„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 12/37

Lukáts János, cs, 10/25/2012 - 00:03

 

 

Folytatás

 

XII.

Konstancinápoly 5. Martii 1723.

 

Elmúlott a tél a fejünk felől, valamit mégis itt hagyott a fejünkön. Hó ez évben se hullott, dicséretes szokás ez errefelé, bár aligha a törökök érdeme, de hó helyett a hajunkon, mármint az enyémen, valamelyes deret hagyott. Azt pedig semmilyen tavaszidő el nem távoztatja onnan.

Amint az idő tavaszba fordult, és az égen apróbb felhőcskék kezdtek szaladgálni, én is egyre nehezebben viseltem magamat a ház kőfala meg a kert kerítése között. Így esett, fiókám, hogy tegnap reggel városba menéshez való ruházatot ölték magamra, majdnem olyan színeset, mint tisztességes török városi asszonyságnak illő. Hajamat, arcomat fehér patyolatkendő borítá, piros csizmácskámat is előpróbáltam, aztán – ezúttal is győzött a tisztesség! - visszaparancsoltam szekrényembe az izgága ruhadarabot.

Filkót három lépéssel magam mögé rendeltem, hogy addig se lássam a szerencsétlent, és elindultam a halászkikötőbe. Hordják ide a zsákmányt a szomszédos Márvány-tengerről, meg a Mare Nigrumról, ezek ínyencfalatnak számítanak, de a legtöbb halász nem megyen messzebb az Aranyszarv öbölnél, legföljebb a prinkipói partvidékig. Szemközt, a kis-ázsiai oldalon fekszik egy tó, onnan édesvízi halak jövének mostan is, ugyan nem a maguk lábán. S valának a halak közt oly szörnyek is, melyeknek szája óriás, foga száz, s még az áruspulton is rémesen forgatják a szemüket. Ezért vagyon, hogy belé nem dugnám ujjam hegyét sem az óceánba, mert bizonnyal mind reám lesnek ezek a falánk rémségek.

Nem akarék én venni semmit is, csak hallgattam a török meg a grúz meg a tatár halárusok ordítását, amelyet, ha nem rémül meg az ember tőle, már szinte megnevetni vagyon kedve. Amint aztán a sok halféle közös bűze elűzött a piacról, meg eluntam a portékáját orrom alá dugdosó árusok tolakodását, sietősen ellépkedtünk a tengerpartnak erről az illatos fertályáról.

Amíg a halpiac az ember orra ellen indít szörnyű támadást, a kikötő mellékén az ékszerpiac inkább a szemet veszi célba, s gyakran nem hiába. Az árusok szegényebbje a nyakában hordja tányérkáját, vagy dobozát a csillogó kövek kínálatára, de ez inkább csak csecsebecse látványosság. Az ágrólszakadt jobban fél a vásárlótól, mint amennyire eladná neki áruját, ezért szemét a járókelők kezén, zsebén vagy zsákján járatja, nem zsiványság-e a közeledő szándéka. Csak hát tolvajlásban a török nagy mester, az ékszer nagy kísértő, a piaci rendőr pedig a legtöbb lopónak bottal üti a nyomát.

A módosabb ékszerárus egész házikót rak maga köré a parton, amelyet vasrudakból szerkeszt össze, ládái titkos zárral működnek, és a kereskedőn kívül handzsáros két szolga kémlel a bódé két sarkánál. Ezek a handzsárosok roppant félelmetesek és roppant mulatságosak, a halpiac partra vetett szörnyeire emlékeztetnek. Az ékszeres ládikák is olyas formák, hogy legfölül tarka haszontalanságok hevernek, a valódi kincseket a láda mélye őrzi.

Az igazi ékszerkereskedők a hajójukon maradnak, maguk partra nem lépnek, csónakot küldenek a kikötőbe, s onnan invitálják a tehetősebb vásárlót. A hajókon a pompával hívogató szalon, a füstölők illata, a félhomályban ravaszul elhelyezett csillogás aztán megteszi a magáét. Az ékszerkereskedők gyakorta érkeznek Venéciából, Máltáról, vagy az egyiptusiak földjéről.

Az miként halat nem akarék vásállani, úgy ékszerre sem volt szükségem, bár az asszonyféle mindig fontosnak érzi, hogy testét-lelkét megkecsegtesse némely fényességgel, egy kis puhasággal. A kikötőbaknál oroszlán mintázatú csónak bólogatott, benne egy legényforma üldögélt egykedvűen, és kavicsokat górált a tenger vizébe. Mutatom Filkónak, s mondom is neki, talán bizony a gyémántjait hajigálja a hullámok közé, halak étkeül. Így, magyarul szólottam, Filkó még ezt is nehezen érti meg. A dereglyén üldögélő erre magyarul válaszolt nekem, hogy nem a halakat eteti, hanem az időt tölti, az is jó mulatság. Suta volt kissé a magyarsága, de hiszen velencei vala a legény, s mondá, ő bizony semmit is el nem ad, mert csónakos ő, s urát várja. – Urad merre vagyon? – kérdém ezt a jótét lelket. Ura és holléte ugyan nem érdekelt, de hogy magyarul beszélhettem, örömmel tölte el. Mondá erre, hogy a helyet nem tudja, hová ura, az ékszerész méne, de a nagy gazdagságú ungeréze dzsenerálét, Nicolaus Berxeni néven hallotta emlegetni. Már csak megbizsergette a szívemet, hogy a végtelen török tengerparton egy talján szól hozzám magyarul, aki Bercsényi úrral kereskedik gyémántokkal, fülönfüggőkkel. Ékszerre ugyanúgy nem vala szükségem, mint halra, ezért aztán bátran szólék Filkónak, hogy igazítsa lépteit a Bercsényi nagyságos úrék háza irányába, magam pedig búcsút vettem a veneciánertől.

Tavaszi vidámság ördöge költöze belém, ami csak napos, szellős délelőttökön esik meg az emberrel. Erdélyi apró gyermekdalocskák bukkantak fel elmémben, melyeket évtizede nem hallottam, s magam sem énekeltem. Filkónak kezdtem dúdolni őket, aki úgy pislantott rám, mint a békára szoktak. Egyszerre roppant sürgősnek érezém tiszteletemet tenni a generáliséknál, bár tudtam, asszonya betegeskedik. Talán éppen neki veszen ajándékot, talán valami újdonat fegyvert vásárolt, s azt ékíti gyönggyel, elefántnak agyarával? S magát az ékszerkereskedőt is látni akarám, aki nem a parti fövenyen topog, ládikával a nyakában, mint vándorárus, nem hitvány bódéban szorong, néma handzsárosok között, hanem főúri udvarház vendége. A kíváncsiság, lelkem, fiókám, nagy hatalmú élőlény, hol előttünk lohol, hol a sarkunkat tapossa, jobb, ha barátságot kötsz vele egy hosszú életre. Engem most egyszerre döfölt és sarkallt. Filkó baktatott mögöttem, egykedvűen, mint a ló.

Bercsényi nagyságos úrék Pera forgalmasabb vidékén lakoznak, a nagy házhoz kis virágoskert társul, de a házban él Bercsényi néhány hajdani katonája is, ma afféle testőrzők. És Kőszegiék, ki a fejedelem puskatöltögetője vala korábban, nevezheted fővadászának is, a Zsuzsi lányával, de hiszen tudod, fiókám, kiről beszél „édes nénéd”. Amikor a házba bévezettek, Krisztina nagyasszony a lefüggönyözött szobában ült, egy öblös karszék mélyén, fekete csipkeruhájában igen fenséges és némiképp szánalmas vala. Arca hordozta a hajdani szépséget, de mintha roskadozott volna a súlya alatt. Úgy éreztem, meg kell látogatnom, s egyáltalán nem a kíváncsiság mián. Amikor a szobába léptem, rám vetette szemét, és engemet sajnálkozás fogott el. Beteg sem volt, fáradt sem, mintha az élet gyöngesége ült volna vékony arcán. Asztalka állott a karszék mellett, amelyre a kalmár rakodta elő portékáját. A nagyasszony kevés érdeklődést mutatott az ékszerek iránt, szemét inkább a szobában lévők arcára vetette. A kalmár hullámos, fekete haját szemlélte, csak általsiklott Zsuzsi lehajtott, alázatos fején, engem pedig annak nézett, aki voltam: váratlanul előtűnt vendégnek. Tekintete Bercsényi uram magas homlokán pihent meg, a fölvetett főn, a villogó, ragadozó szemeken. Olyan volt a nagyasszony, mint aki számot vet maga körül a világgal, és elégedett a számvetéssel.

Az ékszerész ki nem fogyott a szóból, dicsérte áruját, melyet ajándéknak nevezett, de még inkább a nagyasszony istennőségét, mely egyedül lehet méltó a díszek hordozására. Krisztina úrnő látható megvetéssel hallgatta a szóözönt, keze fejét időnként lekicsinylően mozdította. Az olasz ügyesen kevert magyar szavakat és mondatokat a beszédbe, a nagyasszony ilyenkor halványan el-elmosolyodott, és fejével bólintott. Zsuzsi az ajtó mellől bűvölten szegezte szemét a ládikára. Bercsényi karba fonta két kezét, és mereven állott, bizonyos vagyok benne, most is páncéling feszült a sötétzöld otthoni mente alatt.

A portéka megcsillogtatása és egekbe dicsérése egy jó fertályóráig tartott, akkor Bercsényi megmozdult, az olaszhoz lépett, az ékszerláda közepén szikrázó karneolgyűrűre mutatott, és ellentmondást nem tűrően szólt: - Azt! – Az asszony a férjére nézett, a férfi az asszonyra, az olasz szótlanul kiemelte a gyűrűt a bársonytokból, és Krisztina nagyasszony fel nyújtotta. Miközben szeme oda-vissza vándorolt Bercsényi és a nagyasszony között. Krisztina grófnő az ujjára húzta a gyűrűt, és először Bercsényinek mutatta, a generális szótlanul biccentett, aztán elfordult a jelenettől.

- A visszatérő napot viseled ujjaidon, úrnőm, India titkát hordozod! – az olasz lelkes magyarázatba fogott volna, de Bercsényi egy kézmozdulattal elhallgattatta.

- Asszonyom kimerült – rebegte Kőszegi Zsuzsi kettőt előre lépve az ajtótól. A kalmár elbocsáttaték, mielőtt azonban ládikája titkos szerkezetét bezárta volna, rám tekintett. Én megborzongtam szeme nézésétől, és kihátráltam a szobából. Amint a folyosón valánk, Bercsényi zordan s hangjában mégis némi kegyességgel szólt az olaszhoz: - Itt ez a lány is… - Zsuzsi reszketett, a kalmár képe alázatosra formálódott. Ládája más rekeszébe nyúlt, egyszerűbb holmik sorakoztak benne, kiemelt egy fésűt, majd a lány hajára vete egy pillantást, sötétebbre cserélte fésűjét, amelynek szegletében üveggyöngy csillogott. A generális intett a lánynak, hogy elveheti, Zsuzsi nézegette a fésűt, aztán az olaszt, aztán gazdájára nézett félve. Bercsényi elfordult, és az olasz ládájára tette a pénzt. Talán francia pénz volt, talán a császáré, a peraiak nem használtak ilyet.

- A hajóm még holnap délutánig… - kezdte az olasz, s be is rekeszté mondatát. Kihátrált a házból, a kertből, sietve irányozta lépteit a kikötő felé. Szolgája a kerítésen kívül várta, kezét köpenye alatt tartotta, és sűrűn körültekintgetett.

Úgy látom, fiókám, hogy ennek a történetnek még nincsen vége, akkor pedig folytatni kell. Hogy mi lészen folytatása, el nem képzelhetem. Majd megírom inkább neked, nehogy kifurdalja oldaladat a kíváncsiság. Addig forgasd könyveidet és körmölj nekem bölcs idézeteket a mértéktelenség ellen és a jámborságról! Szerető nénéd!

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap