Ébredés (21. rész)

Kutasi, p, 01/22/2016 - 00:18

(folytatás)

 

21. fejezet

 

 

Raiding (Doborján), Ausztria

2012. június 1.

 

 

– Eltűntek! Eltűntek! – rontott be a helyi önkormányzat ajtaján egy gumicsizmás osztrák paraszt, sárosan, büdösen. Félrelökve az útjában álló alkalmazottakat, egyenesen a polgármester irodájához sietett.

Idegesen feltépte a hatalmas, kétszárnyas ajtót és továbbra is azt az egy szót kiabálta.

 

Mindenki meghökkent Johann gazda viselkedésén. Békés természetű embernek ismerték, soha nem volt egy hangosabb szava sem. Mindig elégedett volt mindennel. Vagy ha nem, azt sem hangoztatta. Idén lett 55 éves, születése óta egy farmon élt. Szüleitől örökölte meg, mikor azok eltávoztak. Mikor két nagy fia kirepült a családi fészekből és elindult a nagyvilágba, feleségével maradtak ott ketten állatokat tenyészteni. Volt pár lovuk, mindenféle baromfiból és birkából 8-10 darab, kecskéből 15-20. És rengeteg szarvasmarha. Talán 130 is.

– Nyugodjon meg, Johann gazda! – csitította őt a polgármester.

– Mi hozta így ki a sodrából? Még soha nem láttam magától ilyen magatartást. Sőt, senki sem a városban. Komoly oka lehet annak, hogy így viselkedik. Azért nem is jeleztem a biztonságiaknak, mert kíváncsi vagyok a magyarázatára. Na, jöjjön, igyon egy pohár vizet, aztán próbálja meg elmondani, mi történt!

Az öreg leült az egyik régi bőrfotelbe, nem törődve azzal, hogy valamit összekoszol. Nyelt egy jó nagy kortyot a vízből, letette a kétszáz éves tölgyfa asztalra a poharat és zavartan a városvezető szemébe nézett.

– Eltűntek! – Hangja megremegett és elcsuklott.

– Szőrén, szálán! Az összes!

– Mik tűntek el? – kérdezte az elöljáró, kicsit ő is ingerültem. Zavarta a gazda csizmáján behordott sár, a szag. Kényesen ügyelt a tisztaságra, erre betoppant valaki retkesen. Felzaklatta a gazda viselkedése.

– Mik?! Mik?! Mégis, mit gondol?! Két nyulam, nem?! – válaszolta vissza egyre agresszívebben a kulák, szarkazmussal a szája szélén.

– A marháim! Mi más? A többi nem is érdekel! Reggelre az összes bika és tehén eltűnt! Mentem itatni a többi jószágot, meg ezeknek is vittem a vályúba vizet, hát mit látok? SEMMIT!

– A hűlt helyüket sem. Mintha soha nem is lettek volna. Még a legfiatalabb, egy hónapos borjú is! Ott van 15 hektár legelőm, azon kényelmesen el tudnak legelészni! Van fű elég! Sosem mentek még a kerítés közelébe sem!

 

Tartott egy perc szünetet, próbálta magát türtőztetni, de indulata nem hagyott alább.

– Mire vár maga itt, tegyen már valamit! Maga a polgármester, nem?! Akkor intézkedjen! Ezért szavaztam magára? Semmire sem való gazember! Csak üldögél itt naphosszat a drága öltönyében, fölényesen pöffeszkedik a faragott íróasztala mögött! Na! Csináljon már valamit!- ugrott fel támadóan az ember.

 

Csinált. Hívatta a biztonságiakat.

– Gerhard, vezessék el ezt az embert! – adta ki a parancsot a rendészet főnökének a város vezetője.

– Dugják be egy cellába, míg lenyugszik! Azért menjenek ki a farmra, körülnézni! Maga meg, Johann gazda, szégyellje magát! Nem találkoztam még ilyen magatartással! Rám támadott a saját irodámban! Pont Ön! A környék legjámborabb embere! Nem íratok jelentést a rendőrökkel, magam sem fogok rendelkezni Önnel szemben, de pár órát el kell töltenie a fogdában.

– Fiatalon sokat tanultam az édesapjától. Az ő iránti tiszteletem az, amiért nem fogom bírsággal róni a kirohanását. De ezt nem felejtem el! Szegény Gustav bácsi most biztosan elszégyellné magát, ha látná fia viselkedését.

– Engedjenek el! Hallják! Ez hallatlan! Feljelentést akarok tenni! Magukat is feljelentem! Mindenkit! Az apám emlékét pedig ne merje senki bemocskolni! Még maga sem! Ne rángasson! – próbálta kiszabadítani magát az őrök szorításából Johann Weiling gazda.

Ugrált, rúgkapált, csapkodott, mint aki megőrült.

 

– A marháimat akarom! Azok az enyémek! Ősi, nemzeti állatunk! Én neveltem az összeset! Én voltam ott mindnek a születésénél, nem maga! Ezt nem hagyom annyiban! Maga lopta el, vallja be!- mutatott fejével a hivatal vezetőjére.

– Vigyék m ár el a szemem elől! – üvöltötte már ő is.

– Hogyan vitettem volna el száz ilyen nagytestű állatot egy éjszaka alatt? Mit kezdenék vele?! Ne idegesítsem!

– De én tudom! – tűnt fel ekkor már a gazda arcán a düh, harag, tébolyultság. Szemeivel ölni tudott volna, erei lüktettek halántékán.

Ekkor ért oda a város orvosa, akit már akkor értesítettek az irodisták az esetről, mikor látták Johann gazdát csapzottan közeledni a kis traktorjával. Akkor féltették, most már mindenki tőle félt. A doki gyorsan mögé került észrevétlenül és beadott vállába egy nyugtató injekciót.

 

Pár perc múlva mentőautóval vitték el a parasztot, rendőri kísérettel. Egy ideig tanácstalanul álltak a dolgozók, hogy mi történhetett, hogyan történhetett.

Napokig erről beszéltek a boltokban, buszmegállókban, a vasútállomáson, a postán. Még a híradóban is bemondták a különös esetet.

Rendőrök jelentek meg a város-széli farmon, nyomok után kutatva, de semmit sem találtak. A lelegelt füvön kívül semmit.  Egy pata benyomódását sem a talajba. Pedig egy 800 kilós állat nem lebeghet el csak úgy! Mintha a föld nyelte volna el az egész gulyát.

 

Doborján városka lakói akkor még nem tudták, hogy ugyan ilyen rejtély az ország szerte előfordult, nemcsak az ő településükön. Mind egyetlen éjszaka leforgása alatt. Azon a kora nyári éjszakán, június elején.

A tarka alpesi marhák továbbra is békésen legelésztek, abból a fajtából egy sem hiányzott. Egy sem hullott el, vagy vándorolt máshova. Mint ott volt a helyén; a hegy oldalában, a lejtő alján, a domb tetején- ahol előző nap a gazda hagyta őket. Csak az egyszínű, fehéres árnyalatú, hosszú szarvú, szikár példányoknak kelt lába. Mindnek.

 

***

 

Kapuvár, Magyarország

 

 

– Mi van? Mit beszélnek ezek? Milyen nemzeti állatuk van ezeknek a senkiházi osztrák szomszédoknak? – adott hangot felháborodásának Gyuszi bácsi a rádió előtt ülve, mikor a híradóban beszámoltak Ausztria szarvasmarha ügyéről.

Nagyon nem volt kibékülve a nyugati szomszédokkal. Múlt béli ellenségeskedések, zsiványkodás! Mindig a múlton rágódott az öreg! Folyton volt valami, ami miatt megbotránkozott rajtuk.

 

 

– Mi voltunk Európa védőbástyája, a kereszténység pajzsa! – oktatta egyszer unokáit két pohár bor elfogyasztása mellett

 – Mi fogtuk vissza a tatárokat, a törököket! Minden keletről betörő ellenséget! Évszázadokon keresztül mi voltunk csatasorban! Amíg ők jóízűen ették ebédjüket, addig a mi népünk hagyta vérét a harcmezőn! Miért? Megmondom én nektek, gyerekek! Azért, mert lusták voltak és féltek! Féltek még a saját árnyékuktól is!

Köszönetképpen mit csináltak a Habsburgok? Kivégeztették tábornokainkat! Elvették mindenünket! Elégették népünk örökségét!  Az összes kódexet, könyvet, rovásírással rótt pálcákat! Mindent, ami bizonyíthatja ősi jussunkat, kultúránkat, hovatartozásunkat!

Sokan, sokszor elmesélték múltunkat. Megírták a krónikások, kódexírók. Költők. És minden emlékünk odaveszett.

Visszaszerezni már nem tudjuk őket, soha! Így bizonyítani sem, hogy léteztek.

Csupán egy régi daltöredék árulkodik arról, hogy mit műveltek velünk évszázadokig. Sokáig ezt az éneket is titkolni kellett, nehogy meghallják! Szerencsére, most már egyre többen merik ismét énekelni, és egyre több embernek jut eszébe az elfeledett szöveg.

Gyerekek, jól véssétek az eszetekbe ezt a pár sort:

 

„Átíratták számtalanszor történelmedet.

Magad kárán megtanultad, amit nem lehet.

Százszor is feláldoztak, fáj ez énnekem.

Hűséggel szól most rólad szomorú énekem.”

.

Aztán meg, ránk erőltették a finneket; legyünk már velük rokonságban! Kellett a fenének a finn! – kiáltotta harsányan és megkente torkát jó borával.

Mégis, hogy gondolták ezek? Felültünk lovainkra, aztán annak hátáról nyilaztuk az Ezer-tó partján a halakat? Ezt nézték ki belőlünk?!

 Ezer évvel ezelőtt meg rettegve bújtak el az erdőbe, ha jöttek a magyarok?! Hogyan lehetséges ez? Megmondom én nektek, gyerekek! Hazudtak azok minden félét, mert féltek! Szépen félreoktattak mindenkit, hogy mi csak egy halra lövöldöző nomád horda vagyunk, nem kell tőlünk tartani!

Aztán meg, képzeljétek el, németül kellett beszélnünk! Nem ám magyarul! Nem, nem! – intett nemlegesen hosszú, bütykös mutatóujjával

– Hallottátok már, hogy beszél egy osztrák?

– Nem! – mondták együtt az unokák és rázták a fejüket.

– Jobb is nektek, hogy nem! Az aztán a nyelvi zűrzavar! Ember legyen a talpán, aki azt megérti!- mondta és legyintett egyet.

De ez még nem volt elég nekik! Legutóbb a földünket vették el!

A határon meg mit csinálnak? Megmondom én nektek, gyerekek! Könyvtárbérletekkel utaznak, míg mindenki más útlevelet, meg vízumot csináltat magának! Ezeknek mindent szabad!

Ezt a Tibi gyerek mesélte nekem a buszon, a Margitkáék fia! Egyszer mellém ült le, mikor ment haza szolgálatból. Akkor mesélte. Az meg biztosan tudja, hisz határőr volt! Most meg már határ sincs!

Szóval, jól jegyezzétek meg, gyerekek, osztrákokkal nem szabad kezdeni, attól az ember csak elbutul! Sunyi, alattomos egy népség az!

 

 

– Hallod, Erzsi, mit beszélnek? – kiabált ki feleségének a konyhába.

– Azt mondják, van valami nemzeti állatuk ezeknek a labancoknak! De ott fenn az Alpok szikláin csak zergék vannak! Aztán, az van máshol is! Mitől nemzeti az?

– Gyula! Hallod! – szólt vissza Erzsi néni a tűzhely mellől.

 – Van az a tehenük is, na! Tudod, melyikről beszélek? Amelyikből csokit csinálnak!

– Az! – reagálta az ember.

– Szerencsétlenek teljesen belilultak a kolomp súlyától. Alig kapnak levegőt! Milyen tejed ad az, mit gondolsz? Az inkább vizes, mint zsíros! Nekem elhiheted! Ott van kinn, a pajta hátuljában! Ott van a szürke! Az tejet ad! Nem ám ezek a foltosak, rézkolomppal a nyakukban!

Ez lenne a nemzeti büszkeségük? Badarság!

 

(folytatása következik)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap