Fejedelem a fáskamrában

Lukáts János, k, 08/04/2015 - 00:07

 

 

 

 

 

 

Lőrinc kezdettől kerülgette a fáskamrát, fantáziáját megmozgatta a szörnyűséges, rozoga építmény. A világból kiutasított tárgyak gyűjtőhelye volt ez, deszkafalán eső, szél, napfény ki-bejárt, padlásán macskaanyák hozták világra nagyszámú kölykeiket. De volt valami más is a kamrában, ami Lőrincet megragadta és nem eresztette: a hiány. Hiánya pohár- és kanálcsörgésnek, zenélő géphangoknak, diadalordításnak alkalmi sportviadalok idején. Nem volt benne továbbá se kényelem, se luxus, talpalatnyi hely is alig. Bicegő mosdóállvány, egérrágta matrac, megrokkant konyhaasztal lakott a kamrában, valamint a kertművelés néhány kelléke, név szerint kasza és gereblye, balta és vágótönk, végül egy sajátos vaseszköz, amiről Lőrinc idővel megtudta, hogy saraboló névre hallgat.

Az asztal bicegő lába alá egy fölfordított fazekat tuszkolt, az asztal mögé görgette a vágótönköt, a tönkre ráült, az asztalra rákönyökölt. A pókhálók széjjelszabdalták a napsugarat. Lőrinc elégedett volt. – Ha itt nem készül el, akkor sehol! – dünnyögte, és tenyerével az asztalra csapott.

Legfőbb ideje volt! Több mint egy hónapja olvasta a regénypályázatot, több mint egy hónapja közeledett szenvtelenül a határidő. Lőrinc egész polcnyi irományt olvasott össze Rákóczi fejedelemről, a törökökről, a kalmár velenceiekről, a bujdosókról és a száműzöttekről, a levélkörmölő Mikes Kelemenről és a harcias Bercsényiről. Behunyt szemmel ismerte Isztambul utcahálózatát, és azt is tudta már, mikor repülnek keresztül a délre költöző fecskék a Boszporusz fölött. De, hajh, mindez hiába, még egyetlen sort nem írt le kavargó gondolatai közül, amelyek pedig már az oldalát furdalták. Próbált dolgozni nagykönyvtárban, ott a könyvtárnokok halk osonása zavarta, a kerületi fiókkönyvtárban, ott a vihogó könyvtáros lányok. Otthon a csönd, a cinke pár meg a pörlekedő szomszédasszony. Meg az a büdös telefon, amit már napok óta nem vett föl.

Most végre megtalálta a nagyszerű helyszínt, a csendes „sub rosa” termet a fejedelmi diplomáciához, a korhű berendezést a bujdosók elképzelt szálláshelyéhez. Lőrinc örömében énekelni kezdett: - Török bársony süvegem, most élem gyöngyéletem! – de csak halkan, magának, ha meghallották odakinn, azonnal rohantak hozzá: - Lőrinc nem dolgozik, hanem énekel! Gyere pingpongozni, gyere mókust lesni, most kéne krumplit hámozni ebédhez! – Na, nem! – Lőrinc inkább az ujjaival ütötte a taktust.

Szegény fejedelem, negyvenen voltak összesen a bujdosók. Negyven ember, ha velük kell visszafoglalni egy országot, kínosan kevés, ha naponta kell etetni őket, kínosan sok. A szultán vendégségbe hívta a vezéreket, a generálisokat, a többiek irigykedtek. Meg dünnyögtek, „nem-igazságot” emlegettek. Mikes Kelemen azt leste, hogyan hajtja a török a tóba a bivalyokat, a bivalyok fölkavarják az iszapot, a halak nem látnak az iszaptól, a török kézzel fogja ki a tóból a halat, aztán hazahajtja a halászó bivalyokat. Mikes vett halat a bujdosóknak – egyszer-egyszer. Mikes Kelemen utálta a halat. Mikes Kelemen a puliszkát szerette, mint Erdélyben - Rodostóban nem volt puliszka. Szegény Mikes, szegény fejedelem. Hogy lehet ezt megírni, mi van ezen nevetnivaló, mi van ezen sírnivaló!? Szegény Lőrinc.

Megírta, összegyűrte, eldobta. Aztán némelyiket visszavette és kisimította. Délelőtt nyugalmas, jó porszag volt a kamrában, ilyenkor lehetett dicsérni Rákóczi bölcsességét, korholni a „Napkirály” fondorkodását. Délután koppanva hullott a dió, ilyenkor fölidézte Lőrinc az ütközeteket, a rútul elveszített trencsénit, a majdnem sikeres nagyszombatit és a nem eléggé kihasznált romhányit. A szomszéd kertben suhogtak a fenyők, Lőrinc hátán a hideg borzongott, a deszkarepedésben őrjáratot tartott egy keresztespók.

Lőrinc elutazott Romhányba. Meglesni a csatateret – három évszázad multán, lejátszani újra az ütközetet, hátha most megnyerjük, Rákóczi fejedelmi bőrébe bújva vezényelni a brigádokat, a nyargoncokat, az ordonáncokat? Hát persze! Mozduljon meg a csatatér, előre dandárok, „Rajta, kuruc!”, - aztán leheveredni a Rákóczi fája alá, és pergetni a könnyeit. Testolvasztó és lélekernyesztő meleg volt aznap Romhányban, Rákóczi háromszáz éve január 22-én vívta a csatát, délután, a csata alig félóráig tartott. Nagyságos fejedelem! Ki harcol januárban, ebéd után, hát még ebéd helyett!?! A mindenre kész lelkesedés, a vérontás, a remény halk elpergése volt az a félóra. Aztán Rákóczi Varsóba utazott, az orosz cárhoz, a kurucok haza, lovat vakarni, Lőrinc pedig az üres lakásba, az íróasztal mellé. Eredmény sehol.

Most itt, Somogylencséden aztán szarván fogta a szerencsét. Beterelte és bezárta saját magát a fáskamrába, a könyveket elszortírozta a fejében, vásárolt hét darab golyóstollat (kiszámította, annyi fog kelleni a regényhez), és nekiült „dolgozni”. Vett egy üveg bort is, vöröset, hiszen csatákról ír, de eddig nem nyúlt hozzá, a kamrán kívül rekedteknek szigorú napiparancsba adta, hogy ha a bor fogyni kezdene, pótolják. Egyelőre nem pótolják, mert nem fogy. Hajh, szegény Lőrinc!

Rákóczinak napi gondja van tatárral, örménnyel, beglerbéggel, kajmakánnal, Lőrincnek a billegő asztallal maga előtt, az imbolygó vágótuskóval maga alatt, a mestergerendával, amelyben sandán munkálkodik egy szú.

Pedig milyen szépen indult! Volt remény, ígéret, biztatás, lelkesedés, eskü és hitegetés, de mennyi. És csodák! Csodák mindig vannak, egy-egy csoda mindig van, az aztán élteti a reményt, az ígéretet meg a többit. Aztán valahogy elszárad minden, mint a dió ága őszidőben. Termés nincs, ami lehull – férges, ami nem hull le –, nem éred el, póznával sem. Miért kell egy ilyen nagy embernek udvarolni menni francia királyhoz, zsolozsmázni néma barátok kolostorában, az igazáért miért kell eltántorogni Európa határszélére, ahol már se nyelv, se hit, se szó, ahol már a fecske is csak átrepül. Rákóczi töpreng, Mikes levelet ír – magának írja, ki másnak írná. Azt mondja, „édes nénjének” írja, dehogy van annak „édes nénje”, senkije sincs a világon. De tegyünk úgy, mintha volna, tegyünk úgy, mintha volna remény, mintha akármikor visszamehetnénk Párizsországba, Bécsországba, Erdélyországba. Rákóczi, Bercsényi, Mikes, „édes néném”, a bujdosók negyvenen, emelt fővel, hajóval, díszes fogattal, „tiszta fehér mind a hat ló…”

Lőrinc eldobja a tollat, üres, kiadta a lelkét, kiadta a tintáját, sorokká, szavakká változtatta. Lőrinc örül, Lőrinc kitekeri az első üveg bor nyakát. A kertbeliek örvendeznek, hívják Lőrincet pingpongozni, rőzsét szedni tábortűzhöz, van a közelben egy Szentkút, ami jót tesz a szemnek. – Hogy tisztán lássál! – mondják, és szúrósan a szemébe néznek. Lőrinc fölajánl tizenhét papírgalacsint a tűzgyújtáshoz, ezek már biztosan nem kellenek, ezeket már megírta. Ott ég, repked és kígyózik a papír, rajta a tintafonal, valami gondolat lehetett, valami ötlet, csepeg rá a szalonna zsírja. Tábortüzet rakni jó, szalonnát sütni jó, a kurucok hogy örültek Romhány alatt, ha januári estében volt tűzhöz való rönkfa vagy gally legalább, ha volt szalonna, vagy gömböc, disznónak bendője.

Hajnalban kitartóan csepereg a bánatos somogylencsédi eső. Lőrinc rohan a fáskamrába, jaj, elázik a kézirat, csatakos lesz az asztal, nyirkos a vágótönk. A kamra száraz, de egy macska behúzódott a sarokba, ostoba állat, odaült a kasza hegyéhez. Lőrinc óvatosan lép, hogy el ne ijessze. Most egy szép velencei kiruccanást csihol ki agyából, napsugaras karnevált, maszkokkal és gondolával, mandolinnal, gazdag európai kereskedő polgárokkal, akik beutazzák és megvásárolják a világot. Rákócziék ezalatt otthon ülnek, Rodostóban. A szultán parancsba adja, támadják meg a bécsi császárt. A bécsi császár országa a Délvidéken kezdődik, erdélyi, magyar falvakkal, ezek ellen vonuljon Rákóczi, a generálisok? Majd kaptok janicsárt, eleget – biztatja Rákóczit a szultán, - azok majd ölnek, ti csak irányítsatok, nagy bátorságú fejedelem. Mikes a tollát széttörné leginkább, Lőrinc is. Nem kerül sor a vállalkozásra. Jóságos a szultán, csókoljatok neki kezet, gyaurok. Mikes most már leginkább a saját kezét törné le. Lőrinc inkább kiáll az esőre. A macska nézi - ez az ember bolond! Csak regényt ír, történelmi regényt, háromszáz év előttről, rég volt, tudod, négylábú.

Mire visszatér a fáskamrába, nyirkos rajta az ing, a cipő, a macska el is húzódik finnyásan a közeléből. Mikes levelet ír a fiatal királynőnek, kegyelmet kér, visszatérést remél, ő csak szerette a fejedelmet, ez a bűne, ha ez bűn. Kelletlenül teszi Mikes, dohog is egy sort „édes nénjének”. Tapogatná Lőrinc a háta hűvös közepét, ha elérné. Megborzong, miközben ír. Hallgatag esőben könnyebb írni, mint madárfüttyös napsütésben. De hiszen az írás – szenvedés, ugye Kelemen, ugye, Lőrinc. Aztán odaidézed Velencét, Bécset és Konstantinápolyt, megszólaltatod a szultánt, a velencei ékszerészt, magát a fejedelmet. A te szavaidat szólják, ott, a fáskamrában. De hiszen az írás – gyönyörűség, ugye, Kelemen, ugye, Lőrinc.

Elállt az eső, rigó jelzi a diófán. Lőrinc egy hete húzódott silány fedezékébe, Lőrinc két hete tusakodik sztambuli adószedővel, bécsi beamterrel, izgága csempésszel, ördögadta népekkel az Adria környékén. Sóhajtozó szépasszonyokkal, elröppenő fecskemadarakkal. Lőrinc harmadik hete számolja a kurucok kihulló vérét – két pogány közt egy hazáért, eltemeti Rákóczi fejedelmet a jezsuiták templomában a jobboldali kápolna oldalfalába. Lőrinc egy hónapja sarkalja Mikest a folyamodvány megírására, de az húzódozik. – Te, Kelemen, kifutunk az időből! – korholja teremtményét Lőrinc. A macska eltűnt a kamrából, a mókusok, ha elejtik a diót, leszaladnak érte a földre, a foguk közé kapják, és visszafutnak a fára. A társaság közben reggelizik, ebédel, uzsonnázik a kerti asztalnál, és ámul a mókusok bátorságán. Lőrinc a kamrából néha kikiabál: - Abból a jó illatúból nekem is! – Gyere ki érte! – hallatszik a válasz. – Nem megyek! – makacskodik Lőrinc. – Akkor halj éhen, bujdosó!

A hatodik héten az egész paksaméta eltűnik a kamrából. Lőrinc tombol, fenyegetőzik, valamennyi körmét megrágcsálja haragjában. „Édes néném” sóhajtozik, Kelemen mereng és borong, a királynő kérlelhetetlen: Törökországból nincsen visszatérés! – mondja latinul. Lőrinc üvölt: - Felgyújtom ezt az átkozott kamrát! – ijedt mocorgás felel a megnövekedett hangerőre. Aztán Lőrinc mégsem gyújtja fel a kamrát, valaki a nagykosarat bélelte ki a szent kézirat lapjaival, aztán belegyűjtött vagy háromszáz szem diót. A bujdosók lassan elfogynak, már csak Kelemen őrködik a lelkeken, az emlékeken.

Szeptember végére kiszárad a hetedik golyóstoll, Lőrinc ül a vágótönkön, a rokkant asztal lapjára könyököl, csak néz maga elé. Mikes Kelemen íróműhelye visszaváltozik fáskamrává. Lőrinc föltápászkodik, ellenőrizni kellene, mi volt az a mocorgás a múlt héten. Felkapaszkodik a mestergerendára, szeme a padlás sötétjében kutat. Egy nagy tarka gombolyagot lát, meg négy aprót. A nagy gombolyag nyalogatja a kis gombolyagokat. Lőrinc mosolyog a sötétben, és hangtalanul visszamászik a fáskamrába. Magához öleli a kéziratot, megvárja, amíg a papír átveszi a teste melegét. Aztán a tuskót az asztal alá gördíti, és kilép a kamrából. Benn a házban a többiek, mint rég látott vendéget köszöntik. – Na, mi újság? – Lőrinc a vállát vonogatja: - Megszületett! – válaszolja végül. – A regényed?! – és ugranak a nyakába. – A négy kismacska – pontosít Lőrinc. – Ja, és a regényem is!

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap