Ez se mese

Anonymous, sze, 11/02/2011 - 02:16

 

 

 

A békáról való mese

 

    Látta a béka, hogy olasz marhakereskedő alkuszik egy szépen fejlett ökörre a vadvirágos májusi réten, a frissen csörgedező patakocska mellett. Az ökör békésen legelészett, gazdája pedig büszkén mutogatta az olasz marhakereskedőnek, mekkora hasa, micsoda jó vastag húsa, milyen merészen ívelő, szép szarva van.
    Közelebb mentek. A kereskedő elégedetten lapogatta meg az ökör hasát. A virgonc béka úgy elámult a jeleneten, hogy még brekegni is elfelejtett. Már jó régóta figyelte a jámbor ökröt. Valahányszor felbukkant zöld levélboltozatos, tavirózsa-labirintusos, ékes víz alatti otthonából, el nem mulasztotta volna gúnyolni azt a barom, marha nagy ökröt.
    – Ni, hogy csapkodja farkával a legyeket, ahelyett hogy sorban bekapkodná őket! – rittyentette el magát a béka. S most, hogy az ökröt dicsérő szavakat hallotta, a tenyérlapogatások hangját hallotta, elöntötte a harag:
    – Nekem is van ám akkora hasam, hé! – És jó nagy levegőt véve felfújta magát. Dagadt-dagadt a béka hasa, de bizony még kellett pár nagy lélegzetvétel, hogy feltűnjék a parton állóknak. No, még egy kicsit, no, még egy kicsit! Már majdnem szétdurrant.
    De azok rá sem pipáltak. Nagyon el voltak foglalva a kamionnal, ahogyan a sofőr odatolatott a kis patak mellé. Ott irányítgatták a kamiont, hogy forduljon, hogy ne forduljon, mint forduljon, mint ne forduljon… S a békának úgy tűnt, hogy a nagy szarvú, óriás hasú ökör büszkén lépdel felfelé a rámpán. No, még egy nagyot szippantott a béka a levegőből. Most már tényleg akkora volt, hogy már-már lehagyta az ökröt is.
    – Ide figyelj, te hülye béka – fordult hátra nyugodtan, szomorúan az ökör. – Majd akkor fújd föl magad, ha francia kereskedő jön. Az olaszok nem esznek békát.

 

Mese a Lopósról meg Ágnesről

 

    A szőke, göndör szőrű Ágnes a folyómederben állt, és a csípőjét, a farát meg a hasát mosta. Olyan ártatlan volt a lelkem, mint egy ma született kelet-közép-európai demokrácia.
    Arra ólálkodik ám a Lupus, azaz a Lapos, azaz a Lopós. Ez a Lopós, ez egy féktelen egy nagy nacionalista volt, az annyát neki, s még azt is mondta, hogy ő nem is Lopós. In fabula.
    – Te fabula! – mondta Ágnesnek. – Itt csak mosod, ugye, az izét, és közben olyan ártatlan vagy, hogy na. Összevissza zavargászod az izét, a vizét, a vizet itten!
    – Nem is igaz. Én nem vagyok fabula. Én egy jó bula vagyok. Különben is én jóval lejjebb állok, mint te? Hogyan zavarhatnám össze?
    – Annál rosszabb, hogy nem is a vizet, hanem a terveimet.
    – De milyen terveid vannak neked? Kedves Lopós, tudhatod, hogy a nagy acsargásból, szóval… soha nem született semmi jó – nézett válla fölött féloldalt csábosan mosolyogva Ágnes, miközben meg-meglebbentette a törülközőjét, hadd szellőzzön egy kicsit a jó napsütésben.
    – Hát, nézzük csak! – mondta a Lopós, és feltolta homlokán a szemüvegét. Lassan végignézte Ágnest. Csak úgy csorgott a nyála a Lopósnak. Összes bájait jónak találta.
    – Ez hát rendben is volna! – mondta végül.
    No, akkor aztán úgy, de úgy megoldották az összes problémákat, hogy még!
    – Milyen jó, hogy ilyen békésen megoldottuk a problémát – örvendezett Ágnes. – Nem pedig állati módra.
    – No, nyilván, hiszen ha állatok lennénk, még beszélni sem tudtunk volna – hangzott az elégedett válasz.

 

Mese a békalányról

 

    Volt egyszer egy szomorú királyfi. Volt is annak mindene, csak boldogsága nem. Amit akart, mindent megkapott, hát nem tudott olyant kívánni, amit ne teljesítettek volna neki azon nyomban.
    Egyszer a kertjében sétálgatott. Volt ott díszesen virágzó fa, selyemfű, tarka tollú madarak, ezüstből való őzikék, meg minden. Egyszer csak meglát egy békalányt. Az ott üldögélt egy szép fehér kövön, és napozott.
    „Hát te, mit csinálsz itt?” – kérdezte a szomorú királyfi.
    „Én? Hát nem látod, hogy napozok? Különben miattad vagyok kitalálva.”
    „Miattam?” – csodálkozott el a szomorú királyfi.
    „Persze – mondta a békalány –, no, figyelj! Az úgy van, tudod, hogy te megcsókolsz éngemet, érted?”
    „Ja? Erről a meséről már hallottam. És akkor te egy szép hercegkisasszonnyá fogsz változni. Ugye?”
    „Változik ám a fene! – mondta a békalány. – Sőt, te fogsz békává változni. Érted?”
    „Békává? Én?…” – kérdezte a királyfi.
    „Nem is a keceli bivalyos. No, megcsókolsz már, vagy mi lesz veled?”
    „Hát, hát… – bizonytalankodott a királyfi. – Még hogy én békává változzam?…”
    „Ha nem, hát nem…” – mondta a békalány. Azzal beugrott a tóba.

 

 

Megjelent: 2005. jan.-febr.

 

 

Magyar Irodalmi Lap
 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap