Ébredés (37. rész)

Kutasi, cs, 04/14/2016 - 00:14

(folytatás)

 

37. fejezet

 

 

Magyarhon

2012 decembere

 

 

Volt egy nép, aki változást remélt. Várta, hogy sorsa jobbra forduljon. Egy kis országnyi nép, akit évszázadok óta sújt egy átok.

Ezek az emberek beleuntak, hogy ez lett a sorsuk. Őseiket, régi hagyományaikat elfeledtették velük. Hála az elmúlt 200 év agymosásának és cenzúrájának, e maroknyi nép már nem volt tisztában saját erejével és több ezer éves tudásával, bölcsességével, mint régen.

Pedig egykor mindenki rettegte nevüket. A legnagyobb hatalmak és államalakulatok is fejet hajtottak, ha meghallották a szót, SZKÍTA.

Ez volt az a büszke nemzet, mely elhintette a kultúra magját szerte a Földön. Nemcsak hogy messze a legnagyobb intelligenciával rendelkeztek, de népességük is hatalmas számú volt. Minden ember tudós és harcos volt egy személyben. Emellett egyedülálló harcmodoruk az, amitől a mai napig megborzongnak az emberek. Térdre kényszerítették a nagy perzsákat. Az akkori világ vérengző urait.

Száz évekkel később a HUN szó hallatára kezdtek el remegni a népek. A név megváltozott, de a nép nem. A Földközi-tengert és Európa nyugati felét uralma alá hajtó Római Birodalom kénytelen volt megállni a Duna vonalánál, mert a folyó túlsó partja már Hunnia volt. Atilla Király földje. A Nagykirály vezette félelmetes hadsereg verte tönkre Európát.

 

Pár emberöltővel a Római Birodalom bukása után, mikor kialakultak nyugaton az akkori nemzetállamok, egyszer csak hazatért keletről népével Csörsz, az avarok erőskezű királya. Legyőzve Frigyes királyt és verhetetlen csapatait, birtokba vette Pannóniát, Ősei földjét. Félelmükben a longobárdok Úgy menekültek több ezer kilométerre, a távoli nyugatra, hogy hátrahagyták jószágaikat és minden értéküket.

A harcban való jártasság és kitartás a hazatérők minden tagjára igaz volt. Gyerek, vagy felnőtt, asszony, vagy férfiember; mind katona volt. hazájáért és a becsületért mind kardot és Íjat fogott.

 

Ugyan az a harci taktika ezer Éveken Át. Könnyű fegyverzetű harcosok lóháton. Sokszor tízszer annyi ló, mint lovas. Már megjelenésük is rémületet keltett az ellenségen.

Tízezer vágtázó ló patáinak a dobogása!!!

Teljesen felőrölte a fogadóbizottság idegeit. Ezt még tetézték a lóhátról íjazó katonák csatakiáltásokkal, szarukürtök megfújásával, melynek mély, búgó hangja végigfutott a síkságon és visszaverődött a sziklás hegyoldalon.

Ugyan így tért haza Árpád Fejedelem is, hogy aztán végleg letelepedhessen saját hazájában a magyar.

A felkészültség és a szervezőkészség, az ellenség gyengeségeinek gyors felismerése és kihasználása, a terep előzetes felderítése és a háttérmunka, valamint Atilla király örökségének a megszerzéséért tett erőfeszítések tették minden idők legnagyobb hadvezérévé.

A Pozsonyi-csata levezénylése az örök érvényű példa arra, hogyan kerekedhet felül pár ezer jól felkészült harcos egy tapasztalt vezérrel az élén akár egy több tízezres seregen. A Pozsony melletti síkon lezajlott csata Árpád Nagyfejedelem irányításával és győzelmével a mai napig tananyag a legnagyobb országok katonai akadémiáin.

Olyan dolgot vitt véghez, mely évszázadokig meghatározta Európa arculatát és nyilvánvalóvá tette az erőviszonyokat. 40000 fős seregével- melynek Ő maga volt katonai parancsnoka - felmorzsolta és szétzilálta az össz-európai haderőt, amely több mint 100000 katonával bírt. Azt a roppant nagy sereget, melybe Nyugat-Európa Összes hatalma beleadta minden katonáját. Szövetségre lépett akkor mindenki, még régi ellenségek is, csak hogy a magyarokat megállítsák. Valósággal rettegtek Atilla utódaitól.

Nem véletlenül. Árpád és a törzsszövetség megsemmisítette a teljes európai vezérkart. Királyok, hercegek, trónörökösök, püspökök és főurak estek el ott a síkon 907-ben, vagy menekültek el a gyávábbak.

Nyilvánvalóvá vált, kié a Kárpát-medence. A világnak az a kis gyöngyszeme, ahol ma is élünk.

 

A Pozsonyi-csata után 130 Évig idegen katona, nem mert magyar földre lépni. Távoli országokban anyák ijesztgették gyerekeiket:

– Ha nem leszel jó, elvisznek a magyarok!

Még imáikba is beleszőtték a legyőzőket, annyira féltek.

– A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!- szólt minden egyes fohász vége.

Sorsfordító esemény volt mind. És ugyan az a nép hajtotta végre az összeset. MI, A SZITTYÁK.

 

Nevünk korszakonként változott, máshogy hívtak minket. Voltunk szkíta, hun, avar és magyar, - de vérünk ugyan az volt és mindig megmaradt. Az Ősi vér, a szittya vér.

Ezt a virtust, ezt a hatalmat törölték ki fejünkből! A jogos örökségünket! Hogy továbbvigyük és továbbadjuk a Turul vért! Hogy mi maradhassunk a Tudás Népe!

Az elnyomó hatalmak érdekei diadalmaskodtak; rabszolgák lettünk saját hazánkban. És közben már évszázadok teltek el. Érthető, hogy belefáradtak az emberek az örökös harcba. Hogy inkább homokba dugták a fejüket. Kimondani nem merték, titkon mégis várták a csodát.

Vártak valamire.

Az embereknek csak egy kis százaléka volt, aki tett is volna valamit. De biztos háttér nélkül nem lehetett. Az a pár ember, aki valóban hitt egy szebb és jobb jövőben, látta is a jeleket. Tudta és érezte. A vérében, az elméjében, a sejtjeiben. Ők tudták, hogy valaminek történnie kell. Valami nagy dolognak, amely ismét sorsfordító lesz.

Tudták a dátumát is: 2012. december 21. Az év legrövidebb napja. Az újjászületés napja…

 

 

…És az idő eljött! ...

 

(folytatása következik)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap