Egy szétmálott nemzeti ikon

Bakay Kornél, p, 12/20/2013 - 00:12

 

 

 

 

975 évvel ezelőtt hunyt el I. Szent István magyar király, augusztus 15-én. 30 évvel ezelőtt gyűlt össze 14 ezer ember a budapesti Királydombon az „István, a király” c. rockopera megtekintésére, augusztus 20-án. Az elsőként említett évfordulót feltétlen meg kellett ünnepelni. A második évforduló programjáért nagy, igen nagy kár volt! Minden tisztességes, józan gondolkodású magyar embernek meg kellett volna rendülnie, fel kellett volna háborodnia azon, hogy egy felfuvalkodott, egészen tehetségtelen, undorítóan magyargyűlölő személy  miként mutatta be azt a Szörényi Levente - Bródy János - Boldizsár Miklós által alkotott művet, amely az 1920 és 1945 között született nemzedék tagjai számára, kétségtelenül eltúlozva és feldicsőítve, de szent volt.
 

Sem Szegeden, sem Budapesten nem utasították el az emberek tízezrei ezt a tudatosan szennyé silányított bemutatót! Sőt! Felállva, vastapssal jutalmazták az előadást és az elképesztően színvonaltalan, unalmas, ízléstelen színészi alakításokat. Hogyan történhetett meg ez a szégyen? Hogyan jutottunk ide? Ki a felelős mindezért? Az elbeszélés írója 2003-ban meghalt, a szövegíró álláspontja, senkit sem lepett meg, egészen azonosult a rendezővel, a zeneszerző viszont, kétségtelenül, kifordult önmagából. Vagy ilyen is volt? Hiszen azt nyilatkozta, hogy a „Felkelt a mi napunk!” valójában egy gúnydalnak készült, sőt a rendezőnek ő maga adta a mostani ötleteket, amelyekkel a legnagyobb mértékben egyetért.
 

Szörényi Levente (1945), aki az 1960-as évektől magyar nemzeti ikonná magasztosult, 2013-ban megsemmisült. Látszólag, ez a megállapítás alaptalan, hiszen a közönség óriási tetszésnyilvánítással jutalmazta saját megalázását és meggyalázását, múltjának kicsúfolását. A jól megtervezett manipuláció ismét sikerült. De éppen ez teszi a zeneszerző pálfordulását példátlan árulássá. Mert minden korábbi alkotása és cselekedete hitelét vesztette. A Koncert, a Kőműves Kelemen, az Atilla, Isten kardja, A kiátkozott, a pilisi Holdvilágárok kutatása, az Ősbuda keresése. Ő maga állt az élére annak a „mozgalomnak”, hogy lássuk hát, mit lehet még lenyomatni a magyar nép torkán, mit lehet még büntetlenül megtenni ezzel a méltóságát vesztett tömeggel?  Szörényi Levente egy csodált és szeretve tisztelt ikonból egy jelenkori, tucat-művésszé züllött, „ő is csak egy közülük” (Mészáros László), aki önteltségből és jó pénzért mindenre kapható.
 

A legszégyenteljesebb dolgok egyike, Koltay Gábor gyalázása. A szövegíró műve gyengécskére sikeredett, a zene sem hozta volna az ország-világra szóló hatalmas sikert, ha nem „dobja fel” a nagy ivű, látványos és rendkívül hatásos rendezés. Koltay Gábor az „István, a királyt”-t is, az „Atilla, Isten kardja”-t is nagyszerűen rendezte meg. Gondoljunk csak arra, hogy 400 néptáncost mozgatott, Novák Ferenc útmutatásával. Hasonlóképpen tette Novák Ferenc  Csíksomlyón is, ahol négyszázezer embert bűvölt el és ragadott magával ez a mű. Igazi közösséggé formálta a magyarokat. Létrehozták a művészet csodáját. Tudatosították az emberekben, hogy csodálatos dolog magyarnak lenni!

S Szörényi Levente azt az embert, aki a művüket naggyá tette, „legagyizta”! Önteltségében odáig ment, hogy csúfondárosan becsmérelte Koltay Gábor Trianon és Was Albert - filmjét is.
 

Szörényi Levente emberileg és művészileg megbukott, alakja szétmállott. Életműve felfeslett és hiteltelenné vált. Mert az ugyan igaz, hogy modell-drámának is nevezhető az István, a király, de az egyáltalán nem igaz, hogy a választott történelmi korszak tetszés szerint kezelhető.
 

Nos, lássuk István király valóságos alakját és a magyar állam létrejöttének folyamatát.

Évszázadok óta minden hatalom Szent Istvánra hivatkozik, s őt államalapítónak nevezik, aki az 1000. év előtt élt magyarok, vad, barbár, civilizálatlan, nomád tömegeit letelepítette, megregulázta, kivezette a pogány mocsokból és megkereszteltette, „tűzzel-vassal, hogy ha kell”. István király uralkodása tehát egy választóvonal, egy történelmi cezura, amely előtt a magyarságnak igazi értékei nemigen voltak. A magyarság a X. század végén végveszélybe került, állítják mind a hivatalos történettudomány szószólói, mind a politikusok, akár a baloldalon, akár a jobb oldalon állnak. Vagyis: ha Géza nagyfejedelem és fia Vajk-István nem szedi ráncba ezt a barbár népet, elpusztulunk, kiirtanak bennünket a nagyhatalmak, Bizánc és a német-római királyság, majd császárság.

Ez, a mind a mai napig hangoztatott érvelés egészen téves, teljesen hamis!

Szent István király kiemelt tisztelete természetesen teljesen megalapozott, ám a históriai összegzés, a felfestett kép távol áll az egykori valóságtól. Az igaz ugyan, hogy a hiteles források száma kicsi, az 1100/1200 évvel ezelőtti világ minden részlete soha sem lesz pontosan felderíthető, annyit azonban biztosan tudunk, hogy a magyar nagyfejedelemség már a X. században állam volt, meghatározott területtel, megszervezett közigazgatással (a megye-szervezet létrejötte megkezdődött a X. század végén, hiszen Somogy vármegye már 1001-ben létezett!), működött a bíróságok hálózata (karka, horka), volt jól szervezett, erős hadsereg, volt testőrség, voltak várak és települések, voltak szántóföldek, szőlők, legelők. A magyarok és az itt talált népek (avarok, szlávok) nem nomád állattartók voltak, hanem földet művelő, rideg módon tenyésztett állatok gazdái. Minderről Szent István király törvényei tanúskodnak, amelyek már 1010 körül írásba voltak foglalva! A nép ismerte Jézus tanításait, ismerte és tisztelte a Boldogasszonyt (a Napba öltözött Asszony, Babba Mária), sokan a nyakukban kereszteket hordtak. Voltak már a X. században ortodox papok irányította püspökségek (pl. Hierotheosz Erdélyben).

A Kárpát-medence egészét benépesítették a magyarul beszélő emberek, akiknek erős mi-tudata volt. Magukat megkülömböztették az idegenektől s őrizték a szabadságukat, ameddig lehetett.
 

A magyar nagyfejedelemség ereje teljében volt a X. században, ezt bizonyítják az európai hadjáratok sikerei. Szó sem lehet tehát a végveszélybe sodródott Magyarországról! Ugyanakkor Bizánc és a pápaság súlyos válságban volt. A bizánci császárok egymást legyilkolták (V. Leó, III. Mihály, VII. Konstantin, Tzezmikész János, Phokász), a pápák egészen hitvány emberek voltak és súlyos gaztetteket hajtottak végre (III. Leó, VI. István /a hullazsinat véghez vivője/, XII. János, VI. Benedek, XIV. János). Fel sem merülhet, hogy István a pápától kért és kapott volna koronát! Amint az sem, hogy Géza nagyfejedelem megrettent volna a németektől. Ellenkezőleg! A quelinburgi találkozóra, ahol a környező vazallus államok uralkodói személyesen jelentek meg, ő csak 12 főemberét küldte el s megengedte (nem pedig kikönyörögte), hogy térítő papok jöjjenek az országába.
 

Géza fejedelem II. Henrik testvérét, Gizellát megnyerte a fia számára s ez nagyon jelentős cselekmény volt. Az uralkodás öröklési rendjéről szóló kinyilatkoztatások is valótlanok. Ugyanis kezdettől az elsőszülöttség elve érvényesült, Árpád nagyfejedelem ágában is, és Koppány-Vászoly ágában is: Taksony fia Géza, Géza fia István, István fia Imre. Koppány-Vászoly fia András, András fia Salamon, Béla fia Géza, majd László, Géza fia: István, etc. Kivételek akkor voltak, ha nem volt fiúörökös vagy az ország szuverenitása forgott kockán.

Mindez persze nem tükröződik a rockoperában, amely így történelmietlen és pontatlan. A Koppány-István ellentét azonban jól megragadott mozzanat, mert valóban súlyos nézetkülönbség volt közöttük. De nem azáltal, hogy a pogány Koppány romlásba akarta dönteni az országot, hanem azáltal, hogy Koppány és tábora (Gyula, majd Ajtony) nem akarta elfogadni Nyugat-Európa törvényeit és keresztényi rendjét. Ők nem vették észre, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy a X. század végére teljesen megváltozott az eurázsiai hatalmi helyzet. A magyarság elszakadt keleti szövetségeseitől, elsősorban Kazária pusztulása okán. De súlyos helyzetet teremtettek az arabok is, akik mind keleten, mind nyugaton előretörtek.
 

Géza és István poltikájának valódi rugóit mindmáig nem értettük meg. A magyar állam igenis erős volt, de tartósan nem tudott volna ellenállni a környező hatalmaknak, ha nem illeszkedik bele a római keresztény világ egyetemes rendjébe, mert egyedül maradt. Ma is így vagyunk.
 

István király nagysága abban van, hogy el tudta rejteni népünk valódi arculatát, el tudta rejteni önmagunkat, de erős kézzel őrizte hatalmát és az ország függetlenségét s népe magyarságát. A magyar királyság volt akkoriban az egyetlen valóban független ország. Sem a cseh, sem a lengyel, sem a horvát uralkodó nem volt szuverén, hűbéresek voltak egyházi és világi téren egyaránt. István király és utódai maguk nevezték ki az egyház főpapjait is, dacolva a pápákkal egészen a XVII. század végéig.

Szent István király nem adta fel sem Kelet örökségét, sem a függetlenségünket soha. 1030-ban a ránk törő német császárt súlyosan megverte, Bécset is elfoglalta és az egész német sereget foglyul ejtette. Rosszul tették, hogy gyámoltalan, pipogya, ide-oda sodródó emberként mutatták be, igazodva a szentté avatás legendáinak kegyes hazugságaihoz: pius, sanctissimus, mitissi mus (kegyes, szent, szelid).

Ő tovább használta az ősi ötös számrendszert, egyetlen hatalomként törvényeket alkotott és foglalt írásba, kiváló pénzt veretett, szintén egyedüliként Közép-Európában, őrizte és vigyázta a régi hagyományokat: az un. Szent István szarkofágon ott díszlik a Nap és a Föld örök jelképe: a rombusz és a spirális, mint a Teremtő Isten szimbólumai. Nyakában hordta az ősi vérszerződés jelképét az ezüst rythont (később a zalavári apátság kincstárába került), ugyanúgy, mint Szent László király, akinek a hermáján évszázadokon át ott volt az ivókürt, amely ma is megvan a győri székesegyházban.
 

Mostanában két rendkívüli esemény is történt. Az egyik a Szent László herma fejereklyetartójában meglelt koponya, a másik a Horvátországból –átmenetileg – hazatért Szent István állkapocs Székesfehérvárott. Azonnal DNS-vizsgálatot kell végezni a Szent Jobbot és III. Béla csontjait is bevonva. Ez a magyar állam elsőrangú kötelessége. Ezzel megindulhatna az Álmos-Árpád-dinasztia tagjainak maradványaival szemben elkövetett égbe kiáltó gazság jóvátétele. Mert igenis jóvá kell tenni a bűneinket. Amint jóvá kellene tenni az István, a király rockopera mostani elaljasított bűncselekményét is (vö. Jobbágyi Gábor véleményét), s persze a szereplő gárdából azoknak, akik valóban markáns személyiségek voltak (Varga Miklós, Nagy Feró, Novák Péter) nyílt színen bocsánatot kellene kérniük mindazoktól, akik szerették és tisztelték őket. A többiek szóra sem érdemesek.

 

Bakay Kornél

 

 Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap