„Ez légyen ostorod…” P.E. grófné levelei Rodostóba, M. K. úrfinak - 11/37

Lukáts János, cs, 10/18/2012 - 00:03

 

 

 

 

XI.

Konstancinápoly 17. Septembris 1722.

 

Most aztán igazán kinevetsz ám engemet, lelkem, fiókám, tudom én azt! De csak nevess, ha tetszik, vagy amíg te is föl nem nézel az ég boltozatjára!

Ma reggel, a hajnali ködben leltem rájuk először, amint az égre tekinték, föl a házam és a többi ház párkányára, mintha éjszaka múltán a csillagok mind pihenni tértek volna a hajlékok ereszére. Fecskék voltak azok valamennyien, a levegő apró kis bajnokai, a házhoz kezesedett villámocskák. És hogy köszöntöttek rövid szavú komplimentjeikkel, amint egymáshoz, és ahogy hozzám szólottak, mintha ilyesmit mondtak volna: - Megjöttünk, egyenest Erdélyországból szálltunk hozzád, hogy itt megpihenjünk nálad, aztán tovább induljunk, el a tél elől, az ígéret napsugaras földjére.

És képzeld, válaszoltam az apró csivit szóra, a szájam önkéntelenül mondta ki rájuk: - Isten hozott, fiókáim! Igen, a te nevedet mondtam rájuk, amit te jelentesz nekem, azt éreztem egyszerre, egy eltűnt, drága, távoli világ üzenetét hallottam a zsibongásban. Elszorult a torkom hirtelen, amint arra gondoltam, az Úr apró madarai egy hete Erdélyben hagyták fészküket, szemükben és apró madáreszükben még hazám erdői zöldellnek, és fülükben az otthoni vízesések robaját őrzik. Őket, igen őket láttam gyermeklányként, és azóta sem. Amiképpen te is őket láttad, Kelemen, zágoni lakodban, a havasok alján, gyermekséged idején. Vajon éreztek valamiféle boldogságot eljővén, igen, bizonyosan örülnek, hogy eljöhettek a hidegség és a tél hava elől, amit csak hírből ismernek? És örülnek, mert tudják, visszatérhetnek a tavaszon, vissza, ugyanoda, haza? Amikor akarnak, amikor szükségét érzik?

Én álltam, ők röpdöstek házam körül, nekem nagyon elborúsodott a szívem. Amiért ők repülhetnek, amiért visszatérhetnek honukba, Isten rendelése szerint. Mintha apró, fekete-fehér lelkeket láttam volna cikázni fölöttem a stámbuli domboldalon, aztán egyetlen közös hívásra az égnek lendültek, és elröpültek útjukon dél felé. Néztem utánuk, amíg szemem láthatta őket, meg még azon túl is, amikor már régen elnyelte őket a híg levegőég Kis-Ázsia fölött. Jaj, de, Kelemen, visszaröpültükben meg nem nézhetem őket, akkor a fecskék Erdélyország felé fognak repülni, nem bírom én azt végignézni!

Meg kellett törölni az arcomat a kendőmmel, igen nedves lőn, s bizony nem a nagy melegtől.

A tél, fiókám, de hiszen tudod, nem a hadakozás ideje, ilyenkor még a legfenébb ellenség is szállásra vonul. Télen csak nagyon nekikeseredett hadvezér indítja útnak táborát. Vagy olyan, mint Zrínyi Miklós úr vala, ki naponta várban vagy falvakban volt képes szállatni seregét, s a nap során begyűlt hideget estvén, a tábortűz mellett kirázogatták ujjaikból a katonák. Vagy olyan, mint fejedelmünk, ki úgy gondolta, ebben a zord télben érdemes elfutnia Érsekújvárig, mind egész táborával. S aki talán ekképp biztatta dandárjait: - Megyünk, megmelegszünk, nincs oly messzire az a Nyitra-parti erőd, ottan aztán lesz kemence, lesz kalács. Lesz mundér és meleg, magunk embersége. Valahogy így lehetett… De hiszen Rákóczi vérrokona ama Zrínyi Miklósnak, hát persze, hogy hasonképpen jár az elméje is. De lehet, hogy csak mert lassan gyülekezének a kuruc regimentek Eger felé, ez okból indult útjára a fejedelem, maga példájával akarván őket sebesebb haladásra bírni. Hogy a későbben érkezőket istápolja, és serényebb haladásra nógassa, e célra Poltári Pétert is hátra marasztá Rákóczi Egerben, minden szekerével, a szekéren csizmával, süveggel. És asszonyával, ki magam valék, bár rólam külön nem szólt a fejedelmi rendelkezés. Engemet, azért csak nő vagyok, a kíváncsiság is sarkallt, hogy a szekerekre fölkapaszkodjam, s rajtuk maradjak. Volt olyan sereg, amelyet maga után irányozott, más csapatokat egyenest Újvár felé kommandírozott. Több hadtestek Kállónál táborozának.

Egerből kiindulva megkerülte Rákóczi a Mátra vonulatját, mely amilyen meredek, ugyanolyan viharokkal berzenkedő hegyvidék. A völgyekből ki-kirontott a szél, a kuruc had nyakába vagdalta a januári havat, de az erdő fái mintha öklükkel utánuk fenyegetett volna, mondván: - Minden jótét lélek dicséri az Urat! Ördög, aki ilyen télben az úton csatangol! - De ezt csak a kurucok érezték ilyenformán.

A százhúsz mérőföldnek talán a felét tehették meg, s bizony a tél mind a bajuszára fagyott a bajuszosoknak, a szakállasak szőrzetét pedig egy-egy jégcsappal hosszította meg a január, amikor a fejedelem Kálló határába érkeze. A fullajtárok jelentették neki estére kelve, hogy az egybegyűlt kurucság ottan tanyáz a parti füzes meg a faluvégi boglyák között. Tüzek pettyezték a kállói határt, a tüzek körül közkatonák üldögéltek magukba gömbölyödve, hátuk mögé cserényt hevenyésztek, hogy a hó fönnakadjon, s a szél nagyját is felfogja. Fehér volt a rét a hótól, csizmanyomos, a tüzek körül megfeketült tőkék és husángok, a kurucok szemében vöröses láng ugrált, megfáradt ördögök voltak ezek az emberek, nem nyalka vitézek. Amint meglátták a közeledő fejedelmet, felugrottak, lekapták fejükről a süveget, és úgy vivátoztak. Aztán visszaereszkedtek a tűz mellé, és tovább melengették a lelküket.

A bíró szállást szerzett a sereggel érkező főtiszteknek, a plébános a templom előtt várta a fejedelmet, és a parókiára vezette, ott legyen szállása. A parókia sarokszobája a főutcára nyílott egyfelől, a templomkertre nézett másfelől. A plébános befűttette és rendbe tétette a szobát, a fejedelem érezte, amint kezéből, lábából kifelé bizsereg, ami hideg a nap során belégyűlt. Lépteivel végigmérte a szobát ajtótól ablakig, öt lépés volt a hossza, három a széle, az ablak hasadékán besüvöltött ama mátrai szél. A sarokban tábori formájú vaságy, a takaró alól kilátszott a frissen feltöltött szalmazsák, az asztalon kenyér és korsó vízzel, két gyertyatartó meg egy nagyobbacska cseréptál. Az ajtó fölött hamuszínűre kopott feszület, a korpusz szinte beleolvadni látszott a kereszt fájába. A környezethez illő tárgy volt, régen szolgálhatott a kállói plébánián. Az ajtó mellett a mosakodáshoz való, hosszúlábú cintálka. A kamarás, aki Rákóczi úti készségeit hordozta magával, és a testőrző legény a kicsi helységben kapott helyet, a Rákóczié mellett.

A plébános összefonta két kezét, halkan köhentett és a fejedelem kívánságát figyelte. – Így élnek a papjaim! – talán gondolta, talán el is sóhajtotta magában Rákóczi. – Vagy… vannak, akik így élnek! – és kilépett a parókia félhomályos folyosójára.

- Átmennék a templomba, atyám! – fordult a fejedelem a plébánoshoz. A plébános ment elöl, gyertyát vitt magával, tartóban, bár maga sötétben is ösmerte a járást. A folyosó végén, a bejárat mellett nyomorult kis cella sötétlett, az ajtaján talán egy gyerek is csak lehajtott fővel fért volna be. A plébános félszeg mosollyal magyarázta: - Ha kolduló barátok jönnek. Száraz hely ez, van benne szalmazsák, takaró. – Aztán hozzátette: - Nem telik más, nagyságos uram! – Nem telik, - sóhajtotta a fejedelem is, egy kicsit lehajolt, és bepillantott a cellába.

A plébános a gyertyatartó elé emelte tenyerét, de a szél azonnal elfújta a lángot. A hó és a korai hold kellő világosságot adott. A templom szemben állt velük, néhány lépésnyire csak. A fejedelem meghökkent: - Külön áll a torony a templomtól? Maga a templom pedig… kerek? – a pap örülni látszott, hogy a fejedelem észrevette az épület különös formáját.

- A torony nem csak a harangot hordozza, nagyságos uram, de a mezők figyelésére is való, hogy nincs-e tűz valahol. – a plébános megköszörülte a torkát, nem tudta, kell-e még mondania valamit a fejedelemnek. De magán érezte Rákóczi szemét, ezért folytatta: - Hogy ne legyen a templom riadalom, vagy hangos szó színhelye, azért épült a torony külön.

Beléptek a templomba, fehér falak vakoskodtak a félhomályban, az ablakokon alig szűrődött be valamelyes világosság. Az egyik ablak kitörve tátongott, a másikon repedés futott keresztbe, a hideg dermesztő volt. A fejedelem megborzongott, megállt a két padsor között. – És középre tettük az oltárt! – most már a büszkeség szava szólt a plébánosból. - Így többen elférnek a templomban, és mindenki lát a másiktól. – Ezt nem kellett volna mondani, - gondolta aztán a kállói plébános egy pillanatra. – Járnak sokan búcsúra, a környékről, de még az Ipoly vidékéről is. – Rákóczi rajta felejtette a szemét a lelkes papon, aki megosztotta vele örömét, gondját. – Ezért egy pincét rakattunk a templom alá, ha este érkeznek, legyen hol megszálljanak. Ahol alhatnak, ehetnek, ahol nem fúj a szél. Úgy hívjuk: melegedő…

Rákóczinak a cella jutott eszébe, amit a parókia végében látott, és most a pince a búcsús népnek. Mindenkinek el kell látnia a maga hadát, étellel-itallal, hellyel, ahol hátát a falnak vetheti. Hát te megcsinálod, ahogy ez a pap megteszi? – kérdezte magától, érezte lába alatt a pince üres dobogását, nézte az oltárt, amit körül lehet állni és térdelni. És odakinn a tornyot, ahol a falu nyugalmát figyelik. – De most mást mondott: - Az ilyen pincéket cinteremnek használják sokfelé. A falu kegyurai temetkeznek belé, megszentelt föld. – Mondta volna még a fejedelem: - Vagy a templom plébánosai. – de ezt aztán mégse mondta, csontjaiban felfelé kezdett lopakodni a hideg. Előrement a kerek templom közepe felé, az oltár mellett térdeplő sötétlett, nyűtt, bordó párna domborodott rajta. Rákóczi letérdelt rá, a plébános és a két kísérő a templomajtóban várakozott. Mindenesti imáját végezte a fejedelem, a kísérők ismerték a napirendjét, a plébános ámulva nézte a gyertyalángon át, a kállói templomban még nem imádkozott fejedelem.

Amint a templomot maguk mögött hagyták, a plébános még valamit elmondani valónak érzett: - Azért… ebben a pincében, a melegedőben is… eltemettek valakit, - megköszörülte a torkát. – Nem kegyurat, még csak plébánost sem – mintha elmosolyodott volna a sötétben a pap, - hanem egy harangozót. Félkegyelmű volt az istenadta, de hát az ilyenekből lesz a legjobb harangozó. Nagy bánata volt, amiért a templom és a torony távol esik egymástól, és övé csak a torony. Egyszer kizuhant a torony ablakán és szörnyethalt, talán a tüzet leste, talán a kötél rántotta ki, de lehet, hogy a pálinka. Isten nyugosztalja, legalább holta után kerüljön a templomba, - gondolta valamelyik plébános elődöm. Én már a nevét se tudom, de a falubeliek néha még emlegetik. Most a sírja fölött melegednek a zarándokok.

Elhallgatott, látta, a fejedelem arca elborul, - Így sajnálja azt a nyavalyást? – töprengett magában. Aztán a fejedelem a szobájába vonult, a kísérők a mellékszobába, a plébános a maga lakrészébe. A cella némán sötétlett a folyosó végén. Rákóczi felnyitotta az ablakot, jeges januáresti szél vágott a szobába. A rétről idevöröslöttek a tábortüzek, a falu házaiból csak fehér négyszögek látszottak elszórtan, meg néhány kutya ugatott láthatatlanul. A fejedelem szobormereven állt az ablakban.

- Úgy állok itt, akár a torony a templommal szemközt. Kerek templom nem tűri el maga mellett a tornyot. Az egyiken figyeljék csak a tüzet, a messzeséget, a másikban meg hallgassák Isten szavát, a békét. – Aztán elfordult az ablaktól, - Azt a harangozót meg úgy temették el, távol mindenkijétől, hogy egy nemzedék múlva ember nem tudja, ki volt ő, mi volt ő.

Mi másnap reggel érkeztünk Kállóra, Péter a szekereket irányította, engem pedig melegedni a parókiára küldött. A plébános szégyenlős büszkeséggel mesélte, miként látta vendégül a fejedelmet, - Szerény vendégség volt, hej, szerény! – sóhajtotta és csóválta a fejét. Nagy volt a nyüzsgés és a vidámság a faluban. A patakparton égtek a tüzek, a bográcsokban paprikás fortyogott, a bíró ökröt vágatott a kurucoknak, amennyi kellett. Éltették Kállót, a bírót, éltették a fejedelmet. Rákóczi adományt tett a templom javára. Látta, a plébános elégedett, a bíró se ingyen vágta a marhákat, gondolhatod, Kelemen! A kurucok végre ehettek egy tisztességeset, ők is elégedettek voltak. Csak Rákóczi szemében bujkált – úgy látom ma is, mintha tegnap történt volna – valami nagy-nagy szomorúság.

Az öröm elillan, fiókám, a bánat hűségesebb kísérőnk, beköltözik hozzánk, s ha el is tűnik, idővel vissza-visszalátogat.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap