„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 17/37

Lukáts János, cs, 11/29/2012 - 01:40

 

 

 

 

Folytatás

 

XVII.

Konstancinápoly 7. Martii 1724.

 

Forr a világ, lelkem, fiókám, forrong és fortyog, de hogy fényes lakoma lesz-é belőle vagy kotyvalék, aligha tudjuk előre. Kinek ez jut, kinek meg amaz! Sok talán észre sem veszi a lakomát, a másik pedig megszokta már a kotyvalékot. Ne ronts tátott szájjal, fiókám, ezért a fazékhoz, várdd meg mások első falását, s utána ülj asztalhoz. Mostan ínyes szakácsnak gondolhatsz, s talán nem is tévedsz, fiókám, aki az illatok mestere lett, mint magam, az ízek sem maradtak idegenek számára egészen. De mostan másként szóljunk az ízlésről…

Özvegy legény is lehet vőlegény, a boszorkányos idő, mely néha a véletlen álorcájában jelentkezik, különösen tudja elhelyezni az embereket egymás mellett. Csak alig pár hónapja kísértük végútjára szegény Krisztina nagyasszonyt, és sajnálkoztunk árvaságra jutott férje urán, s lám, most meg esküvői lakodalom napja virradt fel ugyanezen házban. Tudom, nem tőlem hallod, s bizton nem is először ezt a históriát, s bizonnyal szíved szerint sincsen hallása.

A véletlenről szólottam az imént, bizonnyal Krisztina grófnő se gondolta, hogy a háza körül sürgölődő Kőszegi Zsuzsi lesz az ő utódja a grófnéságban, a vicispánnéságban. S bizonnyal Kőszegi Zsuzsi sem álmodta e méltóságot, bár a leányok álmaiba, Kelemenem, kockázatos belétekinteni. De még az sem bizonyos, hogy maga Bercsényi úr régtől melengette volna a tervet, hogy egyszer majd Zsuzsit melengeti maga mellett. Bizonyos, lám, hogy a meglett korú férfiemberek feje műhelyében is hiába keresgélnénk hosszas célok és tervek után, váratlanul szökken ki onnan, ami kiszökken. Az a fésű a tavaszon, ki tudja, talán csak az arc adta a leánynak oly lealázó dölyffel, a szív bévül már a kettejük hajának egybeboronálásán munkálkodott.

Te, Kelemenem, aligha leszel megértője akármelyikük szívbéli gyengédségének is, de ezt neked magadnak kell elvégezned. Egybezárva lenni elmenekíthetetlenül, lám, nem csak ellenségekkel lehet keserves dolog, de egymást kedvelő egybekeltekkel is. Azért én mégis azt mondom neked, ne bándd az öreg generális talán végső fellobbanását egy zaklatott élet vége idején, se egy szerénységében derék leány életének egyetlen nagy szerencséjét ne sajnáld. Mivel mást úgysem tehetsz, hajtogass te is hajócskákat az én leveleimből, nehogy a múlt visszacsalogasson volt ígéretek és megszépült emlékek ingoványába. Sem fölöslegesen gyötörni, sem oktalanul vigasztalni nem kívánlak, Kőszegi Zsuzsit névről többet nem említem, te pedig zárd bé lelked sarokszobájába, melyet számára készítettél.

Van elég dolog az ember életében, amit hordoz magában, miközben nem is ösmeri értékét, s csak elvesztésekor kezd ez-az sajogni. Példa csak, melyet elmondok neked, de magam példája, s hogy mi a summázatja, tereád bízom!

A romhányi ütközet napján történt, vagyis estéjén, mert hiszen az ütközet már az estébe hajlott. Uram, Péter, nem akarta ugyan, hogy a szekérrel akár csak a harctér környékére is hajtassak, de hát én Poltári Erzsébet volnék, akinek bajos dolog bármit megtiltani vagy megengedni. A holtakat el kell temetni, a sebesülteket pedig visszafordítani az élet felé, a háborúság örök törvénye ez, Romhányban se volt másképpen.

Miért is mentem arra, magam se tudom pontosan, hogy megteljen a szívem riadalommal, keserűséggel, hogy megértsek valamit a férfiak lelkületéből? Hogy – főtiszt felesége – átéljem, amit férjuram minden ütközet után megtapasztal? A vadkerti úton indultam el, a szembe jövő kocsikról sebesültek nyögése hallatszott kísértetiesen, feltörő torokhangok, és sípoló tüdők. E rémhangokhoz rémvonaglások társultak, vagy mozdulatlan testek kiáltoztak, ami a hátamat még inkább borzongatta. A lovak horkantottak, a kocsisok csak csettintettek egykedvűségükben. A holtakat ott, a mezőn rakták halomba, ahol meglelték őket, mintha farakások magaslottak volna a szürkületben. A rettenet a torkomban lakott, ki is rúgta magát onnan többször is, így hát lekívánkoztam a kocsiról, s a ponyva sarkát szorítva vánszorogtam a nehéz szekér végénél.

Egy juharfa derengett által a félhomályon, talán ágyúgolyó törte derékba, a leszakadt ágak tövén mozdulni véltem egy sebesültet. Átléptem az árkon és megálltam mellette. Lenéztem rá, de fölébe hajolni féltem. A lábam gyökeret eresztett, Andreánszky Zsigmond feküdt a hóban, szétszabdalva. Leszakadt fa alatt, föltépett fű és kő között, tört kardja az oldalánál hevert, akár markolhatta volna, bár két ujja is hiányzott a jobb kezéről. Nyakától mellközépig rettentő vágás húzódott, ha megmozdult, vér buggyant elő melléből, a menterongy alól. Szemében mécsesként pislákolt az élet. Amint meglátott, felém mozdult, torkából valami tétova hang szállt föl, ködgomoly, és szemében megjelent a szomorúság.

- Zsigmond… - Reszketés fogott el, és nem tudtam, mit kell tenni egy sebesülttel, egy haldoklóval, aki a földről tekint föl reám. Letérdeltem mellé, és hozzáérni alig mertem. Nem tudtam, hol omlik elő testéből a vér.

- Erzsébet… - szólt volna, de inkább csak pára szállt fel a szájából. Nyakamból hirtelen lekaptam kendőmet és arcát készültem megtörölni, a gyenge érintésre is felszökött melléből a vér, szájára is fröccsent, azt felitattam.

Rokonom volt, táncosom volt, a szerelmesem volt. Régen történt, sohase volt, csak vágyaink távolában minden. Én kislány voltam - ő nagyfiú, én fiatalasszony - ő reményteljes huszárkapitány. Én férje után reszkető tisztné a málhás szekéren - ő csapat élén küzdő alezredes. Én most a hóban térdeltem, ő pedig hamarosan hősi halott lesz a romhányi mezőn.

Két hónapja láttam utoljára, Erzsébet-napon bált rendeztünk szokás szerint, Zsigmond nem hiányozhatott a vendégek közül, eljött a zord hadi helyzet ellenére is. Talán valaha egy kicsit szeretett, aztán epedett értem, mára a rajongás maradt. Bécsi szalonok világát hordozta magával, és erdélyi udvarházak levegőjét, bár maga északi származék volt. Arcán percenként változott a töprengés és a mosoly, beszédes hallgatásai voltak, megállt időnként és távolra szóló mondatokat mondott. Bátor fiú volt, de alig hihettem, hogy hős katona lett. Okosabb volt annál, bizonyosan vezette, óvta embereit. Ha meghal, nagyon egyedül lesz, nagyon egyedül leszek.

- Most ne sírj, Erzsébet! – már majdnem hangosan kimondtam, aztán csak megindultak a könnyeim, Zsigmond meglátta, szemében felcsillant a könnyeim tükörképe. A szomorúság nem tűnt el, de mintha jól esnék neki, hogy engem lát, hogy érte sírni lát. Talán – gondolta – ez az asszony megőriz valamit az emlékemből. Nem mozdult, de mintha testében elernyedtek volna az izmok, a seb mellében vérzésnek indult, jobbja megrándult, és csonka ujjai a kardmarkolathoz ütődtek. Még térdeltem mellette egy hosszú percen át, aztán fölálltam és lenéztem rá. És távolodni kezdett tőlem a végtelen időben. Aztán visszatértem az útra, katonák jöttek szembe, görbedt tartással, elfáradva, hideg kezüket a combjukhoz ütögették. Intettem nekik, és a földön fekvőre mutattam: - Andreánszky Zsigmond alezredes – csak ennyit mondtam, a katonák – ez volt a dolguk – némán fölemelték. Elfordultam és visszaindultam Romhányba, az éjszakai szállásra.

Kelemen! Miért én találtam rá Zsigmondra, miért ott álltam meg, az út menti juharfa mellett, miért kellett céltalanul kalandoznom a harcmező halottjai között, - ne kérdezd. Én sem kérdezem. Bizonyosan volt oka, hogy az én szemem előtt fejezze be ezt a földi létet. Ennyi jutott neki belőlem, nekem belőle, ő élni látott utolsó pillantásával, én meghalni őt. Ne kérdezd, miért mondtam el neked ezt a történetet, amikor nincs történet, ami ennél inkább az enyém volna.

 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap