Érték és mérték

Jókai Anna, szo, 12/22/2012 - 00:00

A kézzelfogható, tapintható érték a külső körülményektől függ. Amíg a külső körülmények normálisak – vagy mondjuk így: megszokottak, érték az arany, a pénz, a műtárgy, a szőrme, a kocsi, az ingatlan. Aztán történik valami, az idő kizökken hétköznapi medréből. Kitör a háború. A pénz papírronggyá válik. A kocsi harci eszköz. Az arany elásva lapul. A műtárgyat széttörik vagy eltüzelik, a szőrme is csak annyit ér, hogy a fagyban talán melenget. A házat porig rombolják. Szüleink, nagyszüleink még emlékeznek, milyen érzés volt olykor még a jegygyűrűt is elcserélni egy zacskó lisztért, egy lábas zsírért, hogy az éhhaláltól megmenekedjen a család.

Nincs az életnek olyan mértéktelenül felhalmozott java, ami semmivé ne válhatna, akár egyetlen perc alatt. S olyan anyagi szerzemény sincs, ami az élet után tovább szolgálná szorgalmasan gyűjtögető gazdáját. Mindent itt kell hagyni, ami idevaló. Szerencsés, akinek ez „menetközben” nem jut az eszébe, s halmozó szenvedélyét az ilyesfajta felismerés meg nem bénítja. Szerencsés a mindennapi életben, de a lét egészét, folyamatosságát tekintve szerencsétlen. Mint ahogy szerencsétlen a sivatagi utas, a kincsekkel rogyásig rakott tevével, ha nincs egy korty víz sem a kulacsában. „Országomat egy lóért” – III. Richárd rimánkodása bizonyítja, helyzete válogatja, mi mit ér. A modern ember gyerekes büszkeségében – ahogy birtoklott vagyonát körbemutogatja – alig-alig különbözik a boldogságában ugrándozó bennszülöttől, amikor üveggyöngyöt aggatnak a nyakába. Tévedés ne essék: nem azt mondom, ne legyen becsülete a munkával megkeresett ennek-annak; nem azt hirdetem, hogy tilos a tárgyaknak örülni. Hiszen milyen jó tud lenni egy kabát puhasága, milyen hasznosak az emberi verejtéket feleslegesítő gépezetek, milyen kellemes szép lakásban élni, milyen fontos a pénztartalék adta biztonság is. Csak azt sugallom, a maga rangján értékeljük, s ne a maradandó értékek helyét töltsük be vele. „A tudást nem veheti el senki tőled” – valahonnan a gyermekkorból úszik elő az intelem. S látnunk kell az ügyeskedő világban, mégis mennyivel többet ér a ravaszkodás, a színlelés, a kóklerség, az érzéketlenség, a kíméletlenség, a hazudozás! Mindez a puszta „tudáshoz” szinte megkívántatik. Egykori nagy erények lendülnek át a jót a rossztól elválasztó határvonalon, a hígítás nélküli túlzásokban. A takarékos zsugorivá válik, a bőkezű pazarlóvá, az erkölcsös purifikátorrá, a nyíltszívű fecsegővé lesz – az eszmehűség mániává, az egészséges kétely nihilizmussá torzul. Határozottság helyett gorombák vagyunk, s néha az anarchiát minősítjük demokráciának. A mérték hiánya az, ami a dolgokat saját ellentétükbe fordítja. Vagyis nemcsak a külső értékeket kell a helyükre tenni, lejjebb, sokkal lejjebb, hanem a lelki értékeinkkel is csínján kell bánni; öntetszelgés helyett szigorú önvizsgálatot tartani: vajon az vagyok-e még, akinek hiszem magam? Nem léptem-e át azt a paraszthajszálat, amin túl a pozitív hirtelen negativitásba fordul?

Hogyan lesz például a tekintélytiszteletből bálványimádás, hogyan keletkeznek a mindenkori basák? A nyárelejei történet nem kitalált, a jelenetnek közvetlen szemlélője voltam. Az utcánkban két tíz év körüli fiú jött szembe velem. Az egyik valamiféle házilag eszkábált taligafélét tolt a járdán, papundekli-dobozokkal, rozsdás vasdarabokkal fölpúpozva. A tákolmányt laza madzagolás kötötte össze – egybetartása nehéz feladat volt. A fiúcska küszködött. A másik gyerek mellette sétált és irányította: „a saroknál fordulj jobbra, aztán át, egyenesen!” Mindketten a ma divatos joggingruhát viselték – az egyik Adidast, a másik az olcsó kínait. A dirigálón márkás sportcipő, a cipekedőn barna szandál. Küllemre még hasonlítottak is: egyforma magasság, közepes testalkat. A tartás azonban nagyon is különbözött. Hanyag hányavetiség, zsebre dugott kéz: görnyedt hát, a kezek a taliga rúdját görcsösen szorongatják. A zsákmánnyal a szemközti MÉH-átvevőhöz igyekeztek. Ahogy azonban a taligaféle lebillent a járdaszélről az úttestre, a tartalma megcsúszott és szétesett. A kísérő a kezét sem vette ki a zsebéből, fejbiccentéssel adta ki az utasítást: „felszedni, egy-kettő!” A másik gyorsan, kapkodva visszatömködte a dobozokat a kötegbe. Tolta volna tovább, de a társa megakasztotta: „Mit kell mondani?” – „Bocsánat” – mondta a másik fiúcska. „Bocsánat, ki?” – a hang hideg volt, halk, és mérhetetlenül fensőbbséges, mint a rossz tanítóé. S a tréningruhás tudta a leckét. „Bocsánat, főnök” – buzgóság volt a hangjában, lázongás helyett. A „főnök” erre kegyesen intett, s vonultak tovább. Ami engem valójában megrendített, az nem a pöffeszkedő kölyök magatartása volt, a gyerekek szeretnek vezérkedni, hanem inkább a meghunyászkodó fiúcska hangsúlya ütött szíven: ahogy természetesnek vette a helyzetet; a beígért néhány forintért a megaláztatást. Ilyen lesz a jövőben a vállalkozó-alkalmazott viszony? Vajon azt jelentette-e ez az epizód kicsiben, ami nagyban is zajlik? Azelőtt áhítatos tisztelettel kellett a „dolgozó” szót ejteni, a találékony vállalkozót egyenesen börtönre szánták. Ez a dogma torz értékítéletet tükrözött. De az következik ebből, hogy a fordítottja sarkítva igaz? A vállalkozó az ország egyedüli megmentője, piedesztálra emelt példa – s akivel dolgoztat, akikkel véghezviteti a terveit, alig számítanak? Hiszen valójában minden ember, akit anya szült, vállalkozó: vállalta, hogy a maga szintjén és a maga képességei szerint végigcsinálja a többé-kevésbé keserves életét. És az a kétségtelen tény, hogy a gazdaság nagyon fontos, azt jelenti-e, hogy mindent a gazdasági érdeknek kell alávetnünk? A szellemi értéknek meg kéne az anyagi világ érdekei előtt hunyászkodnia? Koldulni kéne az oktatásnak, a művészetnek, a tudománynak, hogy ami lehullik az asztalról osztás közben, legalább azt megtarthassa?

Az pedig már fájdalmasan mulatságos, hogyan lehet a fogalmak értékét, a szellemi tevékenységet jelző szavainkat lefokozni… Hadd idézzek egy ellesett párbeszédet. Idő és helyszín: az adventi Budapest, nagykörút, alkalmi ajándéksátor.

„Szia, koma. Hogy megy a bót?”

„Nincs benne nagy lóvé, szia, haver. Tavaszra palacsintában gondolkodom.”

Gyönyörű! Lám, palacsintában is lehet gondolkodni. Köröskörül a massza, némi lekvár, s benne csücsül az ember. Gondolkodik a palacsintában. A képen földerülök, s már nem is vagyok olyan dühös. Szerencsére a valódi gondolat sem tilos: szabadságunkban áll valamiről elgondolkodni, sőt, kigondolni valamit a sok semmi között.

Megvetném hát előkelően, finnyásan az üzleti értéket? Ó nem. Becsülendő a talpraesettség, szívósság, a rábeszélő készség, termékfantázia, ha a maga területén megmarad. De attól az országszerte terjedő mozgalomtól nem vagyok elragadtatva, amelyben az ügyeskedők kereskedelmi hálózatukat gátlástalanul szervezik. Néhányan – miután alapos agymosáson vettek részt – elhiszik, hogy mindenkit mindenre rá lehet dumálni, csak megfelelően aktívnak, azaz levakarhatatlannak kell lenni: s nemcsak mindent el lehet adni, de be is lehet szervezni minden rendű és rangú személyt, hogy apróbb sejtként profitot hozzon a nagyobbnak. Saját élményem mesélem: telefonon jelentkezett egy fiatal nő, feltétlenül beszélnie kell velem, szánjak rá húsz percet, az én írói-emberi tapasztalatomra van szüksége. Nagyon fontos ügyről van szó, amivel a munkanélkülieknek segíthetnénk, ne utasítsam el, hallgassam meg. Nem tudtam elhárítani. Különben is: hátha… Az illető – tetőtől talpig tulipirosban – meg is érkezett, pontosan. Még a fodros esernyője is piros volt; agresszívan leszúrta az előszoba sarkába. Rögtön a tárgyra tért: amit kínál, tulajdonképpen ismeretterjesztő munka, egy külföldi cég szervezi, Magyarországon még be nem vezetett árukészlettel, jutalékos rendszerrel, egy-egy ún. „bokor” kialakítása a cél, remek mellékkereset. Hozzám azért fordul, mert híres ember lévén széles az ismeretségi köröm, hallott már engem egy ismerőse valahol hatásosan beszélni, s különben is, ma már írásból nem lehet megélni. Nem szaporítom: a feladat, amire felkértek, mosópor és fogpaszta eladása volt, ügynökmozgatás és személyes ügynökösködés. Szegény József Attila! „Neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé”… Micsoda fejlődés! Ma már a költő, az író egyenesen ügynöki karriert is befuthat, nemcsak a nevével reklámoznak. A piros ruhás nőtől jól nevelten, de gyorsan elbúcsúztam. Azért némi felháborodás becsúszhatott a hangomba – ezt azonban nem értette. Mi ebben az ajánlatban a bántó? Meg sem magyarázhattam volna. Az ő számára más az érték fogalma. Azóta értesültem: neves történészt, színészt is megkörnyékeztek. Így lesz mérték híján sértés abból, ami másnak talán valóban nyomorenyhítő munkalehetőség.

Karácsony napja van. Intem magam, szelídségre. De nem a mindent elfogadó bárgyúságra. Nagy és szent a példa előttünk: az, aki liturgiánk szerint ma született. A Mérték Ura, akihez viszonyítva érték és értéktelen bizonyossággal kitetszik. Ő, akit a karácsonyi vásár annyiszor lefokoz bájos szőkefürtű gyermekké, pufók arcú dundi csecsemővé, gügyögve szólongatott „Jézuskává”, mintha csupán a Barbie baba viaszváltozata feküdne előttünk az aranyozott bölcsőben. Talán ez a legnagyobb értékvesztés: a szakrális Tény behelyettesítése egy giccses, alacsonyságba húzó tárgyi látványossággal. Ne higgyünk a szemünknek: a karácsonyi történés rejtettebb és mélyebb. A legdrágább ajándék is ócska kacattá válik, ha azt az ajándékot, amit ezzel a születésáldozattal kapott az ember, nem vagyunk képesek felismerni.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap