Egy pár tarka lakkcipő

Kondra Katalin, k, 03/13/2018 - 00:10

Magdolna, akit egyszerűen csak Magdának hívtak, szeretett volna iskolába járni. Amikor eljött az ősz és az utcabeli gyerekek vidám fütyörészéssel útnak indultak, a kislány sóvárgó tekintete addig követte őket, míg a távolság és a könnyek elhomályosították őzbarna szemeit. Magda olyankor lefeküdt a földre, hagyta, hogy a rakoncátlan fűszálak cirógassák gömbölyű arcát. Álmodozva bámulta a puha felhőket és elképzelte milyen az iskola. Hatalmas épületet látott maga előtt, óriás szárnyas kapukkal, amely fölött akkora csengő himbálózott, mint a templomi harang. Kacskaringós folyosón vezette végig az ábrándos gondolat. A falakról hatalmas betűk és számok nevettek rá. Ő vidáman köszönt nekik, mert szinte mindegyiket ismerte már, pedig még csak öt éves volt. Édesanyja esténként hamut szórt a kályha elé, és egy szép egyenes ággal gyönyörű ábrákat rajzolt. Ez itt Á betű, ez a B… ez a Mú. Ilyenkor nagyot nevetett, mert azt a betűt a tehén is ismerte, hiszen mindig azt mondta Múúú. Így hosszan elnyújtva. Magdának Boglár tehén volt a legjobb barátja. Tavasztól őszig együtt csavarogtak a legelőn. Velük ment még Bolhás kutya és Magda valamelyik nővére, attól függően, hogy kinek nem volt aznapra más feladata. A családot tizenegyen alkották. Kilenc gyermek és két szülő. Az édesanya irányította a család életét, míg az édesapa távol volt. Nehéz munkával kereste kenyerét, ősztől tavaszig döntötte a fát az erdőn, nyáron pedig a hegyekbe ment szénát gyűjteni. Az öt fiú közül a két nagyobb apjukkal dolgozott, a középsőt beadták inasnak egy gépész mellé, a másik kettő még porbamászó volt. A nagyobb lányok a ház körül segítettek, vagy egymást váltva iskolába jártak. Magda csak ritkán élvezhette testvérei társaságát, így megtanulta értékelni azt, amit a szabadság adott. Zivatar után, mikor a nap és a szivárvány az ég tetején találkozott, Ő mezítlábas vidámsággal hancúrozott a réten. Minden fát, minden bokrot ismert. Madárfészkek után kutatott, tojásokat számolt. Meghempergőzött a pocsolyákban és ruhástól fürdött meg a hegyi patakban, esténként pedig olyan ragyogó szemmel tért haza Bolhással és Boglárral, mintha minden álma valóra vált volna. Aztán eljött a hatodik ősz. A kislány arca megnyúlt, kissé sápadt lett. Csak nem kerülgeti valamilyen titkos kór? —aggódott az anyja. Szeptember tizenötödikén az egyik nagylány, Veronika, iskolába indult. Magda szomorú arccal bámult rá. —Hat éves lettem a nyáron. Én mikor mehetek?— kérdezte tőle. —Holnap Marcella megy, holnap után lesz a te nagy napod —szólt az anyjuk. —Miért csak holnapután? —nyíltak tágra a meleg barna szemek. —Mert csak egy pár rendes cipőnk van. Tudod, a többinek nyitva van a szája. Olyanban, nem lehet iskolába menni. Nem illendő —magyarázta felnőtt módon a hétéves Marcella. Magda elgondolkodott. Szöszke fejecskéjében felvillantak képzeletének csodálatos képei az iskoláról. A kastélyszerű építmény, ahová bizonyára hercegnők és királyfik járnak… és… hamarosan Ő, a kis tehénpásztorlány is beléphet oda, akárcsak Veronika és Marcella. Ó, nemsokára Ő is nagy lesz és okos! Egész nap boldog volt és még másnap is, amikor este fényesre sikálhatta a sártól foltos tarka lakkcipőt. Milyen finom az anyaga. Azelőtt észre sem vette, mert akkor még nem tudta, hogy milyen fontos darab. Jó lehet cipőnek lenni! —gondolta. Egy cipő annyi helyre eljuthat, ahova egy mezítlábas kislány nem. Apró kezeivel lágyan végig simította a fehér-fekete lakkréteget, és úgy látta, hogy a cipő ránevet, mert a csillogó felületen tükröződő arcképét nem ismerte fel. Ritkán nézett tükörbe. Boglár itatóvályújában szokta néha szemlélni magát, de akkor is csak azért, hogy nem maszatos-e az arca valahol, mert úgy nem lenne illő utcára lépni. A nagy nap elérkezett. Magda legjobb ruhájában, fonott hajában piros masnival és a lábán ragyogó lakkcipővel készen állt, hogy elinduljon a „Csodák palotájába.” Édesanyja kezét szorongatva, izgatottan szökdécselve mentek végig az aszfaltos úton, ahol a cipők kopogva jelezték minden lépését. Mindenki figyeljen, mert jön… halljátok? Jön a kis tehénpásztorlány! —csattogtak a cipők s néha elrugaszkodtak, mintha el akarnák hagyni az apró lábakat. A kislány lábujjai kétségbeesetten kapaszkodtak. Néha meg kellett állni, pihenni. —Legközelebb jobban kitömjük az orrát —jegyezte meg az édesanyja. Hamarosan nagy csapat gyerek vonta magára Magda figyelmét, akik egy roskadozó, öreg ház előtt várakoztak. —Kincsem, hát itt vagyunk —hallotta anyja hangját, de mintha távolról szólna, mert a kislányt a képzelete vitte tovább. Ekkor megszólalt egy csengő, de mintha tehén kolomp hangja lett volna. —Boglár is itt van? —riadt meg Magda. —Nem édesem, becsengettek. Gyere, menjünk. Magda szeme kissé elhomályosult. Az álmok szilánkokra törtek benne és ráhulltak a szívére. Szorongni kezdett és magára maradt. Egyszer csak ismerős szó ütötte meg a fülét. —Ez itt Á betű, ez pedig a B… —Néni, tantónéni én tudom a Mút! —ugrott talpra Magda hirtelen. A tanító néni mosolyogva fürkészte az új kislányt. —Csak tessék, mutasd meg bátran! —szólt. Magda nem csak a Mú betűt olvasta fel, hanem sorban mindegyiket, és boldogan ugrándozott a szünetben a többiekkel. Tanítás végére olyan nagy és okos lány lett belőle, hogy még a tarka lakkcipő szája is tátva maradt. Amikor a kislány ezt észrevette éktelen sírásba kezdett. —Most mi lesz? Jaj vége az életemnek, Istenem mit csináljak? —bömbölt kétségbeesetten. —Mi történt veled Magda? —rohant oda a tanító néni. —A cipőm, a drága szép cipőnk, Veronika és Marcella cipője. Ezután többé nem jöhetünk iskolába! —jajveszékelt a kislány tovább. Így tudta meg a tanító néni, miért nem együtt járnak a Bíró lányok iskolába. A lakkcipő végül kapott egy kis ragasztást, hogy használható legyen, amíg a Mikulás meghozza a bakancsokat. Télire minden gyerek új lábbelit kapott, csak tavasztól őszig jártak egymás cipőjében. Amúgy mezítláb járni nagyon egészséges!

 

-Magyar Irodalmi Lap-

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap