép volt, mindig nyugodt és halk szavú, és amikor meglátott kedvesen mosolygott. Anyámat idézte föl bennem, persze tudtam, hogy az én anyám soha nem volt ilyen szép... különösen apám halála után... sokat dolgozott, örökké betegeskedett, és néhány évre rá meghalt. Én árvaházba kerültem, ahonnan a nagybátyám kihozott, miután visszatért a hadifogságból. Ő mindent megtett, hogy pótolja a családot... de család anya nélkül?... meg ő mindig rohant, rengeteg ügye volt, fontos ügyei... persze, hogy kerestem mások társaságát, akikkel és ahol jól éreztem magam. Szucsák anyja mindig kedves volt, szelíd és meleghangú, bár most mondta, hogy a férje dolgozik, de azért megkérdezi. Máskor csak azt mondta: Örülök, hogy látlak, menjél csak, bent van Lalika. Most nem, most előre ment, résnyire megnyitotta az ajtót és beszólt, hogy a Völgyesi Misi van itt.

Küldd csak be nyugodtan mondta Szucsák papája. Beléptem a szobába. Szándékosan nem mondok műtermet, mert nem volt hagyományos értelemben vett műterem. Egy szép, tágas szoba volt, polgári ízléssel, harmonikusan berendezve régi bútorokkal, de Szucsák papája itt rajzolt, festett... dolgozott, ahogy ők mondták. Szucsák papa térdére támasztott rajztáblára rajzszögezett papírra rajzolt, Lali szemben ült vele egy magas, támlás széken, amiről nem ért le a lába.

Ha csak leülsz és figyelsz mondta Szucsák papa , akkor nyugodtan maradhatsz... Nem szoktam közönség előtt dolgozni, de ez más... te olyan vagy Lalinak, mintha a testvére lennél. Ez jól esett: én is így éreztem. Szucsák papa mögé ültem, mert az érdekelt: hol tart, hogyan alakul a rajz. Nagy tömbökben, formákban már fel volt rakva a fej, laza, grafikus vonalakkal.

Miért jöttél? kérdezte Lali.

Hát... igazság szerint focizni szerettem volna, de csak heten voltunk...

Áhá, értem... kellenék nyolcadiknak... Hát ez most nem fog menni...

Lali már tudja, hogy mennyi időbe telik egy ilyen portré elkészítése... mondta elégedett mosollyal az arcán Szucsák papa ...régen akarok már egy portrét készíteni Laliról... most úgy érzem megtudnám csinálni... a dac... a dacot az arcán... Ha akarsz, várj egy kicsit...

Egy-két órát mondta Lali nevetve.

Nem baj... ez is nagyon jó... nézni, ahogy a Karcsi bácsi rajzol mentegetőztem.

Kinyílt az ajtó, és egy tálcán, három csésze gőzölgő teát és csokis kekszet hozott be Ada néni. Szép volt a haja, szép volt a köntöse, szép volt a tálca és szépek voltak a csészék... Nagyon jól éreztem magam.

   Egyáltalán nem olyan nagy baj, ha ma nem focizunk... mondtam , csak tudod, én otthon... már tanultam, olvastam... de egyedül... szóval játszani akartam, de nekem így is nagyon jó, ez is nagyon tetszik... Elhallgattam.

A rajzon egyre jobban megjelentek Lali szelíd arcvonásai és korát meghazudtoló éles tekintete.

   Neked nincs testvéred? kérdezte tőlem Szucsák papa.

   Nincs... apám és anyám is... korán meghaltak... a nagybátyám nevel... ő a gyámapám...

Lalinak van egy bátyja... Karcsi... ő most katona... az orosházi határőrökhöz sorozták be... de az is lehet, hogy ő oda kérte magát... Én ennek egy cseppet sem örültem... ott ávós kezekbe került... féltem őt... nagyon féltem... Ekkor értettem meg, hogy miért ül Szucsák papájának az arcán, a szemében csaknem mindig valamiféle szomorúság. Ez nem változtatta meg bizalomgerjesztő arckifejezését, mosolyát, de mindig ott bujkált a szája szegletében egy kis szomorúság, szorongás, apró feszültség. Amíg rajzolt, csak a fiát nézte hunyorítva meg a rajzlapot, így mozgatta a fejét föl-le, föl-le... teljesen elmerült a munkában, de ezalatt is ott volt az arcán ez a szomorkás mosoly.

Karcsit mindig vonzották a fegyverek, az egyenruhák, a rendjelek... neki nem lehet rossz... mondta Lali.

Egyenruha, egyenruha! Hát katonákra is szükség van... lehetett volna katona valahol a közelben... de elvinni Orosházára... a határra!?

Elkészült a rajz. Nekem nagyon tetszett: finom satírozások, kifejező tekintet, kissé összeszorított, makacs száj... Szucsák apja összehúzott szemmel nézegette, távolabb tartotta magától, és csak ennyit mondott:

Nem is rossz.

Akkor jössz? kérdezte Lali miközben leugrott a székről.

Lementünk a partra, de a grundon már nem volt senki. Ültünk a lépcsőkön.

Neked azért nagyon jó! mondtam.

Hogy-hogy?

Van anyád, apád, testvéred... Rám nézett. Nem válaszolt. Az volt az érzésem, hogy nem tudott volna egyértelműen lelkesedni... vagy csak engem nem akart búsítani. Felugrott.

Kacsázzunk! kiáltotta és leszaladt egészen a vízig. Szép, lapos kavicsokat kerestünk és elhajítottuk... versenyeztünk, hogy kié ugrik többet a vízen?... melyikünkké megy messzebbre?...

 

 

4.

 

Látszatra ez a szeptember végi nap is úgy kezdődött, akár a többi.

Apánk a hivatalba indult, anyánk a konyhába, hogy a nekünk szánt reggeli elkészítésével foglalatoskodjon. Én a fürdőszobába mentem volna, amikor Béla bátyám elsurrant mellettem, és becsukta az orrom előtt az ajtót.

Bé a köbön van, kiskomám! jelentette ki a csukott ajtó mögül, és már hallottam is, ahogy vizet enged magának, és a rádió valamelyik idióta slágerét fütyüli...

De már a múlt héten is az volt! nyafogtam a folyosón téblábolva, félmeztelenül.

Ez minden időőők legforróbb szerelme volt, és mééégiiis eeelfúúújtaaa aaa szél... hallatszott ki a csobogó víz dallamával együtt.

Bátyám legújabb szokásainak egyike volt ez. A bé a köbön azt jelentette: Béla bácsi borotválkozik... Tréfásan bácsizta magát egy ideje, mondván, neki már bajuszka serken az orra alatt, nekem meg semmi, még csak egy valamire való pattanás sem…

A bé a köbön fedőnevű hadművelet alapos előkészítést, úgynevezett terepszemlét igényelt. Béla már az előző esti fürdésnél sokat sejtetően vizsgálta az arcát. Gondterhelten ráncolta a homlokát arra a néhány haloványbarna szőrszálra pillantva, mely az orra alatt meg az állán kornyadozott...

Másnap reggel a mosdókagyló kisajátításával vette kezdetét a ceremónia... A szőrtelenítési akciót óriási szakértelemmel, és a művelet komolyságához illő precizitással volt képes véghez vinni. Perceken át masszírozta az arcát, hogy fellazuljanak a szőrtüszők. Mielőtt a borotválkozó-szappan kikeveréséhez látott volna, elkezdett fütyülni. A ritmus a meghatározó és az általa kiharcolt lendület jelentette ki nem egyszer. Kinyilatkoztatásai közül még szívesen hangoztatta a Homo borotvanus kifejezést is, amit nem egészen értettem, de így is eléggé röhejes volt, ahogy a mosdótükör előtt fontoskodott, egy szál törülközőben; kezében hadvezéri borotvapamacs, a tekintete átszellemült, az arca borotvahabtól ékes... A szétfreccsenő habból néha nekem is jutott, főleg a hajamra, de nem haragudtam emiatt: játék volt ez, afféle testvéri marháskodás. Az is megesett, hogy kihasználva bátyám lankadó figyelmét a körülötte történő eseményeket illetően az éppen kikevert borotvahabot az ő képébe fújtam...

Azon a reggelen erre nem kerülhetett sor, mert mielőtt Béla szappanhabos tálkát tartó balja felé közeledtem volna, anya ránk nyitotta az ajtót, és így szólt:

Fiúk, Misi van itt!

Képzeljétek! lihegte felindultan Misi, mihelyt anyánk visszament a konyhába. Újvári Laci apukája itt van Budapesten!...

Micsoda? Hol?... hüledezett Béla, köpködve az ajkára csúszó habot.

Hát itt, a fővárosban! ismételte meg Misi.

Na jó, de pontosabban!...

Azt nem tudom...

És te honnan tudod? jutottam végre szóhoz.

A nevelőapámtól! Ő mondta, hogy Laci bácsi kórházban van, súlyos beteg, és hogy valami komoly dologgal gyanúsítják...

Mivel? faggatózott Béla.

Hát... tárta szét a kezét Misi , azt nem tudom, nevelőapám csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy Laci bácsi veszélyben van...

Egymásra pillantottunk. Ez lesz az igazi vállalkozás! Hol van ehhez a mi ártatlan-ártalmatlan reggeli bohóckodásunk?...

Hamarosan minden tisztázódni fog ígérte bátyám, és gőzerővel mosni kezdte arcáról a szappanhabot…

A suliban röptanácsot tartottunk, melyen jelen volt Misi, Lali, Suhajda és Endrődi. Rántottát nem hívtuk meg, mert az ügy szigorú titoktartást követelt, és nem bíztunk benne annyira, az apja miatt... Úgy döntöttünk, Béla bátyám vezetésével, még aznap délután küldöttséget menesztünk Völgyesi doktorhoz.

Így is lett. Illetve majdnem, mert mire hazaérkeztünk, Szucsák Lali, Misi és én mivel Béla középiskolába járt, kicsit később végzett , addigra már az egész ház zsongott a külön utakon elterjedt hírektől...

A belső udvaron ott ólálkodott Csepregi, a köszvényes házmester, akiről mindenki tudta, hogy az ÁVH besúgója, és Tallér doktort is láttuk, a szemorvost, akiről viszont még csak nem is sejtettük ugyanezt...

Misi nevelőapja hajadonfőtt, könnyű zakóban érkezett. Biccentett Csepreginek és kezet fogott Tallérral.

Újvárinénak már táviratoztam emelte fel a hangját, hogy mindenki hallhassa az emeleteken. Megírtam neki, hogy a férje él, és kértem, amilyen gyorsan csak tud, jöjjön haza.

És hol van most Újvári? sipította a harmadikról Kelecsényi néni.

Jelenleg kórházi kivizsgáláson felelte Völgyesi.

Miért, mi a baja? bicegett közelebb fontoskodva Csepregi

Nagyon leromlott testi-lelki állapotban van. Baj van a látásával is... mondta az ügyvéd, és a házmester helyett dr. Tallér felé fordult. De jó, hogy itt van, doktor, meg akartam kérni, hogyha ráér, jöjjön be velem holnap a kórházba, megvizsgálhatná Újvári Lacit...

Tallér doktor hollófekete kalapját forgatta a kezében, a megszólításra enyhén elhalványult mindig sima békaarca.

Nagyon sajnálom..., de momentán rengeteg a páciensem... szűrte fogai között a szavakat Tallér. És nem is abban a kórházban fekszik a beteg, amelyikben én dolgozom... Etikátlan volna... És azt sem tudjuk, kiféle-miféle ember lett ez az Újvári? Miért van bö... kórházban? Nekem rengeteg a páciensem... Megyek is már...

Mentében még tovább dadogott, de az általános kiabálástól visszhangzó udvaron már nem lehetett érteni. Ha értettük volna sem tudunk mit csinálni... Tallér doktor az utcán beszállt egy távolabb várakozó, fekete személyautóba, ám nem kórháza zsúfolásig megtöltött kórtermeihez hajtatott, hanem a kerületi tanács savanyú rózsaszínre mázolt épületéhez...

Két nappal később már itthon voltak Újvári Laciék.

Teri néni lángoló tekintettel járta a szomszédokat: hol hálálkodott, hol pedig a rendszer ellen acsargott; összeaszalódott arcán csorgott a könny... Folyton valami pásztói javasasszonyról beszélt, akit lefizettek a kommunista párt kortesei. Hát így nyerhettek a bolsevikok!, dühöngött a gangon: És még én is segítettem nekik!... A zavaros tekintetű asszonyt cseppet sem érdekelte, hogy akárki meghallhatja, amit kiabál... Utóbb meg véreset tojó tyúkokról kezdett végeláthatatlan monológba, ezért Völgyesi doktor jobbnak látta, ha minél előbb bekíséri az urához...

A kórházban ha előtte pár szóval nem világosít fel bennünket az ügyvéd, Laci bácsi mostani állapotáról el sem tudtam volna képzelni, hogy az a vaksin hunyorgó, aszkéta arcú, reszkető kezű öregember, akinek a lábaihoz Teri néni jajveszékelve odavetette magát, Laci édesapja lehet... A fiú a még mindig fekete ruhát viselő asszony és a kórházi fehérbe öltöztetett férfi mellett tanácstalanul álldogált. Ökölbe szorított gyerekkeze meg-megvonaglott, nagy kék szemében különös fények szikráztak. Öröm?... Fogadkozás?...

 

 

 

5.

 

Idősebb Újvári László ügyének nyilvános tárgyalására nemsokkal a kórházi látogatást követően került sor. Addigra Újváriné is összeszedte magát, városias, színesebb ruhát öltött, és fia kezét szorongatva várta a fejleményeket. Laci szótlanul nézte az apja széles hátát, az őt közrefogó marcona rendőröket.

Szüleimmel és bátyáimmal valamivel hátrébb és oldalt ültünk: láttuk a bíróságot, a nézők egy részét, és a vádlottat is, aki vállai közé ejtett fejjel ült a simára csiszolódott padon...

Most éppen Völgyesi doktor beszélt:

...mindezek után a következőképpen sikerült rekonstruálnom az esetet: Újvári László és ivócimborája, Veress Gáspár, durva szóváltás után, erősen alkoholos állapotban együtt indultak haza a 14-es számú italboltból. Mindketten alkalmi munkákból tartották fenn magukat. Az utóbbi időben közösen dolgoztak, különböző piactereken, vásárcsarnokokban. Veress alaposan kihasználta Újvári fizikai erejét, és azt, hogy ő lát. Többször becsapta a végelszámolásnál. Azon a napon Újvári kapta kézbe közös fizetésüket, és az összeg sokkal nagyobb volt, mint általában. Hivatkozva többszöri becsapottságára, nem volt hajlandó osztozni. Vitázni kezdtek, durva sértéseket vágva egymás fejéhez. Hazafelé menet a büntetett előéletű, kisebb-nagyobb bűncselekményekért (hatósági személy elleni erőszakos cselekmény, lopás, markecolás) többször elítélt Veress Gáspár kivette Újvári zsebéből a pénzt, mire az, elborult elmével, nem beszámítható állapotban, fehér botjával ütlegelni kezdte. Boncoláskor kiderült, hogy Veress Gáspár halálát nem az ütések, hanem az esés következtében létrejött koponyaalapi törés okozta. Újvári László, miután látta, helyesebben: tapasztalta, hogy Veress Gáspár nem mozdul, nem lélegzik, elment a rendőrségre és följelentette magát.

Az ügyész, kockafejű, bajuszos alak, tanúkat hivatott, akik segítségével azt próbálta bebizonyítani, hogy Laci bácsi előre kitervelten követte el a gyilkosságot.

Völgyesi doktor is beszólított egy tanút. A férfi kistermetű, sárgásbőrű ember volt, idegesen tekingetett hol a bíróság, hol a rendőrök felé.

Mondja el, kérem hallatszott az ügyvéd nyugodt hangú bíztatása , mit látott aznap délután a kocsmában?

Hát kérem... kezdte a töpörödött férfi. Az úgy volt, hogy ennek a Veressnek soha sem lett volna egy fillérje sem, ha nem dolgozott volna vele Újvári... Nem is vele dolgozott, hanem helyette. Veress Gáspár csak a melót szerezte, Újvári volt az, aki cipekedett... Többször láttam, amint a vádlott vitte vagy tróglin tolta a cuccokat, Veress meg csak dirigált, mint valami geróf, hogy: Erre, Lacikám... Jó! Na most, Lacikám, balra!...

Térjen a lényegre! dörrent a bíró hangja a pulpitusról.

Igen, hogyne, kérem... kapta össze magát a tanú, és segélykérő pillantást vetett az ügyvédre.

Völgyesi barátságosan bólintott.

Tehát, a lényeg... bólintott a kicsi ember is, és Újvári felé fordult. Azon a délutánon láttam, amint mind a ketten a kocsmában iszogattak. Veress nagy hangon vitatkozott a Laci..., akarom mondani a vádlottal... Amaz nem szólt semmit.

Mennyi pénze volt Veress Gáspárnak? kérdezte Völgyesi.

Hát... szerintem nem volt annak egy fillérje sem...

Miből gondolja?

Hát abból, hogy az italt, amit ivott, azt is Újvári fizette.

Látta? faggatta tovább az ügyvéd

Láttam... Azt pedig tudom jól, ha a vádlott nem takarékoskodott volna a közös jövedelmükkel, a Veress Gazsinak hamar felkopott volna az álla!...

Köszönöm az együttműködését! fejezte be a kihallgatást Völgyesi doktor, majd az elnöklő bíróhoz fordult. Tisztelt Bíróság! Mindebből látszik, védencem, nemhogy eltulajdonította volna az áldozat pénzét, hanem éppenséggel ő volt az, aki azért az összegért megdolgozott, és aki önzetlen, testvéri módon beosztotta úgy, hogy kettejüknek sem kellett éheznie... Őnála mégis csak pár forintot, míg a halott Veress Gáspár zsebében 1600 forintot találtak.

Persze, hiszen Újvári maga tette bele, miután Veresst meggyilkolta! kiáltott közbe az ügyész.

Nekem erről homlokegyenest más a meggyőződésem! vágott vissza Völgyesi doktor. Kérném beszólítani a védelem utolsó tanúját!

Dr. Bács Pál nyúlánk alakja jelent meg a bírói emelvénynél. Határozott, messzecsengő hangon ismételte el az eskü szövegét.

Doktor úr pillantott rá Völgyesi , Ön a vádlottat többször is megvizsgálta. Ismertetné röviden a vizsgálatok eredményeit?

Az akut-szubakut elvonási szindróma lezajlása után mondta dr. Bács Pál , tehát felvételének harmadik hetében, a Wechsler-féle teszttel intelligencia vizsgálatnak vetettük alá a beteget, melynek alapján enyhén debilis állapotban találtuk. EEG-, liquor- és PEG-vizsgálatot is végeztünk a dementia mögött lappangó encefalopátia alcoholica földerítésére. Az EEG-vizsgálatok enyhe dysrithmiákat, a liquor-vizsgálatok fehérjeszaporulatot és alfa-béta típusú elfo-görbét mutattak. Ismeretes, hogy ez az elfo-eltérés az agyi atrófiát kíséri és jelzi.

Ilyen állapotban elképzelhető, hogy valaki kombinálni képes, és a későbbi nyomozásra gondolva, bűnjelként pénzt helyez áldozata zsebébe?

Kizárt dolognak tartom... felelte az orvos.

Hangos morajlás futott át a termen. Újváriné megrázkódott, egyre csak Laci kezét simogatta.

Újvári László bűncselekményének megítélésekor mindenekelőtt figyelembe kell vennünk vett mély lélegzetet Völgyesi doktor , hogy 1945-ben súlyos, mai állapotára is kiható betegségen esett át, aminek következtében ötvenszázalékos vakságban szenved. Tehát nem is látta áldozatát, csak azt érezte, hogy támadás éri, és állapotára jellemző agresszivitással, kontroll nélkül védekezni kezdett..., de a gyilkosság semmiképpen sem mondható szándékosnak. A konfliktus végkifejletéhez nagymértékben hozzájárult az elkövető fizikai ereje, továbbá figyelembe kell vennünk a sérült személyiség csökkent feszültségbírását, a veszteségélményt a sok egyéb mellett. A bűncselekményt alkoholos befolyásoltság állapotában követte el, az orvosszakértő véleménye szerint nem beszámítható állapotban... Alkoholistává válásáért elsősorban őt magát lehet hibáztatni, de figyelembe kell vennünk a múltban átélt megrázkódtatásokat, valamint azt a társas környezetet, amelyben alkoholistává lett, amelyben élt, és amely a szeszes italok fogyasztását neki is megengedte, sőt szinte előírta... Kérem a Tisztelt Bíróságot, hogy Újvári László tettét betegségével, életével szoros összefüggésben elemezze és ítélje meg!...

A bíróság visszavonult, és némi tanácskozás után úgy határozott, hogy Újvári László számára szigorított intézeti gyógykezelést rendel el, gyógyulásáig. A kötelező gondozás idejét a nagyfai intézetben kellett eltöltenie. A gyógykezelés elrendelését a lakóhelye szerinti illetékes kerületi tanács egészségügyi szakigazgatási szerve is javasolta. Mivel a bíróság egyetértett a javaslattal, a fentiek szerint határozott.

„Ez életfogytiglan... de él! Életben marad... és most ez a lényeg, ennél többet nem lehetett elérni” morogta mellettem apám.

Az ítélet meghozatala után több mint fél évvel elkísértem Lacit, aki addig is szorgalmasan látogatta az édesapját... A nagyfai intézet kosárfonó- és szalmakötőműhelyének ablakain rácsok feszültek, de a bent ülő nem látja a rácsokat. A kezével dolgozik. Az orvosok, ápolók számára szinte semmi gondot nem okozott ez a szűkszavú, lassú mozgású ember. Azt mondták: javul a látása.

„Itt végre nyugalmam van” jelentette ki nekünk azon a látogatáson...

Több munka között választhatott, ő a vesszőfonás mellett döntött. Már szagról meg tudta különböztetni a gyertyán és a fűz vesszejét, a mogyoróbotokat és a hársfa héját. Egy deszkába szögeket vert és karnyújtásnyira fölszerelte maga mellé a falra. A szegekre akasztotta saját készítésű szerszámait: a fésülőt, a nyüsttel varrott gyűrűket, a colmérőt, rajta bevágásokkal megjelölve a készítendő kosár méreteit; a likasztót, amit egy régi kulcsból alakított. Egy kis polcon ecsetek, kések, a lábánál jó fogású kisbalta. Hónapok óta fonta a kosarakat, vékákat, kasokat, tyúkborítókat. Az alvás és az étkezés idejét leszámítva szinte mindig dolgozott. Néha fölállt, nyújtózott egyet, tett néhány lépést, aztán visszaült, maga elé készítette a vesszőket és újra hozzáfogott.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap