Első nap

Orosz T Csaba, h, 08/31/2015 - 00:03

 

1988 szeles novemberében magamhoz vettem kis batyumat, amiben némi szendvics egy kis üveg tea és az irataim voltak. Persze kedvenc könyvem is ott lapult a szatyorban. Bár ezt nem írta a behívóparancs. Mégis elvittem, sohasem lehet tudni alapon. Később ezért az egy könyv miatt neveztek furának, vamzernek, könyvmolynak, de tartalmas, jó barátnak bizonyult magányos, és ebből is volt bőven, óráimban. Azt már tudtam, hogy határőr leszek, de azt nem, hogy hová visznek. Gara Zsolti barátom előttem vonult egy fél évvel és ő a FEP-es volt. Amikor hazatért eltávra irigykedve néztük, ahogy zöld egyenruhájában bevonult a kedvenc kocsmánkba és hanyagul az asztalra dobott egy kis szatyornyi márkás, nyugati öngyújtót. Később megtudtam, hogy a FEP azaz Forgalom Ellenőrző Pont engedte át az autóval hazánkba érkezőket Hegyeshalomnál. Zsolti szerencsés volt ilyen tekintetben, hogy odakerült útlevél-ellenőrzőnek, mert bár FEP minden határon volt, de cigarettát és egyéb apró ajándékokat csak itt lehetett szerezni.

Egyszóval még egyszer végignéztem a kis szobámon ahol barátnőm Erika ült már kora reggel óta és nyomomban vele, édesanyámmal, és apámmal kivonultam az esős reggelbe. Ahogy távolodtam a háztól eszembe jutott, hogy így soha többé nem térek haza ide. Reméltem, hogy a változás pozitív lesz, mert hogy lesz abban biztos voltam. Testvérem elbeszéléseiből semmi jóra nem számítottam a kiképzés során. Ő ugyan, csak papíron volt szinte katona, mert szolgálatának jelentékeny részét itthon töltötte, igaz ebben személyes tragédiája is közrejátszott. A kedves szomszédaim mindenhol kijöttek a ház elé, mintha egyenesen háborúba indulnék. Az idősebb férfiak ízetlen katonatréfákkal próbáltak enyhíteni a látható félelmemen, míg a nők inkább anyásan tekintettek rám, mert hamarosan az ő fiuk fog következni. Erikám nem engedte el a kezem egészen a gyülekező teremig. Ott egy utolsó csók, anyám szeméből egy lepergő könnycsepp és apám részéről egy férfias kézszorítás után beléptem a színházterembe a többi nyomorult kiskopasz közé. Ők mind, velem együtt, megpróbáltak fesztelennek és vagánynak mutatkozni. Amikor összenéztünk, láttuk egymás szeméből, hogy ez csak póz és mind ugyanúgy be vagyunk tojva. Az elvtársias köszöntő után betuszkoltak minket abba a néhány buszba, amely a különböző határőr kerületektől jött. Engem a nyírbátori központba vittek. A busz ablakából még láttam Erikám féltő, anyám könnyes, apám bíztató szemeit, de mint később a feleségem szavaiból kiderült én egy „riadt kis állat” benyomását keltettem. Úgy is éreztem magam. Nyírbátorig nem szóltunk egymáshoz. Csak a fenenagy rangú tiszteseket figyeltük áhítattal. Hamar elszállt az a másfél óra és két sorompó között elnyelt minket a Nyírbátori Határőr Kerület.

Enyhén megalázó orvosi vizsgálat következett, ahol egy szál pöcsben felvonultunk a bizottság előtt, amiben csak egy orvos volt. A többi eü. katona és a gyengélkedőn lézengő néhány „beteg”. Persze ezt akkor mi nem tudtuk és feszengve álltunk a fejesek előtt. Amikor ennek vége volt belerakatták minden civil holminkat egy papírzsákba, amit meg kellett címezni. Ezt később hazaküldték. Ezek után egy kisgatyában körbejártunk a szomszéd teremben és minden asztalnál kaptunk egy löket ruhát. Az utolsó asztalnál, megkoronázván eddigi tevékenységünket a kupac tetejébe hajítottak egy Castro-nak nevezett fűzős csizmát, amit eddig surranónak ismertünk. Egy penészes pincében felöltözhettünk. Aki kész volt az kimehetett az épület elé. Későbbi legjobb cimborám, akit addig természetesen nem ismertem, Elek Zsolt közvetlenül utánam jött a felszínre. Ahogy egymásra néztünk, hangos röhögésben törtünk ki.

  • Kisbajusz, kopasz fej, haver, még anyánk se különböztetne meg minket! – szóltam fuldokolva a nevetéstől és a fejembe csaptam a 64 mintájú téli tábori sapkát, ami egyszerű zöld usánka volt. Abszolút fontossága teljes tudatában ránk dörrent egy hatalmas rangú tizedes.
  • Nem röhög a paraszt! Sorakozik! Írtve vagyok? – kérdezte minden ékesszólását latba vetve.
  • Írtve!- buggyant ki Zsolt komámból a röhögés. Időközben kijött a pincéből az egész szakasz. Szimpatikus, magas srác állt mögénk egy vékony barna fiú társaságában.
  • Szasztok! Szőke Gyula vagyok Derecskéről - súgta és közben az elmehuszárt vizslatta.
  • Bogár András Nyíregyháza - szólt a fogai között a vékony srác. Mi is bemutatkoztunk a tizedes rosszalló tekintetétől követve.
  • Kilépni, maguk kisasszonyok! – bődült el a vezetőnk, újabb csodás szóvirággal élve. Mi követtük a közeli sárga épületbe, ott is az első emeletre. Itt egy újabb elmebajnok állt elénk.
  • Kovács II őrmester vagyok a maguk új apja és istene, kinek hogy tetszik. Ez az épület itt a Dzsekszon – esküszöm fonetikusan is mondta, tehát nem írhatom hogy Jackson – két nyomorultat kérek folyosó felmosásra!

Mivel szeretett bátyám azzal a jó tanáccsal indított előző nap az utamra, hogy az elején minden munkát vállaljak be önként, ezért jelentkeztem. Zsolti barátom pedig csak szimpátiából, amit irántam érzett. Itt volt alkalmam először megfigyelni a Nyírbátori határőr laktanya különleges, csak a kopaszok számára készített padlólapjait, ami lapok úgy voltak lerakva, hogy a tízszer tízes kockák redői egymással ellentétes irányba voltak lerakva, eleve kizárva az alapos felmosás lehetőségét. Azt hittem, mivel jelentkeztem a felmosásra, önként, ezért a következő munkára már nem engem fognak választani. Tévedtem. A már jól bejáratott munkaerőt használták.

  • Maguk, bajszosok – mutatott ránk az „Istenünk”,  -meg maga meg maga! Sorakozó a körlet előtt és irány a konyha! – Így lett. Egész délelőtt riadt szemű kopaszként a konyhában tevékenykedtünk. Krumplit hámoztunk, mosogattunk, moslékot hordtunk. Akkor még nem tökéletesítettem a krumplihámozó gépnek nevezett törpe betonkeverő technológiáját, amire a későbbiek során komoly időt és munkát áldoztam, de ezt majd a helyén mondom el. Délben, amúgy mocskosan, összeírásra hívattak minket. Csatlakoztunk a többi kopaszhoz, itt úgy mondták az azonos korosztályúakat, hogy „ Egy bőgésből” valók. A Dzsekszon központi épületének második emeletére mentünk, ami előtt már hosszú kopasz sorok kígyóztak. Órák múltán én is bekerültem a bizottság elé. Nem igazán értettem, hogy mit akarnak tőlünk, hiszen a megérkezésünket követően már mindenki összeírtak, de most megértettem.
  • Tagja -e a KISZ-nek? Ha igen milyen funkcióban?
  • Igen tagja vagyok a debreceni VIKER KISZ alapszervezetének titkára, vagyok.
  • Helyes! Szülei tagok e a Pártban?- Helyben vagyunk gondoltam, itt szűrik ki a csókosokat, vagyis azokat a katonákat akiknek valamilyen protekciója volt. A következő kérdésre viszont nem számítottam.
  • Ön milyen ezredes elvtársat ismer személyesen? – Eleinte nem értettem a kérdést, de aztán beugrott, hogy valószínűleg a bátyám „beindult” aki ez idő tájt a Hajdú Bihar Megyei Polgárvédelmi Parancsnokságon dolgozott, mint polgári alkalmazott. De mindenkinek azt mondtuk, hogy főhadnagy. Az ezredes pedig valószínűleg Tóni bácsi lesz a parancsnok, aki mellesleg édesanyám kolléganőjének a férje volt. Bőszen bólintottam és diadalmasan néztem körül.
  • XY ezredes elvtársat ismerem személyesen-, vágtam ki, bár soha nem láttam a jó öreget. Láthatóan elégedettek voltak a válasszal és én ekkor azt hittem, hogy ez talán elég lesz Siklósra őrsellátó kiképzésre. Kereskedő végzetségemből adódóan ez logikus lett volna. Hála az égnek ez nem volt elég. Később, amit hallottam erről a három hónapos képzésről, ráébresztett, hogy így is nagy segítséget kaptam, láthatatlan mentoromtól.
  • Játszik valamilyen hangszeren?- igenlő válaszom hallatán, meglepő parancsot kaptam.
  • Tapsolja vissza ezt az ütemsort! – Istenem, mint az első osztályban! Megtettem.
  • Rádiós képzés Pesthidegkút! – Jött a szakszerű ítélet. Érdekes szemelvény, hogy minden rockzenét hallgató társam rádiós lett. A pop rajongói csak kevesen voltak köztünk. Úgy látszik csak a rockerek tudnak tapsolni! A vizsgálat után azt ígérték, hogy lemehetünk az ezredkantinba. Reméltem, hogy telefonálhatok egyet a fülkéből. De később kiderült, hogy ez lehetetlen kívánság volt, hiszen a sötét nyugati hírszerzés kizárólag csak az esküt még nem tett bakákat hallgatja le. Tojtak azok ránk! Mindenesetre a kantinban bevásároltunk. Mivel pont, okosan, árubeszerzés előtti órákban engedtek minket le ezért csak egy Bereg nevű nugátszeletet lehetett kapni meg Sztár narancsüdítőt. Örömünkben mindjárt összevásároltunk fejenként 15-20 darabot a magyar csokoládégyárak eme ehetetlen termékéből. Jól tettük, hiszen a csokipapír belsejébe rajzolt együgyű ábrákkal jól elvoltunk. Cserélgettük, mint az óvodások. Eljött az est, annak minden nyűgével. Az értelmes stokizással kezdtünk, ami abból állt, hogy egy kb. harmincszor harmincas ülőalkalmatosság tetejére elvágólag minden ruhadarabunkat be kellett hajtogatni és egy másik stokival állított gyufásdoboz szélességűre préselni. Tetejébe a sapka majd az öv. Alá a kitisztított Castró. Persze mindez egy átfogó körlettakarítás után. Kijelölték éjszakára a dobkályha őreit. Az egész laktanyában csak a Dzsekszonon volt dobkályha. Hulljon a kopasz! Előzőleg kiosztották az úgynevezett „  buzit” vagyis az itt használatos rövidke hálóinget. Ez is Nyírbátori sajátosság volt. Máshol rendes pizsamát kaptunk. Éjszaka egyik társam amúgy férfiasan horkolni kezdett. Igazából senkit sem zavart, mert annyiféle zaj volt a közelben lévén, hogy a laktanya egy tolató pályaudvar mellett állt, de Istenünk, Apánk a tizedes kötelességének gondolta, hogy védje az álmunkat. Odament a szerencsétlen kimerülthöz, gyengéden belé rúgott, majd ezt mondta
  • Feküggyík hasmánt! Ez parancs! Röfög, mint a kangyisznyó! – A nyomorult reggelig nem mert aludni. Még sokáig hallgattam éber légzését.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap