Ébredés (26. rész)

Kutasi, h, 02/15/2016 - 00:14

(folytatás)

 

26. fejezet

 

 

Belgrád (Nándorfehérvár), Szerbia

2012. július 22.

 

 

Éjszaka volt, csak az utcai fények világították meg a sírokat. Egy távolabbi tölgyfán egy fülesbagoly huhogott, pockok, sünök neszeztek a száraz avaron, bogarak hullottak a levelekre. Nyikorgott a temetőkert rácsos kapuja, ahogy a szellő táncoltatta.

Miroslav Protkievics a katonasírok között járkált, a balkán háborúban elesett katonákra emlékezett.

Megszólalt a távolban egy harang. Éjfélre járt, tizenkétszer ütött. Tompa, mély kongásait a szél vitte a temető felé, mintha a szellemeknek jelezne, hogy eljött az ő órájuk.

Protkievics lassan elindult a kijárat fele, mikor a falu széléről halk morgásra lett figyelmes. Nem tudta, hogy mi lehet az, de megborzongott. Folytatta útját kifelé. Már a kapunál járt, mikor újra hallotta. Fél percig tartott és hangosabb volt, mint az előző. Megint megborzongott, de nem törődött vele.

Zsebeiben tapogatózott, hogy megkeresse autója kulcsát, de nem találta. Eszébe jutott, hogy hallott egy fémes csörrenést, mikor elővette öngyújtóját a közös sír előtt, ahol gyertyát gyújtott minden szerb katona emlékére. De akkor nem tulajdonított jelentőseget a nesznek.

Sietve visszament. Már indult volna haza, reggel várja a munka. Azért járt ki éjszaka, mert akkor senki sem zavarja.

Megtalálta kulcsait és újra megcélozta a kijáratot. 5 lépesre volt, mikor egy erősebb széllökés bevágta a hatalmas kaput. Ahogy összeütközött a két vas szárny, fémes csikorgás és csattanás zaja töltötte be az éjszaka csendjét, felverve a fákon ülő varjakat, amik hangos károgásba kezdtek. Közben a távoli morgás egyre erősödött.

Mi legyen? – tanakodott magában a szerb elnök.

Másszak át a kerítésen? Vagy keressem meg a hátsó kijáratot?

Nézegette a lándzsa alakú rudakat, amik a rács függőleges szálait alkották, hátha talál alkalmas helyet a kimászásra. Talált is egy fel méteres szakaszt, ahol megvoltak a hegesztett díszítőelemek és hiányoztak a lándzsahegyek. Felállt a kövekből kirakott lábazatra és próbált fogást venni.

Egyszerre egy hatalmas kutya termett a kerítés másik oldalán. Vastag, nemezes, fehér szőrtakarója volt. Ugatni kezdett, mély, öblös hangján, mellső lábaival agresszívan nekitámaszkodott a kerítésnek. Lehelete bepárásította Miroslav szemüvegét, nyála fröcsögött, pofája bűzlött a nyers hústól.

A szerb egy pillanatra farkasszemet nézett az ötven kilós állattal, megmerevedett, aztán elengedte a rácsot és hanyatt vágódott. A kutya, mancsaival kapart a levegőben két lándzsa között, el akarta érni az embert.

Az elnök mászva, kaparva a földet, menekülni kezdett, befelé a sírok közé. Gyerekkori félelme lett úrra rajta. Idegesen, vacogva a félelemtől, futott, ahogy csak tudott. Néha hátranézett, nincs-e mögötte. Egyszer csak úgy látta, hogy támadója valahogy átverekedte magát a rácsokon és egyenesen feléje tart. Rohant előle, míg nem átért a temetőkert túlsó végébe. Ott megint egy kutya várta a rácsok mögött. Egy hófehér, göndör szőrű, nagy testű kutya, ami talán még az előzőnél is ingerültebb. És nagyobb. Ugyan olyan mély ugatása volt.

Vicsorgott az emberre, támadni akart. Pofáját teljesen bedugta a rácsba, az fogta vissza. Miroslav Protkievics verejtékezett, elöntötte testét a reszketés, zihált, kapkodta a levegőt. Szemei elkerekedtek, mikor a fehér mellett megjelent egy kisebb testű, éles, magas hangú. Ugyan olyan szőre volt, mint az elsőnek, csak csomósabb és fekete. Nem ismerte a fajtákat, csak azt tudta, hogy egytől-egyig az összes kutyától fél. Újra visszanézett, hátha az imént rosszul látta és az első vérengző eb talán mégsem jutott be. Úgy is volt.

Nem látott maga mögött semmit és senkit. Sarkon fordult, eszébe jutott, hogy nyitva szokták hagyni a kápolna kapuját. Ott meghúzódik, amíg kivilágosodik. Hajnalban szokott érkezni a gondnok, majd ő megmenti.

 

Száz méter futás után megbotlott egy, az úton felejtett gránittömbben. A benne maradt lendülettől Miroslav bezuhant az előtte sorakozó sírok közé. Arccal egy régi sírkőre esett, csak előrelendített karjainak köszönhette, hogy nem verte be az orrát. Feltápászkodott, közben elolvasta a sírban nyugvó nevét. Egy magyar katona neve állt rajt és halála dátuma: 1456. Aztán ránézett a két mellette lévőre és még egypárra. Mind magyar hősök nevei a XV. századból.

 

Épp aznap tartott nagy ünnepséget a szerbiai magyar kisebbség. Hőseikre emlékeztek, akik megvédték Európát a törököktől 1456-ban. Nem értette, miért kell annyit kihozni egy majdnem 600 éves történelmi eseményből, hogy megbénítsák a szerb főváros, Belgrád közlekedését.

Annyi ünnepelni vágyó ember gyűlt össze, hogy elzárták az utak teljes szélességét a belvárosban. Járművel egyáltalán nem lehetett közlekedni, gyalogosan is csak úgy, hogy az épületek falához dörgölőzve utat törtek maguknak a távozók.

Miroslav Protkievicsnek két fontos tárgyalása lett volna, de a hatalmas tömegtől nem tudott időben odaérni az elsőre. Hogy a másodikról ne késsen el, lovas rendőröket küldött az utcákra, hogy oszlassák szét a nemkívánatos tömeget, a hangadókat pedig vigyék fogdába. A rendőrség emberei először ódzkodtak a parancs végrehajtásától, de kötelességtudatuk győzött józan ítélőképességük fölött és belerohantak lovaikkal az ünneplő népbe.

Anyák voltak ott, babakocsit tolva, idős nénik, akik menni is alig tudtak és rajtuk kívül több százezer ember.

2012. július 22-én rengetegen megsérültek a lovasrohamban, sokakat fém rudakkal vertek meg a rend őrei. Akit nem ért fizikai bántalmazás, annak lelki sérülése volt; az emberi méltóságát taposták sárba azzal, hogy ünnepét meggyalázták.

 

Legyintett egyet, mikor visszaemlékezett a nappal történtekre. Gondolataiból a kutyák csaholása zökkentette ki. Körbenézett es immár hét megtermett eb volt körülötte. Mind vicsorgott, mutogatta hegyes szemfogait. Belefájdult a feje a folyamatos hangzavarba. Ideges volt, remegett a félelemtől, majdnem elájult. Próbált éber maradni és gondolkodni. Egyetlen menekülési lehetőséget látott: éppen feje fölé nyúlt be egy meglehetősen vastag tölgyfaág. Ha arra fel tudna kapaszkodni, ott biztonságban lehetne. Egy valamit felejtett el: a kutyák megéreztek félelmét és a szagot, amit árasztott magából; előbb-utóbb a fára is felmásznak érte.

Lendületet vett és felugrott. Megragadta a faágat, de izzadtságától nyirkos kezei azonnal lecsúsztak. Újra a földön találta magát, könyökét, térdeit összeverve. Hét kutya vette körül három irányból és még kettőt észrevett a többi mögött, ahogy laposan odakúsztak társaikhoz. Üvölteni kezdett, hogy túlharsogja az ugatás hangját. Elviselhetetlenül hasogatott a feje, folytak a könnyei a fájdalomtól. Semmi másra nem volt képes, csak arra, hogy lassan araszoljon hátrafelé. Szinte levegőt sem kapott. Szája széle remegett, hangja elcsuklott, mikor rájuk kiáltott. Könnyeitől már támadóinak is csak a körvonalait látta. Három méter távolságra voltak tőle a kutyák és lassan közelítettek, szakadatlan csak ugattak és fogaikat csattogtatták. Már arcán érezte bűzös leheletüket, a testük melegét.

Ahogy hátrált a földön ülve karjaira támaszkodva, egyszer csak elfogyott alóla a talaj. Jobb keze lecsúszott egy mélyedésbe és elvesztette egyensúlyát. Egy pillanatig jajveszékelés, aztán egy hangos puffanás.

Egy frissen ásott sírgödörbe zuhant.

Mikor megcsúszott, a hirtelen mozdulattól az egyik kutya odakapott az alkarjához. A tehetetlenül zuhanó ember saját súlya szakította ki izmának egy darabkáját, ami ott maradt az állat fogai közt.

Miroslav Protkievics szerb miniszterelnök egy törött combcsonttal, egy kificamodott vállal, egy bokarándulással, két bordatöréssel és sok-sok zúzódással, magatehetetlenül feküdt a verem alján. Legnagyobb fájdalma mégis a harapás volt, pontosan ugyan ott, ahol gyermekkori sérülése hege. És ugyan olyan fajtájú kutya tette, mint akkor.

Felnézett és a kilenc vérszomjas állatot látta a sírgödör körül. Mind azt várta csorgó nyállal, velőt rázó ugatással, hogy az áldozat kimásszon.

Ahogy lepergett Miroslav élete a szeme előtt, bevillant egy kép kisgyermekkorából.

Nagyanyja,- akinek magyar gyökerei is voltak- beszélt neki a magyar kutyafajtákról. Ott, a gödör mélyén feküdve, hirtelen fel is ismerte mindet, pedig élőben egyet sem látott- kivéve saját kuvaszukat. A szerint ismerte fel mindet, ahogy nagyija írta le őket külsejük alapján.

Ott volt mind a kilenc: a puli, a pumi, a mudi, a rövid szőrű és a drótszőrű vizsla, a magyar agár, az erdélyi kopó, valamint a két legnagyobb termetű- a kuvasz és a komondor. Ők hajszolták Protkievicset a lét peremére.

A szerb miniszterelnök arra ébredt horrorfilmbe illő álmából, hogy elviselhetetlenül fáj gyermekkori alkarsérülése, melyet egy saját kutyája okozott neki. Könnyezni kezdett a fájdalomtól, nem tudta, mi történt sebével. Aztán rájött. Egész éjszaka úgy aludt, hogy sérült karját maga alá húzta.

 

A következő napon a szerb miniszterelnök törvénybe iktatta az összes, Szerbiában tartott kutya összegyűjtését és kivégzését.

Két héttel a megemlékezés után a jogaitól megfosztott szerbiai magyar kisebbség, katonai és rendőrségi háttérrel, valamint a szerb lakosságtól kapott támogatással, elfoglalták a miniszterelnöki palotát és lemondatták Miroslav Protkievicset.

Saját népe is megelégelte már a diktátori teljhatalmat, de amit két hete meg mert tenni a magyarokkal, az minden képzeletet felülmúlt.

A hadseregnek is elege lett a népirtásból. Önként tette le fegyverét az összes palotaőr, katona és rendőr, mikor százezer ember gyűlt össze alig két óra leforgása alatt, hogy kimozdítsák székéből a szerb miniszterelnököt.

Miroslav Protkievicset életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, emberiesség ellen elkövetett dolgaiért.

 

(folytatása következik)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap