Elfekvő 1/5

Jókai Anna, sze, 12/14/2011 - 07:43

 

 

 

A kórházat okkersárgára festették. Természetesen csak kívülről. A teremfalak fehérek maradtak. Kissé elhúzódott a munka. Tavasztól ősz elejéig álltak az állványok az amúgy is kicsi ablakok előtt.

A betegek mégsem zúgolódtak. Hallgatták a beszűrődő utasításokat és a munkások hetyke válaszait. Nyikorgott a vödör és a lánc. Meg-megroppant a deszkapalló a kőművesek gumicsizmája alatt. Hol itt, hol ott kopogott a kalapács. A zajok biztonságot és reményt adtak. Aludni senki sem akart. Hangjukról felismerték már a kintieket.

– Ez az öblös torkú…! – sípolta Alba úr az ezüstcsövön keresztül. – Emlegeti a muttert!

A kilencvenhat éves Peresznyés bácsi fölemelte a kezét, tíz centire. Az erejéből ennyire futotta. Amikor egy lány az ablak alatt szamárszerű nyihogásba kezdett, legyintett:

– Asszonyszemély… ilyen az asszonyszemély…

Krónherz Antalnak ilyenkor egy-egy vicc jutott az eszébe. Hat éve mesélte ugyanazokat. Unták már nagyon. Ezért örült, ha meghalt valaki. Az „új fiú” talán nem ismeri a csattanót. De ez sem tart sokáig. Jó, hogy van kártya a világon. Önmagával snapszlizott. A párnát lábcsonkjára támasztotta, egyetlen kezében szorongatva a tapadó lapokat. Morogtak érte az ápolónők, hogy nekik kell ide-oda vonszolniok az ágyban. De Krónherz megkövetelte a jogait. Nemhiába volt az „eset” előtt cukorkabódés a ligetben.

– A hangomat nem vágta le az a vonat, de nem ám – mondotta harsogva, ha nem akarták rátenni a kerekes deszkalapra. A fia csináltatta, mielőtt kiment Kanadába.

A nyugalmazott kormányfőtanácsos az ő nagy, fekete kocsijáról mesélget. Fényes borjúbőr borította az üléseket. Mostanában már csak hörög. Elfogadná a kerekes deszkalapot is!

A sarokágyi beteg nem hederített semmire. Mióta behozták másodszori agyvérzéssel, csupán a jobb kezét mozgatta egy kicsit. Egyébként tetőtől talpig béna volt. A hangját sem hallották még. Nyöszörögni sem szokott.

Az izzadásos éjszakákon a fokhagymás szalonna illatára gondoltak mindannyian, ami reggelenként bepárolog az ablakon. A feketekávét Alba úr fedezte föl:

– Az anyját…! Ezek feketét isznak, isten bizony, feketét! – s sisteregve nevetett. – Csak tatarozzanak. Kell az…

De szeptember 29-én vagy 30-án – ki győzi számon tartani – hajnalban Peresznyés bácsi megrökönyödötten vette észre, hogy a terem a szokottnál világosabb. Sokkal élesebben vált el a fehér a szürkétől, mint tegnap ilyenkor.

– Embörök… embörök, hé…!

Krónherz Tóni rögtön felkapta a fejét.

– Mi van, apus?

Alba úr mérgesen horkantott. A béna csak a szemét nyitotta ki.

A kormányfőtanácsos úr nem mozdult.

Krónherz kapcsolt leghamarabb.

– Ezek tegnap lefelé szereltek, azért voltak olyan vígan – mondta látszólag közönyösen.

Alba úr felült. Körülnézett. A torkához nyúlt. Megigazította láthatatlan nyakkendője csokrát. Szertartásosan bólintott.

– Befejeződött…

A reggeli vizitkor tompán bámultak Izsák doktorra. Nem csodálkoztak azon sem, hogy a „méltóságos” ágyánál felszalad a doktor úr szemöldöke. Az ujjaival csettint Olga nővérnek. Ketten kétoldalt odahajolnak.

Aztán a doktor legombolja és ráteríti a tetemre a paplanlepedőt.

– Mi volt ez az épület azelőtt? Kaszárnya? – kérdezte Izsák ingerülten. – Tavasszal azt hittem, a tatarozás miatt van mindenhol sötét. Most már nincsenek állványok, de a penészes félhomály megmaradt. Csaknem a tetőre rakták azokat a vacak kis ablakokat. Kaszárnya volt ez?

Olga nővér nem felelt. Megrántotta a vállát. Az injekcióstűket forrázta éppen. A gőz megérintette az arcát. Undorodó, finnyás fintort vágott.

Izsák elnézte egy darabig. A naccsága! Ilyeneket vesznek föl. Különben gyors, ügyes.

– De minek is faggatom, Olga! Magát nem érdeklik a köznapi dolgok…

Olga idegesen besimított a fityula alá egy platinaszőke hajcsomót. Nyers ibolyaszín szeme alatt vibrált a hús. „Olyan az arcbőre – gondolta az orvos –, mint egy összegyűrt selyempapír, amit naponta kivasalnak, de hiába…”

– Nagyon kérem, doktor úr – mondta az asszony vékony hangon, gondosan artikulálva –, kíméljen meg. Mint úriember, érezze át a helyzetemet… Már többször említettem Önnek, hogy „azelőtt” nem ismertem ezt a környéket. Azt sem tudom, milyen ablakok voltak a kaszárnyákban, mert, ha ez célzás akart lenni, én csak az édesapám szobájában jártam, közvetlenül az ezredesé mellett, s megnyugtatom önt, ott szárnyas ajtók voltak, csupa üvegből…

– Ugyan, Olga – bosszankodott Izsák. – Én csak elvileg kérdeztem. Elfelejtettem, hogy maga folyton megsértődik…

– Téved, doktor úr. Én minden emberi szóért hálás vagyok, amit húsz éve kapok. Örülök, hogy nem rúgnak belém és megengedik, hogy kitisztogassam a betegek alól az ürüléket… – Olga szeme körül piros foltok égtek. Finom, határozott mozdulatokkal csipegette ki a műszereket a sterilizátorból.

Izsák tehetetlenül összecsapta a kezét:

– Mért nem megy el, ha annyira utálja? Nem mondhatok mást…

– Doktor úr… ne kezdje újra. Három nyugati nyelvet beszélek. Oroszul ugyan nem tudok. Mégsem vesz föl engem senki. Adminisztratív munkára fiatalokat keresnek, nem ötvenéves „matrónákat”. Ha szegény papa életében nem jártam volna önkéntes ápolónőként a Zöldkeresztbe, még ez sem volna… Most takaríthatnék, kis felírással a koszos köpenyen: on parle francais… man spricht deutsch… English spoken… Tudja, mit csinál gróf Bethlen Margit? Mosogat! A Nagyszállóban mosogat este tíztől reggel ötig… – Fiatalosan forgolódott közben. Válogatta a szennyes ágyneműt, a doktor orra alá teregetve.

– Hát bizony, elég büdös… elég büdös itt minden… – mondta engedékenyen a doktor. Jobb válasz nem jutott az eszébe. – Legalább vitték volna szép, napos helyre ezt a kórházat. Ilyen környezetben meghalni!

– Ja, doktor úr, ne féljen! Kell a Kútvölgyibe a pénz. Ott egy ápolónő is megkeresi a kétezret. Ön mégiscsak az ő emberük, ezek taníttatták. Csodálom, hogy ide rakták…

Izsák olyasmit akart mondani, hogy ehhez semmi köze. Egy orvos oda megy, ahol szükség van rá. Ez hivatás. De elerőtlenedett. Végigsimította fehér köpenyét. Mintha nem hallotta volna a megjegyzést, hivatalos hangon utasítást adott: – A hármasnál vigyázzon a dózisra. A tizenkettesből a hullát vitesse le. A szobámba megyek. Lehetőleg ne zavarjanak. Remélem, délután nem lesz fölvétele. A kórházi zárójelentést majd este leadom. Milyen névre is…? – eltűnődve két ujja közé csípte az ajkát.

– Valami Árpai, de az is lehet, hogy Árvai… – közölte Olga fontoskodva.

– Lehet – egyezett bele az orvos. – Majd nézze meg a fejlapját. Táviratot az iroda adjon fel. Na, minden jót, szép asszony. – Behúzta maga mögött az előkészítő ajtaját. A folyosón megint megcsapta a nedvességszag.

– Ilyen helyre csukni ezeket a szerencsétleneket – morogta. – Disznóság.

Izsák szerette a kórházi szobáját. Jobban, mint a saját garzonját. Az túlságosan harmonikus. Dolgozni nem lehet benne. Itt ugyan koszos a lepedő, és pipacsos hímzés fekszik az asztalon, de ha nem zavarják, tűrhetően halad a munkával. A könyvek is elférnek körben a polcon.

Kitárta az ablaktáblát, és magára engedte a meleg levegőt. Amúgy is fázós volt. Ezért hangolták le különösen a hűvös, nyirokszagú szobák.

Az ablak távoli térre tekintett. Egy erős faág nyúlott oda, szürke cementtömb mögül, váratlanul, szinte előzmény nélkül. Néha meghimbálta egy-egy szélroham. Ilyenkor integetett. Merre lehet a törzse? Mézsárgán lebegtek rajta a levelek. Szeptember vége van.

A doktor sóhajtott. Becsukta az ablakot. Tavasszal jött ide, ötéves körzetorvosi működés után. Egyetemi katedrára készült, s ide került. A körzetben nem lehetett dolgozni. Itt legalább nincs olyan hajtás. Több idő marad munkára. Persze, önálló labor nélkül így is utópia az egész. Elégedett volt mégis, ha egy-egy éjszaka végén átnézte a feljegyzéseit. Homályos elképzelések ezek, inkább szándék, mint eredmény. De bizonyítható. Óriási lenne! Nem gyógyítani, hanem megelőzni! Egyelőre sarlatánságnak látszik. A Közlöny mint hipotézist közölte. Persze, a Kamara belekötött.

Erre egy élet is kevés. És sehol semmi segítség. Csak az, hogy kell csinálni. Belül van ez a kell. Nincs nyugalom.

Gyerekes, szégyellt álomképek: dr. Izsák Zsolt, Kossuth-díjas, Nobel-díjas… Buta, komolytalan kamaszvágyak. A lényeg más.

Leült az asztalhoz. Áhítattal emelte ki a fiókból az iratcsomót. A tegnapi nap eredménye egyetlen, elvastagított kérdőjel. Ma nyugodt délutánja lesz. Ha nem történik semmi, előtte az egész ügyeletes szolgálat.

Kilencvennyolc százalék dohányzott… ez marhaság, önmagában. Ilunak azt fogják mondani, hogy alszik, és Ilu megsértődik. Kár. Ilu nagyon szépen tud hallgatni. Nem képzel magáról nagyot. Ma már minden nő Madame Curie vagy Lollobrigida. Végül is elvehetné feleségül. De minek? A tudomány egész embert kíván.

Megnyomkodta homlokán az ereket. A szemközti tükörbe pillantott. Csak legyen ereje, kitartása! „Ez olyan dolog – mormolta, és a tükörben helyeselt a vékony orrú, elálló fülű arc –, amiért érdemes… ha sikerül.” Emlékezett Bernáth professzor szavaira: „Vigyázz, fiam, el ne veszítsd magadat! Ne merülj nyakig, mert akkor mint tudós megszűntél! Pedig számítunk rád, édes fiam, hogy találsz valamit! Csak okos légy!”

Igaza volt. Ez az egész emberiség ügye. Nem szólam. Mindenkié.

Kezébe vette a ceruzát. A kérdőjeles ívet összegyűrte, azután új papírra gyártott néhány új kérdőjelet.

– Bravó – énekelte vidáman –, csak türelem!

Megdörzsölte a kezét. Szecski Pista tizenöt kilót hízott az egyetem óta. Marhaistálló-szaga van, és Skodán utazik. A tál lencsét választotta. „Fáj ez a kocsi nekem? – kérdezte magától, miközben gyönyörködve végigsimította a teleírt lapokat. – Nem fáj. Ha ez készen lesz, egy csapásra robbanni fog!”

Élvezettel merült meg a gondolatokban. Ma könnyedén termelte, papírra terítette őket, mint hal az ikráját. Ritka nap az ilyen.

Kopogtak. Már nyílt is az ajtó. Olga szólt be, sietősen:

– Doktor úr, felvétel! Egy akut vesés. Akkora a feje, mint egy cipó. – Gyorsan odébbállt. A többi az orvos dolga.

– A fészkes fenébe – sóhajtott Izsák. Úgy érezte, mitha hirtelen kihúzták volna alóla a széket. – Ez iszonyú. Jönnek, mint a legyek…

 

A szeptemberi délután szokatlanul meleg volt. Krónherz fekvéstől kisebesedett tomporát csípte az izzadság. Ide-oda riszálta a csípőjét az ágyban. Maga alá nyúlt a fél kezével. Az egyik oldalát sehogy sem érte el.

– Az anyja úristenit – káromkodott tagoltan. – Megkapják a pénzt a vasúttól, mégis ilyen az ellátás. Nyomom azt a nyomorult csengőt, egy frászt, sehol senki!

– A fa alatt hűsölni… aratáskor – csipogta Peresznyés bácsi.

– Aratáskor… – recsegett leereszkedően Alba úr –, szeptember van, bácsika! Maguknál még aratnak? Legföljebb a téeszben, ott lehet…

Peresznyés szégyellősen lihegett.

– A meleg… nem az aratás… a meleg… – magyarázkodott. Alba úr megjegyezte Krónherznek, hogy dilis a kisöreg. Krónherz tovább morgott:

– Jöjjön már, szomszéd, húzza ki alólam a lepedőt, csupa lucsok vagyok…

Alba meglepődött. Aggodalmasan kapargatta a mellkasát.

– Nem bírom én… hol van nekem annyi erőm…

„Félted az ócska gigádat, te kényelmes szar… – gondolta Tóni –, mégis előbb patkolsz el, mint én. Nem sokáig lesz meleged.”

– Azért érdekes – szólt Alba úr zavartan –, érdekes, milyen hamar elvitték. Aránylag csöndben ment el…

– Csöndben, csöndben… – kajánkodott Krónperz. Egyre keservesebben viszketett mindene. – Tudja, hányan haltak meg mellőlem? Csak abban az ágyban, ahol most maga van, legalább tizenheten…

– Én haza is megyek a jövő héten – mondta gyorsan Alba –, nem bírom ezt a környezetet. Már múltkor megbeszéltük a feleségemmel. – Krónherz nem szólt semmit. Megpróbálta valahogy maga alá gyűrni a paplant. Az még száraz.

Alba meggyőzően folytatta:

– Három szobánk van. Elférünk. Hosszadalmas betegség, de nem tart örökké.

„Megjátsszák magukat – gondolta Tóni –, mint a paprikajancsi.”

– A Rókusból csak helyhiány miatt irányítottak ide…

– Haza tetszik menni? – kérdezte Peresznyés bácsi.

– A feleségem nem is engedné, hogy itt maradjak. Hála istennek, van mit aprítani a tejbe…

– Még nem hozták a pénzt ebben a hónapban – dörmögte Tóni. – Pedig úgy ennék már őszibarackot.

– Majd én adok magának, ha hoznak – mondta nagylelkűen Alba. – Csak szóljon, mindenki kap.

A gutaütött a sarokban fölemelte a kezét. Talán a tüskésre nyírt hajára tapadt legyeket akarta elűzni. Nem sikerült.

Alba úr könyökre támaszkodott:

– Ez is rettenetes. Szerintem nincs is magánál. Legalább egy spanyolfalat tennének eléje. Hé, kell valami? – kérdezte azután hangosan.

A másik mintha igent intett volna, de Tóni közbeszólt.

– Ismerem az ilyet. Öt ilyen esetünk volt. Megbénul a központi idegrendszer. Nem hiszem, hogy hallja.

– Két segéddel dolgoztam – folytatta Alba úr. – Nem a régi üzlet, de azért van benne fantázia. „Rádióját tartsa karba, megjavítja gyorsan Alba!”… ez fogalom, még ma is!

Krónherz vihogott:

– Csak a saját rádióját fuserálta el, mi?

Alba fulladozott. Végül is kinyögte:

– Nem társalgok. Nem társalgok hintáslegényekkel – Tóni gúnyosan összecsücsörítette a száját. „Majd társalogsz a kukacokkal, nemsokára…” Peresznyés bácsi felé fordult:

– Hát mit hoz ma az asszony, bácsika?

– Nem hoz – nyekergett az öreg –, nemigen telik…

Nem ám – jutott eszébe Tóninak –, múltkor is fél kiló epret kapott. Úgy eldugta a vén zsugori, hogy megrohadt az utolsó szemig. Pedig milyen drága lehetett… Legalábbis hat éve, ilyenkor ősszel, már nagyon drága volt. Júniusban van a szezonja. Fehér papírtálcán árulták a Ligetben, nagy, zöld levelekkel díszítve. A kuncsaftok a nyomós kútnál mosták le róla a földet. A párnacukor mellett mentolos keverék állott. Az üvegek mindig összekoccantak a céllövölde miatt. Hogy nézték a gyerekek a karjára tetovált fekete kígyót! Még tizenhat éves korában pontozták oda. A mamák is szívesen bámulták, miközben lekaparták a fruttiról a ragacsos papírt. Hej, az az óriási fekete kígyó… micsoda kígyó volt… Jani is szerette. Ha ez nincs, kiviszi magával biztosan. Odakünn se papsajt. Szakma nélkül. Persze, azért írhatna. De minek, ha úgysincs válasz. Bal kézzel nem megy. A nővérek meg csak ígérik, az utolsóra is, amit fél éve kapott, hogy majd válaszolnak. Mindig közbejön valami. Ha meghozzák a járadékot a vasúttól, Márta nővér egy húszasért megcsinálja. Nem sürgős. Ez nem rák vagy gutaütés! Harminc éve is lehet még!

Számolgatta magában, kik és hányan voltak, akiket túlélt. „Mind nyomorultabbak, mint én – gondolta, és hasztalanul igyekezett egy kicsit elszunnyadni. – Hiába jönnek hozzájuk látogatók. Én nem szorulok senkire. A vasút fizet, az úristenit, ez tény. Néha késnek vele, nem is sok pénz, de pénz. Nem kell kérni.”

– Hé – sípolt fel hirtelen Alba úr –, bácsika, ne aludjon! Ha ébren van, sokkal csöndesebb.

Peresznyés bácsi ahogy lehunyta a szemét, mindjárt nyöszörögni kezdett. Ezért felváltva gondoskodtak róla, hogy el ne aludjon. Nem kellemes hallgatni. Igazán megérthetné.

„Ma végleg megmondom Mancinak – határozta el Alba úr –, hogy ez nem eljárás. Jó, Marika esküszik, bútor, kelengye, mifene. Sokba kerül az ápoló, ha hazamegyek. Manci nem bírja egyedül. Rosszak az idegei. Mindegy. Találjanak ki valamit. Itt feküdni egy félnótás jasszlegény meg egy haldokló gutaütött között! Még néhány nap nem a világ! Ha a lövészárokban kibírtam…” 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap