”Eltűnnek a napok, múlik az év”

Kő-Szabó Imre, h, 07/09/2018 - 00:08

    A múlandóság! – Egy szó, amely nem csal az ember arcára mosolyt. Ha csak kiejtjük, mindjárt tisztába vagyunk vele, hogy ez a valami, nem tart sokáig, elmúlik, eltűnik. Azért a múlandóságnak van egy könnyebb létezése. Mert, ha elmúlik a fejfájásunk, haragunk, rosszullétünk, megkönnyebbülünk. „Ha megbetegedett is valamelyikünk, az csak múló betegség volt: egy kis köhögés, torokfájás” – írta Gárdonyi Géza. Akkor sem esünk kétségbe, ha elmúlik egy érzés, vagy éppen a divat. Másképpen gondoljuk, átszervezzük a ruhatárunkat. Ha elmúlik az örömünk, már szomorkodunk, de ha elmúlik maga az élet, az a vég.

*

    A mulandóság mindenkinek mást és mást jelent. A diáknak elmúlik a szünet, a vakáció, a fáradt embernek a pihenésre szánt idő. A nyaralónak a nyár, a síelőnek a tél. Az idős embernek múlnak a napok, hónapok, évek. „Múlnak évek, fürtje ősz már” – írta Bajza József. Juhász Gyula is hasonlóan érvvel, de summázottal tetézi érveit: „Tűnik, tűnik az egy emberöltő / S én maradok a falusi költő.”

*

    Talán elmondhatja bárki, ha fiú vagy éppen leány, hogy egyszer az életében, volt olyan alkalom, hogy randit kért, vagy fogadott el. Ekkor úgy érezte, hogy ez egy izgalmas, sorsdöntő pillanat lesz. Főleg akkor, ha megjelenik a lány, csinosan, kipirulva, vagy éppen megérkezik a fiú, kissé izgatottan. De az is előfordult, hogy vagy az egyik, vagy a másik, nem jelent meg. Ez a várva várt pillanat elmúlt, minden indok nélkül. Aztán kérdés, hogy kiderült-e valaha a mulasztás igazi oka. Tompa Mihály szerint: „Majd elmondom, mint járt a liliom, / S a múló kecsű pipacs egykoron.”

*

    G. Gyula a tehetősebb gazdák közé tartozott a faluban. A tehetősségét köszönhette az örökségnek is, mert apja közel tíz hold földet hagyott rá, de közben, apránként két, három- holdanként ő maga is kanyarított hozzá. Voltak jószágai is. Hizlalt disznókat, tartott tehenet, voltak lovai is. Fiatal volt, életerős, bírta magát. Egyszer átesett egy betegségen, de felgyógyult, de mégis, nem volt a régi. Egyre többször nézett a pohár fenekére, a munkák elmaradtak, mulasztást szenvedtek, mert nem volt, aki megtegye. A kocsmát is sűrűn látogatta. A vége az lett, hogy a kocsmázások miatt sok minden elmaradt, csak úgy elmúlt.

*

    N. Ferenc most ünnepelte negyvenedik születésnapját. Először csak úgy csendben akart elmenni e nap mellett, de nem lehetett. A műhelyben megtudták a kollégák, mert elkotyogta, hogy egy jeles, kerek évfordulóhoz ér az élete. Szinte követelték, hogy legyen egy olyan bográcsgulyásos, sörös délután, ahol méltó keretek között tudják meghúzni a fülét. Mondván: - Isten éltessen, még vagy ennyi ideig! Az egyik munkatárs a hétvégi házát is felajánlotta, meg a segítségét, az ezzel járó beszerzéshez, főzéshez. Kötélnek állt. Jól is sikerült ez a születésnapi buli, csak az volt a baj, hogy másnap reggel fejfájással állított be dolgozni. A negyvenedik születésnap elmúlt, de az ottani események miatt jött fejfájás, nem.

*

    Minden ember életében – legalább egyszer – a vehemensebbeknek, úgy mondják többször, eljön a szerelem. A szerelem valami csodálatos érzés, állapot. Aki ebbe – a „csapdába” – egyszer beleesik, az megéli az élet hidegét és melegét, egyszerre. Azért egyszerre, mert azt mondják, nem lehet külön-külön érezni a szerelemnek csak a melegét, vagy csak a hidegét. A szerelem az gyötrelem, de aki ezt a gyötrelmet átéli, annak az maradandó lesz, egész életében. Petőfi Sándor írja: „zeng tehát, zengj, édes lantom, / légy vihar, mely haragában / Őszi tölgyeket szakít, / Légy tükör, melyből reám néz / Egész, egész életem. / Melynek legszebb két virága / A múlandó ifjúság s a / Múlhatatlan szerelem.”

*

    Járom a várost, úgy, mint lakója, de néha megpróbálok átváltani és turistának képzelem magam. Ez utóbbi abból a szempontból is izgalmas játék, hogy mit veszek észre, belőle? Az épületei tűnnek fel először. Sok a régi ház, köztük néhány gondozott, tatarozott. Korukra kérdezek és kitűnik, hogy nem egy már legalább kétszáz éves. Ez legalább öt emberöltőnyi távolság. Ezt az épületet látta még élete során az apám, nagyapám, ükapám, szépapám. Nemes gesztus a város részéről, hogy óvja, félti ezeket az épületeket. De emlékszem sok szép régi házra, amelyek a múlandóság áldozatai lettek. Egyszerűen lebontották őket, különböző érdekek erősebb érvényesülése miatt. Aztán építettek a helyébe modern kivitelezésű, a kort képviselő, netán szolgáló épületet. Amely öt, tíz év távlatából, már is el akar múlni, mert falai repedezettek, bomlanak, töredeznek. Aztán a múlandóság jegyében joggal kérdezhetik, hol vannak a derék, régi építőmesterek? Ők is, koruk miatt, elmúltak?

*

    Az időt a múlandóság jellemzi. Az a fajta múlandóság, amely megállíthatatlan. Sokszor elképzeltük, hogy csak már az a bizonyos nap jönne el. Talán azért, mert azt a napot, nagyon akarjuk, hogy itt legyen. Vagy ennek a fordítottja, hogy ne menjen el az idő, mert ez a perc fontos számunkra. Szép, érzelmekkel teli, de az idő múlása, könyörtelen. Kosztolányi Dezső is ennek jegyében írta: „az óra áll / És száll a pillanat, / eltűnnek a napok, múlik az év.”

*

    Rózsika sem volt már fiatal. Közel volt a hatvanhoz. Itt a Patkó kocsmában csak mindenki Rózsikának ismerte, meg azt a történetet, amely egyenlő volt vele. Háromszor ment férjhez, de egyikkel sem volt kibékülve. Mindegyiknek valami baja volt.  Szült öt gyereket, a legidősebb is elmúlt negyven éves, a legkisebb pedig, most töltötte be tizenhatodik évét. Ha a múltról, az életéről beszélt, mégis eszébe jutottak az udvarlások, a különleges találkák, az együtt töltött nyarak, szenvedések, örömök, a múlt. Az átélt idő, amely lepergett, elfolyt és nem tér vissza már, csak az emlékekben. Múlandó volt az ő élete is, mint mindenkié. Ilyenkor, mikor emlékeiről beszélt, az a fiatal Rózsika jutott eszébe, akiről egykoron Petőfi Sándor így írt: „A kis asztal mellett egy ifjú s egy lányka / Fiatal pár, nem is a múlt időt hányja.” Mással voltak elfoglalva.

*

    A születés egy rendkívül szép pillanat. Egy új élet keletkezése, létrejötte. De ez a pillanat egyben az elmúlásnak, a múlandóságnak is a kezdete, mert ebben a csodás kezdetben benne van a végnek, a befejezésnek, bármely percben bekövetkező elmúlása. Felemelő és szomorú is egyben. De erre lettünk rendeltetve, sorsunk szerint, egyenes vagy éppen görbe utakon, kinek-kinek: - érdeme szerint. Petőfi Sándor írja „Élet, halál” című versében: „Boldog, kinek fejére / Az ég oly sorsot mért, / Hogy bor – s leányért éljen / És haljon a honért.”

*

    - Egyszer minden elmúlik! – mondták neki idősebbek. Ezt ő hosszú éveken keresztül, sohasem akarta tudomásul venni. Most, elért egy kort, hetven éves lett. A megszólítás is bácsira váltott. Azt nem mondja neki mostanában senki: - Köszönöm, fiatalember! A szex már nehezen megy, ezt tényleg be kell látnia. Nem a módszerrel van a baj, a „tehetség” párolgott el. Régebben Don Huannak képzelte magát, hitte is ezt, mert a hódítások, rendre bejöttek. Ma már csak az agya reagál a dolgokra, a képek, élmények előjönnek, de az már csak ábrándozás. A csajokra, sorba, mindre emlékszik. Ez a szép érzés, a vágyra való hajlam, készség, elmúlt. Lepergett, mint orsóról a cérna és ezt a spulnit, többé már nem lehet visszatekerni. Tóth Árpád írja bölcsen: „Elkopik az ember, / Elvásik az élet, / Édes szerelemmel / Én már sohase élek.”

*

    A magyar nyelv kifejezései között találjuk az enyésző félben, tűnő félben használatos fogalmakat. Az elmúlást jelzik, mégpedig a kezdeti szakaszát. Itt az jut az ember eszébe, hogy az utóbbi években erre sajnos sok példát találhatunk. Okait most nem is akarom keresni, taglalni, de szomorú tényként kell megállapítani, hogy e fogalmak a magyar falvak körül tűnnek fel. Bezárják az iskolát, más településekhez csatolják, bezárják a postát, vasúti szárnyvonalakat szüntetnek meg, ritkítják a buszjáratokat. Kezdenek elnéptelenedni a kis települések, sok az üres, árván, lakó nélkül maradt ház. Itt csak a szél cikázik árván a ház körül, mintha keresne valamit.

*

    Világunk – ugye, maga a Föld – évezredek óta létezik, él, változik. Korok jönnek, mennek, évszázadok váltják egymást. Az emberiség megéli, átéli történelmi korszakait. Hősök, vezérek, hódítók fémjelzik az utat. De ebben a permanens fejlődésben benne van az elmúlás visszavonhatatlan ténye is. Berzsenyi Dániel „Múlandóság” című versében erről így ír: „Most a gyászos romladékon / Bús éjszakák borongnak,/ És a borzasztó tájékon / Bágyadt szellők zokognak.// Így múlik el a világnak / Minden gyönyörűsége! … Hősök márvány sarampóit / Az idő eltemeti, / S a fél világ hódítóit / Feledékeny por fedi.”

*

    Röviden summázhatjuk: a világ, benne minden múlandó. Ez így ugyan nagyon szomorú és lehangoló. Maga az ember, azért nem ilyen, van bizodalma, elképzelése a jövőről. Elfogadja az elmúlást, a múlandóságot, de csak azzal a feltétellel, hogy helyébe új, szebb jön! Ezt az örök megújulást, évezredek bizonyítják számára.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap