Elfekvő 2/5

Jókai Anna, cs, 12/15/2011 - 01:45

 

 

 

Peresznyés bácsi nagyot kiáltott:

– A fejemre esett egy görögdinnye a fa alatt…

– Álmodott, tatus, álmodott… – nyugtatta türelmetlenül Tóni. – A görögdinnye nem fán terem…

– Tudom én, kérem – mondta csökönyösen az öreg –, de mégis a fejemre esett… – Csöndesen elpityeredett. A faluban jobban erőre kapna. De nem olyan tehetős az ember. Az asszonynak ki kell menni a földre. Nem mindig lesz ez a világ… Bővíteni kell, nem herdálni. Nehezen érti az asszonynép. A görögdinnye a földön terem, sárga folttal a hasán. Persze.

– A szomszéd már a jégben van. Legalább nincs melege – rikkantott fel Krónherz.

– Ne ízléstelenkedjen. Maga mindenből viccet csinál? Nekem nem volna kedvem a maga helyében… – szúrt vissza Alba úr.

– Miért? – kérdezte hetykén Tóni. – Nekem van időm…

– Maga… – készült kifakadni Alba, de azután úgy döntött, hogy nem érdemes. A szélütött kezét figyelte, aki az ujjait mozgatta a levegőben. – Mit akar vajon megint?

– Nem tudom. Talán a kacsát. Adja oda neki.

– Csöngessen inkább a kövérnek. Hátha bejön. Őt fizetik érte, nem engem.

– Az Olga? Pasziánszozik, és nem zavartatja magát… – közölte jól értesülten Tóni, de azért megpróbálta. A lepedőt úgyis ki kell cserélni.

Csodálkoztak, milyen hamar felkopognak a lépések a folyosón. Olga új beteget hozott az üres ágyra. Ez már valami. Felvillanyozódtak.

Fiatal fiú. Gesztenyebarna, hosszúra növesztett haj. Puffadt, sárgás arc.

„Mintha pumpát dugtak volna a fenekébe – gondolta Krónherz –, és megtöltötték volna levegővel. Ez meg mi lehet?”

Olga sietősen szétdobálta az ágyat. Odavetette a lila körpecsétes kórházi inget.

– Itt a bőrönd. A ruhát tegye bele, majd leviszem a megőrzőbe. Este vizit. Ha kell valami, és nem tud fölkelni, csönget…

– Aztán vagy jönnek, vagy nem… – horkantott Alba úr.

– Kíméljen meg az ostoba megjegyzéseitől, uram – nézett rá hűvösen Olga. Elutasító mozdulattal intett, mint akinek már tele van a táncrendje.

A jövevény bosszús volt. Nem tetszett neki a szoba. Hosszasan nézegette a nagy, kopott ládát a sarokban.

– Az mi? – kérdezte hanyagul.

– A toalett, fiatalember. Ha egy mód van rá, inkább azt használja, mint a lepedőt. – Undorodva, oda sem pillantva emelte föl a láda tetejét. A deszkalap alatt ott a porcelán ülőke.

A fiú megállapította:

– Ja? Szóval klozet?

– Maguknál – sziszegte Olga. – Nálunk toalett…

– Ne mondja – sóhajtotta gúnyosan a fiatalember. Letolta a nadrágját. Olga elfordult. Kitöltötte és felakasztotta a fejlapot. Hatusek Attila, húszéves, akut vese.

Krónherz hunyorított Albára, azután édeskésen megszólította a nővért:

– Nagyságos asszony… drága nagysosasszony…

Olga gyanakodva morgott valamit, de azért gyorsan, ügyesen kicserélte a lepedőjét. A többieken éppen csak végigfuttatta a tekintetét. A béna már nem jelzett, így nem is ment oda hozzá.

 „Talán csak szórakozott” – gondolta Alba úr. Nem figyelmeztette az ápolónőt. Ne mondja, hogy a kákán is csomót keres.

Már nagyon kíváncsiak voltak, mit mesél az új beteg. Olga sóhajtott. Fölemelte a bőröndöt, és mártírmosollyal távozott.

Hatusek Attila szédült. Az ágyra vetette magát. Elkeseredetten nézte a többieket. Csupa vénség. Ezek között megdögleni! Tiszta röhej.

– Fülhallgató nincs? – kérdezte durván. – Még egy rohadt rádió sincs beszerelve?

– Nincs bizony – mondta atyaian Krónherz –, itt bizony nincs, fiacskám…

– És micsoda bűz! Ide rákosokat is hoznak?

– Nem! – felelte azonnal Alba úr, és megint a torkához kapott. – Csak kicsik az ablakok…

A fiú megvetően biggyesztett. Azután a feje alatt keresgélt.

– Otthon hagytam a kispárnámat! A fene egye meg! – Nagyokat forgolódott, talán sírt is.

Peresznyés bácsi megijedt. Ha ilyen fiatalokkal előfordulhat, akkor lehetséges, hogy megesik vele is…

Alba úr megnyugvásfélét érzett, amikor az ágy lábához előrekúszva, Attila kórlapját olvasta. „Én legalább éltem. És nem is akárhogy…”

Tóni dühös volt. Túl nagy a hangja. Minek hozzák az ilyet elfekvőbe?

Hatusek felült, és mindent kidobált maga alól.

– Kispárna nélkül nem bírok… mondtam a mamának, de csak bőgni tud… meggebedek kispárna nélkül…

A béna felől mocorgás támadt. Meg-megránduló kézzel húzkodott valamit a fejénél. A könyökét ütemesen beverdeste az éjjeliszekrény oldalába. Ennyit még sohasem mozgott. Végül egy apró virágos, kartonhuzatú párnácska lógott a kezében, csaknem a földet súrolva. Nagyon kimerülhetett, mert a szemét lehunyta.

– Nézd csak – pillantott oda érdeklődéssel a fiú –, csak nem akarja nekem adni?

A többiek vállat vontak. Nem értették.

– Kispárna nem jár. Az nuku – jelentette ki Tóni.

– Sajnos, nagyon kényes vagyok – súgta feléje Attila –, ki tudja, mi baja van, ugyebár?

Visszarakta holmiját az ágyba. Tovább dobálta magát. A kispárna még egy darabig lógott a remegő ujjak között. Később már a földön hevert. Hagyták. Talán bejön egy kórházi léhűtő, és visszateszi a hátrahanyatlott fej mögé.

– Ne aludjanak folyton. Átalusszák a kezelést, azután panaszkodnak – kiáltott a betegszobára Olga nővér délután négy óra tájt. Akinek kell valami, az most szóljon.

Attila hirtelen riadt fel. Megrémült. Kiugrott az ágyból. Szaladni akart.

– Nyugalom, öregem, nyugalom, nem vagy a futballpályán! – derült Krónherz.

Olga könnyedén visszalökte. Súlytalanul puffant a matracra.

– Hogy az a kurva isten…! – s öklét rázta, föl a levegőbe.

– Azért ez mégiscsak túlzás – mondta szemrehányóan Alba. – Moderálja magát!

– Bravó! – lihegte Olga. – Csak így tovább. Ez hiányzott nekem! – Ide-oda rángatta a szélütöttet a sarokágyon. – Megint maga alá csinált! Állandóan jön belőle valami, pedig alig eszik. Ha volna magukban egy csöpp emberség, csöngetnének, amikor jelez…

– Mást sem csinálunk, nővérke, csak csöngetünk. De nem tetszik hallani – kedélyeskedett Tóni.

– Ja, maguk itt benn fekszenek, és azt hiszik, odakünn nem forog a világ. Tíz kézzel sem győznék mindent. Ez még most sem ébredt föl? – megpaskolta Peresznyés bácsi pofacsontján a bőrlebenyt.

– Talán elaludt szegény örökre – mondta ünnepélyesen Alba úr, és összekulcsolta hasán a kezét.

– A parasztok, uram, rendkívül szívósak – mondta fölényesen Olga. Injekciót adott a nyögdécselő öregnek. – A porokat tessék bevenni !

– Mit tetszik szólni az öreg kormányfőtanácsoshoz? Nagyon hamar végezte – indította meg a beszélgetést Krónherz. Olga szava is emberi szó, bármilyen is. Ezért tartóztatták, ameddig lehetett.

– Kicsoda? Kiről beszélnek? – kérdezte Olga. – Nemsokára jönnek a látogatók…

– A ma délelőttiről… az a szakállas…

– Kormányfőtanácsos? Hogyhogy?

Olga megigazította a fejkötőjét. Leült az ajtó melletti székre.

– Nem tetszett tudni? Nagykutya volt, még Horthy alatt. Mostanában portáskodott, de hát nem az a lényeg, ugye, kezicsókolom.

Olga szája széle megrándult. Hirtelen sírva fakadt. Vártak. De nem hagyta abba.

Végül felállt. A gyors mozdulattól szétpotyogtak a könnyei. Végignézett az ágyakon. Kirohant.

Attila a mennyezetet bámulta. Alba úr Tónira meredt.

– Szerintem ez elmekórtani eset. Nekem elhiheti.

– Na ja, na ja – mondta gépiesen Tóni. Már a látogatásra gondolt. A nőre, aki jótékonyságból mászik ide. A magányosokat keresi. A ruháján elöl csipkebetét. Kilátszik a melle vágása.

Alba úrnak a felesége jutott eszébe. Megint panaszkodni fog, hogy fáj a szíve. De ma a sarkára áll. Mégiscsak a család feje! Ha egyszer haza akar menni, akkor nincs mese! Punktum. Amerikában olyan nyelőcsövet csinálnak, ami jobb az eredetinél.

– Legalább egy rohadt órát szerelnének ide… – kiáltott Attila, és felült. A béna megint intett neki valamit. A fiú türelmetlenül legyintett.

Már az hitték, a látogatók érkeznek. De csak a doktor volt. Beszaladt, mint ketrecbe a nyúl. Tónihoz szólt, de már Albára nézett.

– Fő a jó kedély, öregem. Mindig egyformán, ugyebár? És maga legénykedik még? Holnap nagyvizit. – Már Peresznyés előtt állt. Az injekciót megkapta, apó? – Mivel az nem válaszolt, megtapogatta a pulzusát. Ciccegett. – Haj, haj – sóhajtotta.

Odaért a bénához. Lehajolt, hogy meghallgassa a szívét. Itt kár a beszéd, nem érti. A lábával az ágy alatt puhába ütközött. Ösztönös pedantériából fölemelte a kispárnát. Habozott, mit csináljon vele. Közben véletlenül a beteg szemébe nézett.

„Furcsa – gondolta futólag. – Emlékeztet valakire. Talán kezeltem már régebben is. Olyan a tekintete, mintha magánál volna.

Persze, ebben a stádiumban nem valószínű.”

Fölemelte a fejét, alája tette a kispárnát.

Ekkor a kéz megfogta a karját. Nem görcsösen. Lágyan, határozottan az éjjeliszekrény felé irányította. A beteg szembogara is arra fordult.

„Úgy látszik, egy csekély érzékelése van még. A holmiját akarja.” Izsák mereven az öregre nézett, és az evést utánozta:

– Ham-ham?

Nyugtalan, tagadó szempillarezdülés volt a válasz.

„Jaj, hát erre nem érünk rá – türelmetlenkedett Izsák. – Várnak az értekezleten.” De azért kinyitotta a fiókot, mechanikusan, próbaképpen. Üres volt. Csak egy szakadt krokodil tárca hullott ki belőle.

No, majd holnap. Ha főbb ideje lesz. Ki érti ezt a morzerendszert, amit összehunyorog szegény?

A doktor vissza akarta tenni a tárcát, de szétesett a kezében. Idegesen szedegette föl az iratokat.

Egy igazolvány kitárult az első lapnál. Izsák szórakozottan átfutotta. „Dr. Novák Sándor, született Sashalom, 1893. szeptember 8., anyja neve Kerek Mária, lakhelye Bátaszékhely, u. p. Varasd. Foglalkozása: belgyógyász szakorvos (nyugdíjas).”

Izsák gyorsan becsukta az igazolványt. A többi irattal együtt a szekrénybe dobta.

Sanyi bácsi. Úristen. Elöl két aranyfoga volt. „Mondd szépen: á, Zoltika, nem harap a doktor bácsi; látod, nem tud harapni…”

Úristen.

„Megismert vajon? Lehetetlen. Akkor még kölyök voltam. Nincs is eszénél már. De azért megpróbálok beszélni vele, még ma este – határozta el –, csak nyugalom. De hiszen nem történt semmi.”

Megveregette az öreg kézfejét:

– Ilyen az élet!

Attilához fordult. Ennek pár napja van. Bizonyára tudja, azért hőbörög.

– Mi már délután beszélgettünk. Ahogy megegyeztünk: csak szépen, bátran. Maga okos fiú… Hamar rendbe jön.

Attila válasz helyett begörbítette a karját. Nem haragosan, csak ténymegállapításként.

– Ezt hagyjuk abba, jó? – szólt rá erélyesen Izsák. – Semmi értelme!

Körülnézett. Megigazított egy ferde kórlapot.

– Értekezletre megyek. Ha a hozzátartozók közül felvilágosítást óhajtanak, hétre végzek.

Alba felült.

– Doktor úr, kérem… beszéljen a feleségemmel. Nem leszek hálátlan…

Izsák sóhajtott. Gyermeki makacsság. Éppen rákkal viszik haza.

Bólintott.

– Jó, jó. Ne izgassa magát.

Ha a dolog sikerül, ez sem lesz majd.

Szörnyű, hogy Sanyi bácsi… egy orvos… egy kolléga… Vajon ki vette föl? Talán Kertész.

Nem nézett a sarokba. Krákogott egyet-kettőt. Mindjárt elkésik. Jönnek a látogatók is. Megállítják, és akkor nincs se vége, se hossza.

Az ajtóban ordítozás fogadta.

– Disznók… ronda bürokrata disznók… minek néznek engem? – a folyosóról jött, egyre közeledően.

– Csöndet! Nem a közértben vagyunk, asszonyom… – kiáltotta Izsák. Elkapta a nő karját. Fekete kalap, fekete mirtusszal.

Rövid, fekete fátyol lobog rajta, mint a légionisták nyakvédője. Öreg arc. Cseresznyeforma festett rúzsfolt a közepén.

– Mi baj van?

– Önnek emlékeznie kell… Árvai Ágostonné vagyok… özvegy Árvainé… most özvegy. édes istenem… – kezét az orvos tenyerébe erőszakolta. Felháborodottan sírt.

Izsák nem értette.

– Részvétemet – mondta tehetsége szerint a legérzelmesebben –, sajnos, várható volt…

– Várható! Így van, doktor úr. Amikor idehozták, keresztet vetettem rá… Nyomorultak lettünk. Nem járt neki más hely. Csak ez jutott Árvai Ágostonnak, az elfekvő…

– De asszonyom…

– Hagyja csak, doktor úr. Tudjuk mi. Nagyon is jól tudjuk. Most már legalább jó szegénynek. Háromkor kaptam a táviratot, hogy meghalt. Bejöttem…

– De hát mit tehetek önért?

– Legyen szíves, intézkedjen. A gazdasági irodán nem adják ki szegény drágám holmiját. Ott van az oroszlánfejű botja, az ezüst zsebórája. Csupa márkás családi darab! Nem adják ki, kérem, nekem nem adják ki… – hisztérikusan hadonászott a gyülekező látogatók előtt.

„Be kéne vinni a szobámba – gondolta Izsák –, de akkor fuccs az értekezletnek. Pedig most az egyszer ott kell lennem.”

– Ezt nem értem – háborodott fel –, miért nem adják ki?

– Azt mondja a vezető, az a kövér, kopasz férfi, hogy amíg nincs papír a temetésről, addig a személyi holmi itt marad fedezetnek. Ilyet föltételezni! Igaz, mindent elvett tőlünk a népi demokrácia, de azért elkapartatom a férjemet tisztességesen! Ennyit még össze tudok szedni! Ilyet föltételezni!

„Micsoda barbár szabály! – bosszankodott Izsák. – Persze, ez olyan, mint a madárijesztő. Érthető, ha óvatosak.”

– Intézkedni fogok, asszonyom! Holnap mindent átvehet. Legyen egészen nyugodt. Nem tudták, kivel állnak szemben! Sajnos, most mennem kell…

Gyorsan eltávolodott. A lépcsőtől visszanézett. Látta, hogy az asszony tükörbe bámul. Sebesen púderozza az arcát.

Jó lesz sietni. El is kezdték már. Ha részletes ismertetés lesz a dologról, sokat segít.

A földszinten, a faládában hervadó petúniák mellett Alba felesége kapta el. Albáné sohasem jött úgy, hogy oda ne dugott volna egy piros hasút. Eleinte tiltakozott, de hiába. Végül is a pénz mindig kell.

– Kezét csókolom, sajnos, semmi újság. A szokott. Változatlan. Nagyon haza akar menni… Megpróbálhatná… – s elnézte a kövér, dupla tokás arcot, a három vastag gyűrűt a virsliujjakon.

– Ó, drága doktor úr, csak magára számíthatok… verje ki szegénynek a fejéből! Neki is csak rosszabb lenne. Én is beteg vagyok, nem tudok körülötte ugrálni. Hát nem jó neki itt? Igazán, én is meg a lányom is állandóan jövünk, amit csak akar, megkapja. Benne is lehetne egy kis belátás. Doktor úr… – mellékes, szemérmes mozdulattal, félretekintő szemekkel beletett valamit Izsák zsebébe.

Izsák köszönetfélét mormolt. Ettől az öregnek nem lesz sem rosszabb, sem jobb. De ezeket, úgy látszik, megnyugtatja.

Búcsúzott. Talán nem kezdték rögtön Szentgyörgyivel. Mielőtt belépett az előadóterembe, még feltűnt neki egy fiatalokból álló csoport. Előrenyírt haj, cipes nadrág. A lányoknak égre fésülve a fejük. A Dunáról jöhettek. A nejlonszatyrokban még vizes a fürdőruha.

Sósvíz- és napolajszag maradt utánuk, ahogy lassan – fiúk és lányok egyformán –, erős csípőjüket riszálva fölmentek a lépcsőn.

Ma telt ház van. A szent asszony is elhozta a madártejet. Tóni elégedett volt. „Mit tudnék én csinálni ezzel, ha csak öt percig bezárkózna velem” – gondolta, és nézte az asszony nedves, kék szemét. 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap