A csúfnevű székely

Kondra Katalin, szo, 02/10/2018 - 00:12

Kolontos (bolondos) egy ember volt a szomszéd Gergé bá — mesélte egy téli estén az apám. —Az öreg sokáig élt egyedül miután elhagyta az asszony, persze nem elhagyta, csak meghalt vala szegény, de Gergé bá mégis megcsalatva érezte magát. Féltékeny ember hírében állt, féltékeny volt a halálra, annál is inkább, mert nem született gyerek a negyven évig tartó házasságból s ezért aztán az ember is ment volna a fehérnép után, de nem vitték. —Ha nem hát annyi! —törődött bele kis idő múltán, ettől kezdve sűrűbben járt a kocsmába, ivott ezt is, azt is, olyankor könnyesen megemlékezett hajdan volt ifjúságáról, felemlegette a lányokat, akiket valaha megszorongatott. A hallgatóság úgy vélte, nem olyan vén még az öreg, hogy ne tudna kedvében járni egy jóféle fehérnépnek, na meg úgy tűnt vágyik is rá, ezért szóbahozták a dolgot, de Gergé bá csak hümmögött, elbeszélt a cimborák feje fölött arról, hogy elszáll már az élete nagyja, ami pedig hátra van, az tisztességben kívánja leélni. —De hiszen nincs abba semmi tisztességtelen, ha újraházasodik — erősködtek a rokonok is, akik nem igazán kívántak részt venni Gergé bá ellátásában, arra gondolni se mertek, hogy egyszer majd ágynak esik, bár egyelőre jó bőrben és jó színben volt az öreg, de soha nem lehet tudni. Azon kezdtek tanakodni, honnét kerítsenek valakit, aki eltudná őt csábítani. Eszükbe jutott Véró, a marhapásztor özvegye, Gergé bá tőle veszi a tejet. Véró jóféle fehérnép, nyájas és még szemrevaló, szinte csoda, hogy az öreg szeme nem akadt meg rajta, na de majd most! Ami késik, az még jó lehet. Gergé bá rokonai uszítani kezdték az özvegy pásztornét, hogy így meg úgy, kicsit gyakrabban ránézhetne az öregre, nem csak olyankor, amikor a tejet viszi, még pénzt is ígértek, és meghagyták neki, hogy úgy csináljon mindent, mintha saját jószántából tenné, őket egyáltalán meg ne említse. Így is történt. Gergé bá egyre jobban ámuldozott, hogy milyen rendes asszony ez a Véró, a fene se gondolta volna, hogy ilyen törődő, jóságos lélek. A kocsmában el is újságolta a dolgot, de mikor a cimborák az asszony külleméről faggatták, csak vakarta a fejét. —Hát azt bizony meg nem figyeltem —mondotta egyszerűen, aztán egy nap váratlan fordulat történt. Véró egy nap a tej mellett egy kutyakölykökkel érkezett az öreghez. —Mit csináljak én ezzel az állattal —vakargatta fejét Gergé bá. —Szeretgesse, etesse, gondozza, mint ha kicsibaba volna —javasolta Véró. —Meglássa, egyszer még hasznát veszi. —Ennek? Ugyan mi módon? —Próbálja csak meg, ha nem válik be, elviszem. Gergé bá lassacskán beletörődött, hogy kutyakölyök van a háznál. Úgy megszokta, hogy már szinte meg is szerette, de a cimboráknak ezt nem merte bevallani. A kutyával kapcsolatos érzéseiről úgy beszélt, mintha Véróról szólna. Dicsérte gömbölyded formáját, selymes szőrét, bársonyos nyelvét. Először mindenki meghökkent, aztán cinkos kacsingatásokkal jelezték, hogy ebből most már lesz valami. Néhány asszony hallani vélte az esküvői harangok kondulását de az öregnek esze ágába sem volt megnősülni. Annyira belebolondult az aprócska állatba, hogy elhalt asszonyáról is szinte megfeledkezett. Amikor eljött a tél és leesett az első hó, Gergé bá szembetalálta magát az első olyan problémával, melynek megoldása asszony híján, s mert, hogy apa sem volt soha, komoly fejtörést okozott. Puliszka, a keverék kölyökkutya, amikor meglátta a havat, nem mert kilépni a házból. Az öreg azon gondolkodott mitévő legyen, nyilvánvaló, hogy az állatra rájött a szükség, de az csak toporgott az ajtóba és nem mozdult. Gergé bának eszébe jutott, hogy valaki egyszer azt mondta, a gyereknek példát kell mutatni, hogy tudja mit és hogyan tegyen. Ez a jószág se sokkal másabb, mint egy gyermek, épp olyan kicsi, félős és tudatlan, hát akkor most megmutatja neki, hogy viselkedik egy bátor kutya. Fogta hát magát, kiállt az udvar közepére és egy jó darabon körbevizelte a havat, majd négykézlábra ereszkedve beleszimatolt, azután arrébb mászott és meghempergőzött a tiszta hóba. Puliszka először csak nézte a gazdáját, aztán nem bírta tovább és lerohanta, össze-vissza nyalta, itt-ott levizelte, látszott rajta, hogy már egyáltalán nem fél a hótól. Az arra járók fejüket csóválták a furcsa jelenet láttán, ettől kezdve a faluban az öreget, csúfnevén csak Kolontos Gergének hívták.  

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap