„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 21/37

Lukáts János, p, 12/21/2012 - 00:01

 

 

 

 

 

Folytatás

 

XXI.

Konstancinápoly 1. April. 1726.

 

Lelkem, fiókám, vidámmá s talán még boldoggá is tehetjük ezt a világot magunk körül, csak legyen meg mindaz, mi a boldogsághoz szükséges. Ezen a lengén szellős tavasznapon csak azt javallhatom neked, bújjál ki bőrödből, amely már régi és kopott, összetöredezett, harapások éktelenítik, s megújult bőrödben szárítkozzál a tenger illatú Maramora domboldalában. Csak minden esztendőben egyszer hajtsd végre ezt az emberi-kígyói műveletet, és már semmi baj nem fog gyötörni. De ha ellátogatnál az én Perámba (látod, már így nevezem ezt a várost!), segítek neked bőrödből kifordulni, kedvedet megjavítani!

A tegnapi bolond nap is úgy kezdődött, mint a napok szokása, a reggellel. Amint a kertfal végénél köszöntöttem a felkelő napot, szemem az Aranyszarv öbölbe kalandozott le, ahol – hiszed, nem hiszed – az ezer hajó között egy ösmerőst véltem megpillantani, a velencei Felice vitorlást. Talán a szívem kívánta látását, talán káprázat incselkedett velem, a hajót föl-fölismertem s megint eltűnt az árbocok s vitorlák tömkelegében. Azon töprengtem, sürgős odajárni valóm volna a parton, s már fejkendőm patyolatságát vizsgálgattam, amikor férfias két koppanást hallék házam kapuján. Török földön az ember előbb kikémleli a kopogtató személyét, s csak utána nyit ajtót, most én mégis magam ugrottam föl, hogy megnyissam kapumat, mert lehetetlennek éreztem, hogy ne függene össze ez a kopogás a Felice hajnali feltűnésével az öbölben. Aztán az óvatosság meg a tisztesség együtt a házban marasztalt engemet, és Filkóra várt a bonyolult feladat, hogy a kaput kinyissa.

A kapu előtt fekete köpenyben és combig érő csizmában, tarka kendővel fején az a férfiú állott, akiben a Felice csónakosát ösmertem fel. Látásán örömem ugyanakkora volt, mint csalódásom, ha már ismerős volt, lehetett volna kedvemhez közelebb álló. A sötét ruhás talján mosolyogni való magyarsággal örvendezett látásomon, mivel már második napja keresett Pera útvesztőjében. Személyem, szerencsére, nem őt, de kiváló gazdáját érdekelte, a csónakos a Bercsényi-ház hátramaradottjaiból szedte ki – némi ajándékkal, némi fenyegetéssel -, merre induljon keresésemre. Házamba be nem lépett, átadta ura hódolatát, sűrűn meg- s meghajolt, majd eltávozott sietve, amiként egy hírvivő heroldnak illik.

Egy csigalassan múló fertályóra elteltével újabb kopogtatás hangzott házam és szívem kapuján, az ékszerész olasz ezúttal kincsesláda nélkül, handzsáros testőrző nélkül, vendég gyanánt állott kapum előtt. Hajh, nehéz volt örömömet illően palástolni, különösképpen, mert az ő képén oly vidámság táncolt, ami önmagában is gyönyörűség volt. Én szavaimat korholással kezdtem, amiért két hosszú évet váratott, de a homlokomra küldött ráncokat az arcomon lakozó mosolygás hamarost szétkergette.

Az olasz, akit ezután már Lorenzo néven fogok emlegetni, bár családja nevét nem sikerült kihámoznom magyar-tarka nyelvezetéből, sűrű dicséretekkel illette kertemet, s alig akará elhinni, hogy kezem munkája borult virágba a lábai előtt.

Vendégem időnként föl-fölröppenté bókjait, de mivel Filkónak mindvégig sürgős munkákat találtam a kert nagy fája körül, az olasz megmaradt a tisztesség kerítésén belül. Beszélt élete folyásáról az elmúlt két évben, régi és új konstancinápolyi vásárlóiról, a távoli Venéciáról s a még távolabbi Marsiliáról, hová szintén elvetette a sors és egy kiadós vihar. Most, gondolom, hátad borsódzik, fiókám, hiszen magad is esméred e hírhedett várost és kikötőjét, mely – hány éve is már? – titeket is útra bocsátott a kies-kietlen Törökország felé. Lorenzo maga akaratjából vitorlázott most ismét Konstancinápolyba, ha csak nem döfölte a szívét valamiféle „aranyszarv”, de ezt én nem tudhatom, ugyebár.

Amint aztán a kertbéli nagy terebintusfa alatt az asztalhoz ültünk, dolmánya valamelyes rejtekéből mégis előhúzott egy apró dobozt, s fedelét felpattintva elém tárta. A dobozban egy gyűrű rejtezett, erezet mutatta, hogy ősei faként szolgálták az Urat, faragása pedig, hogy mester kezében járt. A feketét és a vörös színt váltogatta a gyűrű, illat csapott fel belőle, mely álmok és szenvedélyek aromáját ígérte viselőjének. Amint ujjamra húztam (vagy ő húzta fel?, ki figyel ilyen apróságra!), az illat körüllengett, mintha selyemkendő borult volna arcomra. Talán paliszandernek, talán mahagóninak nevezik a fát, mely testét adta gyűrűmnek (talán csak a kisujját), de benne hét gyémánt ragyogott. Alakja - mint a csillag, fénye - mint a nap. Oly ügyesen belészerkesztve a fába, hogy bármiként is fordítottam a gyűrűt ujjamon, három gyémántot mindig láthattam, három gyémánt mindig engem figyelt.

Az illat, mely az ékszerből áradt, csábította orromat (tudod, Kelemen, melyet hajdan szépnek mondának), hogy közelről ösmerkedjem meg eredetével. De lehet, hogy még ajkam is hozzáért a sötét erezetű, kerekded fához, - az ilyen mozdulatot jobb körökben mintha csóknak neveznék. A gyűrűt lehúztam ujjamról, eltartottam magamtól, megforgattam, hogy mind a hét csillagját szemügyre vehessem. Tekintetem, remélem, tiszta volt, kezem nem remegett. Hogy ujjaim az ő ujjaival ne érintkezzenek, az asztalra tevém az ékszert, s már nem éreztem az illatát.

- Az öné! – jött a válasz egy hosszúra nyúlt pillanat után.

- Az illatát kértem, ön elhozta, köszönöm, a gyűrűhöz nincs közöm. – El kellett fordulnom, nem az illatozó fagyűrű érdekelt már, nem a drágakő ragyogása, talán nem is a hiánya, hiszen sose volt enyém, de bántott, hogy valakinek bánatot okoztam. Olyan embernek, aki nekem örömet akart szerezni. Csak hát, az örömmel együtt engem, magamat is meg akart szerezni, s ez már nem volt számomra oly könnyen viselhető dolog.

Lorenzo nem mozdult, arcvonásai átrendeződtek, mozdulatai darabosak lettek, mint akibe villám sújtott. Olaszul szólt, de szava alig volt érthető bárki számára is. Álltunk, szemben egymással, mintha semmi se történt volna. Semmi se történt, vagy inkább: mintha kifordult volna a világ magából, aminek forognia kellett volna, megállt, s nem bírt újra megindulni. Nem így gondoltam ezt a találkozást, bizonyosan ő sem így gondolta. Hogy hogyan, ki tudja… de érdemes-é számon tartani el nem gondolt gondolatokat. Az ékszerész meghajolt, még e gyakorolt bókmozdulatot is mintha megroppant derékkal tette volna. A kaput magam zártam be mögötte, és nem néztem utána, vajon visszatekint-e rám. Aztán hátammal a kapunak dőltem, és fejemet meggondoltan a kapu félfájához ütögettem.

Ez a keserűség egy percig, ha tartott, Kelemen. Hogy mi tartott egy percig, ami már harminc s egynehány esztendeje tart? Derék, holt férjemre gondoltam, elhalt s földbe került gyermekcsémre, az összevagdalt, kedves halottra a harc estéjén, de gondoltam Erdélyre, Poltárra, Danckára, a hánykódó hajóra az óceánon, kertem kiszikkadó rögeire és zsendülő füveire, de legfőbbképpen arra, hogy megvessem a lábamat valahol a földön, ha szülő, ha választott hazában, ahol föltekinthetek házamra, s a zsivajos várost magaménak érezhetem. És hogy így végiggondolt gondolataim széjjel ne szaladjanak, végül ismét a kapuhoz ütöttem fejemet. És megkönnyült szívvel indultam vissza a nagy terebintus fához.

Lábam a földbe gyökeredzett, a gyűrű ott hevert a nagy kerek kőasztalon. Szándékosan feledte-é ott, vagy véletlenül, agyam lázasan rugódni kezdett, úgy néztem arra a Nagy-Göncölt hordozó gyűrűre, mintha tehetne bármiről.

- Filkó! – mennydörögtem, a nyavalyás összerezzent neve hallatán, alig mert közelebb lépni. – Tedd zsákba, vidd utána! Ha nem leled, a hajóra! Siess! – tette, amit parancsoltam, kivéve a sietést.

A Filkóval küldeni vissza ilyen gyűrűt… - nem fejeztem be, mélységesen szégyelltem magamat e gorombaságért, miközben haragom az égig ért: - Mit képzel ez a ripők? Mit gondol ez a talján kalóz? Jaj, Lorenzo! – most lett volna okom a falba verni fejemet, bár ilyesmire valódi ok soha sem lehet, fiókám, ezt még nekem se hidd el. Két tenyerembe fogtam a fejemet, féltem: elhagyom, féltem: elhagy valahol, és nagyon sajnáltam magamat.

Filkó nem jött, öklömet kezdtem rágni, kiálltam a kapuba és lestem, látom-e már. – Bezzeg azt elkergetted, utána se néztél, ezt a félkegyelműt meg… - de most már igazán sírni kezdtem volna, ha egy kordé nem döcög el a házam előtt, s rám nem vigyorog az egyfogú szamárhajcsár. Becsaptam a kaput, arccal dőltem neki a félfának, és hangosan ríni kezdtem. Könnyeimmel mosogattam azt a szétszáradt, százados félfát, pedig se paliszander, se mahagóni nem volt. A kapun kívül egyszerre Filkó gyatra fészkelődését hallottam. Ajtót nyitottam neki, úgy állt az utcán, akár egy Nepomuki János az árvízi patakparton. Aztán megfontolt mozdulattal fölemelte és a földhöz vágta a zsákot: - Elment! – nyögött valami haragos hang belőle.

Fölkaptam a zsákot a földről, jaj, az a gyűrű, eh, az a kalóz, óh, az a Lorenzo! – Ostoba! – förmedtem Filkóra, s magam indultam útnak, a lélegzetem alig tudott követni. Mondanám, hogy óvatosan tipegtem, mondanám, hogy elszántan siettem, pedig valójában szélsebesen rohantam Pera macskakövein, egyenesen és kuszán, keresztezve a fő utakat, végig a sikátorokon, amelyeket máskor messzire elkerülök, az alvilág és az úri negyed kikötőjén, oda, ahol tudtam, sejtettem, láttam, akartam Lorenzo hajóját.

A parton megtorpantam, aztán végig- és végigmértem a rakpartot, szemem meg-megsimogatta az árbocokat, a vitorlákat, fölreppent a felhők közé, és lefáradt a loccsanó hullámok közé. A szívem előbb a torkomban dobogott, aztán ólomsúllyal a földön vonszolódott utánam. Minden idegen volt, csupa idegen.

- Engem keres? – halk volt a mondat, fürkésző, de mintha azt súgta volna: - Én keresek valakit…

- Lorenzo! – sikoltott belőlem a hangom egy nevet, ami éppen az ő neve volt. Aztán rendbe kaptam arcvonásaimat, fölemeltem a gyémántokkal telt hitvány zsákocskát és feléje nyújtottam: - A gyűrű… a szolgám… nem találta…

Lorenzo rám nézett, fekete szemében apró kékszínű ékkövek villantak meg, arcán elrendeződött fürkésző mosolygása: - Már vártam magát. De mi dolgom lett volna a szolgájával. – Némán intett, és én a csónakba léptem. Szegény Filkó, mosolyogtam rajta és elfelejtettem.

Igen, fiókám, elfelejtettem én akkor sok mindent, amiről az ember azt gondolja, soha nem lehet elfelejteni. De talán csak lelkemben tevék rendet nagy hirtelen, egy titkos kamrába hordoztam be, ami oly fontos és értékes volt már régóta nekem, egy világos, üres sarokszobában pedig ablakot tártam, hogy beáradna a tengeri, friss levegő!

 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap