„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 15/37

Lukáts János, cs, 11/15/2012 - 00:05

 

 

 

 

Folytatás

 

XV.

Konstancinápoly 7. Augusti 1723.

 

A te sűrű könyörgésedre is szükség lesz, lelkem, fiókám, hogy meginstáljuk Klió úrhölgyet, vagy kisasszonyt? Ne nehezteljen rám, amiért a história folyását, amibe kezdék, megint csak félreteszem. De már olyan az élet, hogy kell vagy sem, beleharapdál az ember napjaiba, beleszövi szálait a gondolatokba, és rángatja kegyetlenül. Olyanokat írok neked, amiket te is tudsz, sőt amiket éppenséggel te tőled tudok, mégis meg kell írnom, hogy lásd, a szavak, a leírtak is, képesek szíven ütni az embert.

Amikor ti, bujdosók először tettétek a lábatokat Rodostó földjére, akkor csinála Bercsényi úr egy szójátékot a város betűinek összekeverésével, és a Rodostóból ez a név állott elő: Ostorod. Rég ideje ennek, öt éve is elmúlott, s én egyre inkább érzem, mennyire igaz lett a név tireátok, de minden bujdosóra, aki török földre lépett.

Az ostor kínzóeszköz és büntető szerszám, amely azóta is ott csattog a hátakon. A török vendégség, tudjuk ezt mindketten, nem egyéb tágas börtönnél, amelyben ostobaság és szegénység a két börtönőrző, a világvégre vetettség pedig a börtön fala. Maga a török talán nem is érzi honját börtönnek, de ki szabad világ levegőjét szívta, elsenyved benne. S még jó, ha napról-napra érzi, hogy fogság tartja lekötve, s nem tekinti természetes állapotnak az ostort, mely félelemben s mozdulatlanságban tartja.

Ez ostor serkent, hogy elfogadjátok a tatár s más törökhöz dörgölőző törpe fejedelmek dölyfét, ez ugrat talpra, ha szegény hazánk ellen kell áskálódni, s szövetségbe lépni harácsolásra vágyó moldvai bojárral és muszkai népekkel. Ez az ostor tart távol attól, hogy magad eszére hallgass, magad vállalatába fogjál, s a törökön kívül más nemzetségben is örömet vagy célt leljél. Ostorod ez a Rodostó tenéked is, Kelemen, aki francia szalonok levegőjét szippantottad bé, s világos elméjű írástudók könyvét forgatod évek óta. Ostora nagyságos fejedelmünknek hasonképpen, mert beláttatja vele, mely balgaság volt hinni töröknek, hinni mohamedánnak, ki az adott szót és ígéretet gyermeki papírsárkányként eregeti az égnek, és leráncigálja s földre tapossa, ha kedve úgy kívánja.

Hogy ostor csattog, suhog, vagy csak éppen a szögön lóg a fejünk fölött, fiókám, ugyé, ezt jól szemléled naponta bujdosó társaid fölött is, kiknek természetjét ez a kegybe mártott fenyegetés egészen vaddá torzította, vagy hunyászkodásra vezetett, mely kutyák sajátja. Szólj rám, Kelemen, hogy ne folytassam! Szólj rám, el ne mondjam, hogy miért kell nékem itt hitvány gyomokat összegereblyéznem, amikor atyám birtoka, és férjuram birtoka a hazámban parlagon hever, vagy idegen talpak tiprása alatt görbül. S miért viselné másért, ha viseli Bercsényi uram is a páncélszemes inget maga testén! Mert vagy fél, hogy rajta is végigvág az ostor, vagy az ostornál is hitványabb orgyilkosok tőrt forgató keze. Vagy talán a szultáni szemöldökrántást várja, mint mindannyian, hogy rohanhassunk hazánkat megtámadni. Mondván, hogy a német császárt támadjuk, ki Viennában lakozik, de mi, ha Isten ne adja, hadba lépünk, magyarföldi gyalogság és hajdani kuruc hajdúk ellen lépnénk háborúba, és olyan falvak népét akarja a török kardélre hányatni velünk, kik mostanában tértek meg a menekülésből falvaikba.

Kelemenem, hányszor elmondá ezt Péterem, s ezért nem akarta ő a török világot bévülről megtapasztalni. Ezért érezte magát hontalannak Danckában csakúgy, mint lett volna Párizsországban, s mint most ti vagytok Rodostóban. Ama képzeletbéli ostort érezte már Romhány után megsuhanni, melytől mink itt azóta is szenvedünk, de még inkább félünk. Mert a valóságos szenvedésnél a belénk ültetett félelem százszor is gonoszabb!

Mindazonáltal, ha az Úr napsugarat küld felvidításomra, másként is tudok gondolni erre az ostorra. Ütlegen s félelem eszközén kívül való ez lomhák serkentésére és tunyák életbe lökdösésére is. Miként a jó lovat hajtó kocsis is megmutatja a ménnek az ostort, s talán még fara táját is megfricskázza vele, hogy szaporábban szedje négy lábát, akként van az okos emberfia a maga ostorával. Mert okos ember magánál hordja a maga ostorát, s tudja idejét, mikor maga eszébe kell juttatnia az ostornak létezését. Néked mondom ezt s magamnak, akik úgy is tudjuk mindezt, s bévalljuk vagy tagadjuk, ostorozzuk mi magunkat eleget. De hiába is mondanám az ostorlás hasznosságát olyannak, aki sose él vele, mert aligha tudja, mi fán terem a munkálkodás és annak gyümölcse. Az ilyen csak nyüszít, s eloldalog, mint a lompos eb, csak a kifogást keresi, melyet meg is talál mindannyiszor hamarost. De én neked, fiókám, azt mondó volnék, hogy elég, ha tudunk a magunk tarsolyába vagy csizmaszárába rejtett ostorról, de ne húzzuk elé oktalanul, a török ostorját pedig kerüljük el, lehetőség szerint, de sose feledjük. Nehéz is volna!

Sújt Isten kellőképen magunk életével is, s hiába igyekszünk a keserűjét elkerülni, jó és rossz falat együtt lesz ételünk, életünk. A szegény Krisztina nagyasszony is elhalálozott, de már régest alig pislákolt élete gyertyája. A generális igen szereté s megadott neki végnapjaiban mindent, amit kívánt, és hidd el, Kelemen, nem csak a karneol gyűrűre gondolok. Vicispán, főgenerális vala Bercsényi úr, birtoka számos, mégis ide jöttek, e világszegletére, s tölték napjaikat nehéz tépelődésben, oktalan hadakozásban. Mostan már béke vagyon a nagyasszonynak, talán a generális is letészi idővel a kardot, talán még nem úgy, ahogyan azt mondani szokták, a halálnak kezébe.

Ostorról, kardról szóltam, miközben kiszáradnak a gyógyító fűszerek kertemben, inkább az öntözőkannát s az árokásó lapátot tenném kezem ügyébe! Szólj rám, fiókám!

 

 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap