Csontváry évszakai - Tavasz

Jankovics Marcell, sze, 06/20/2018 - 00:08

 

 

 

 

Csontváry évszakai

 

Tavasz

 

Virágzó mandulafa(43 x 51,5 cm)

Mandulavirágzás Taorminában(79,5 x 98 cm)

 

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) Mednyánszky egy évvel fiatalabb kortársa volt. Egy évben hunytak el. Hasonlóság is volt köztük. Mindketten Felső-Magyarország szláv nevű szülöttei voltak; mindkettőt lelki bajok gyötörték; mind a kettő a legnagyobbak közül való (az egész világon!). Csontváryról is elmondható, hogy festészete ön- és közgyógyító. Az ő világa azonban egészen más.

Közkeletű vélemény szerint a plein air-festők csak a pillanatot akarják elcsípni. Ám ez csupán része az igazságnak, amellett legjobbjaik lebecsülése. A pillanat megállítása a festményen örökkévalóságba emeli azt az élményt, mely az olyan felgyorsított felvételen, mint Huszárik Csontváry filmjének taorminai képsora, és a hozzá képest lassú valóságban is tünékeny káprázat csupán. A megörökített pillanatot csak a természetből kivonult ember látja egyszerinek. Valójában épp azért méltó a megörökítésre, mert a valóságban sokszor ismétlődik. Ráadásul a kép nem a látvány szolgai másolata, hanem sűrítmény, vagyis több, mint maga a látvány. Más szempontból persze kevesebb. Ha nem az lenne, nem próbálkoztak volna annyian a legkiválóbbak közül ugyanannak a megfestésére. Az idő megállításának ez a módja az impresszionistákat és a depresszionista Mednyánszkyt egyaránt jellemzi. A romantikus szimbolista Csontváry ennél továbbmegy. A maga által ’napút’-, azaz plein air-festészetnek nevezett stílusa kozmikus távlatokat nyit meg.

Művészete nem teljesen előzmény nélkül való. A misztikusnak mondott, romantikus Caspar David Friedrichet (1774–1840) mindenképp előfutárának tekintem. Kettejük lelki rokonsága szembetűnő. Csontváry már németországi tanulmányai során szembesülhetett Friedrich képeivel, akinek a XX. század első éveire eső újbóli felfedezése bátorításként hathatott festőnkre. Az ő alkotóperiódusának fénykora ugyanis épp erre az időszakra esik.

Csontváry összes tavaszi képét délen festette. A címben jelzett és itt bemutatott két képen kívül a Telihold Taormina felett és a Tavasznyílás Mostarban tekinthető tavaszi képnek. A szicíliai képeken virágzó mandulafák jelzik az évszakot, a mostarin többféle gyümölcsfa bontja virágait. A szicíliai festmények azonban a mi fogalmaink szerint télen készültek. Csontváry a teleket a Földközi-tenger partvidékén töltötte, Olaszországban, Görögországban, a Közel-Keleten, és a meleg idő beköszöntével tért vissza Magyarországra.

Szicíliában a mandulafa korán, január végén bontogatja szirmait. Az idősebb Plinius írja róla: „Mindazon fák közül, amelyeket úgy emlegettünk, hogy az Aquila” (a Sas csillagkép) „megjelenésekor rügyeznek, elsőként a mandula borul virágba már januárban. Márciusban pedig már a termését neveli.” (A természet históriája, XVI/XLII.)

Olybá tűnik, mintha a festő a római természettudós nyomában járt volna. Plinius a Vezúv hírhedt kitörésekor halt meg 79-ben, a közeli Stabiae mellett a tengeren. Stabiae, újkori nevén Castellamare di Stabia, Csontváry másik kedvelt itáliai tartózkodási helye és festői témája volt. Plinius egykorú szokás szerint a csillagok heliakus keléséből következtetett a természetben beálló változásokra. (Heliakus kelésnek azt nevezzük, amikor egy égitest a Nappal való együttállása után először válik hajnalban láthatóvá.) Csontváry képeiből viszont többen, Sulyok Géza, majd Pap Gábor művészettörténész olvastak ki hasonló látásmódot. Ezen sincs okunk meglepődni. Toroczkai Wigand Ede (1870–1945) 1916-ban adta ki magyar csillagnévgyűjtését Öreg csillagok címmel. A nevek tanúsítják, hogy népünk még Csontváry korában is a csillagok heliakus keléséből következtetett a földi változásokra.

Cesare Ripa, a nagy olasz ikonográfus, írja 1603-ban kiadott Iconologiájában az ifjúságot jelképező fiatal leányról, hogy kezében virágzó mandulaágat tart, mert „a mandula az első fa, amely virágaival meghozza a többi gyümölcs bőségének reményét”. Máshelyt Ripa a mandulát a márciusnak, a Kos jegynek, illetve hónapnak a csillagászati tavasz beköszöntét jelző attribútumaként említi. Ismerve Csontváry magányos életét, különös észjárását, vonzódását a szimbolikus ábrázoláshoz, azt is látnunk kell, hogy a képein virágzó mandulafa túlmutat önmagán, de még a Ripa által adott közhelyes értelmezésen is. Vegyük figyelembe, hogy Csontváry csak vendég e tájon, számára a január alapvetően a telet jelenti. A szicíliai képek legtöbbjén uralkodó hófödte Etna látványos tanújele ennek. Egy magyar számára a virágzó fa még a szicíliai januárban is maga a csoda. Az ő mandulafáit ezért tekinthetjük a ”rosszkedve telén” diadalmaskodó örömöt, boldogságot, szép ifjú hölgyek szerelmét ígérő remény jelképének. A mandulafa virága azonban bármikor elfagyhat a közép-európai ember által ismert januári télben. Ez a fenyegetés jelen van mindkét képen.

Közelítsünk a két képhez azzal a szemmel, mely hozzászokott a Csontváry idejében népszerű családi lapok rejtvényes illusztrációihoz. (Gyerekek! A művész bácsi elrejtett valamit a képen. Keressétek meg!) A Mandulavirágzás Taorminában mutatja, mi izgatta leginkább festőnket a helyszínen. Az ég és a hegy, melynek tengeröbölbe nyúló sötét lába egy tengerbe harapó óriás kardhal körvonalait látszik formázni. A behavazott tűzhányóból formálódó szörny egyszerre jelképezheti a növényzetet fenyegető fagyot és a minden élőt, élettelent elpusztító földmélyi erőt. Az Etna emberemlékezet óta működő vulkán – a rómaiak Vulcanus isten kovácsműhelyének tekintették -, kitörése folyamatos fenyegetést jelent a környező házakra nézve. Csontváry két képén is füstöt ereget. Azon a télen, amikor ott jártam, szintén kitört.

A kép alapgondolata, nézőpontja, az ábrázolt napszak hasonló, mint a 3 évvel későbbi nagy Taormina-képen, de még nem az ideális. A hegy kisebb, nem nyom el mindent a képen, az alkonyi lángolás sem olyan lenyűgöző, és az előtérben álló egykorú házak sem fejezik ki mindazt, amit az antik színház romja érzékeltet. A taorminai változatok mutatják, hogy a festő addig próbálkozott, míg meg nem találta a számára tökéletes motívumegyüttest. E kép előterében rózsaszín mandulafák körében piros tetős, rózsaszín épület mereszti ránk riadt ablakszemét. (A rózsaszín uralkodik majd a színházon is.) Kissé távolabb egy, a rémülettől már elszürkült ház kapuszája üvölt a félelemtől. És mögöttük, de inkább fölöttük úszik el a szörny. Tátott torka már túlhalad rajtuk, jelezvén, hogy most az egyszer megúszták. (A cápás horrorfilmek hasonló beállításokkal élnek majd.)

A festő bevallott célja a nagy motívum megtalálása volt, így a Virágzó mandulafánaka Taormina-képek közül az elsők között kellett elkészülnie. Ez a kép a legkisebb közülük. Színei tompák, fakók. A háttér télies és halott, csupasz barna földjét nem színezi sarjadó vetés. Kissé közelebb néhány csenevész, elszáradt levelű fa látható. Az előtér viszont az élet színtere. Itt már zöld a fű, a balszélen rügyező fát látni, s az örökzöld bokrok meg egy nagy fügekaktusz fölött egy virágba borult, magányosmandulafa uralkodik, mely a 6 évvel később festett Magányos cédrus gondolati előképének tekinthető. A hegy pipál, de nem ül rá a tájra. Szinte belevész a hangsúlytalan, halványlila égbe. Hangsúlytalan, de nem kifejezéstelen. A festő a mandulavirág rózsaszínjét vetíti az égre, a füstre és a behavazott hegyre, a tavasz teljes győzelmét hirdetve ezzel. Az Etna kardhalszörnye még sehol, de a télsárkány jelen van a képen, mégpedig sokkal fenyegetőbb alakban, a sötét földárnyék által kirajzolt sárkányfej formájában, mely ezúttal nem a hegyből támad. (Bennem a Jura park tirannoszauruszának falra vetülő árnyékát idézi fel.) Bár az előtér fái mögött kúszik be a képbe, mégis úgy hat, mintha két állkapcsa közé készülne kapni a mandulafát. A szándékosság mellett szól, hogy az árnyékába eső terület fácskái halottnak tűnnek.

Ennek az árnyékpofának is megtalálni csillagképi megfelelőjét. Nincs kardszerű orra, ezért nem a Doradóval azonosítanám (Aranyhal, Hevelius XVII. századi atlaszában Xiphias, magyarul Kardhal a neve). Rajta kívül azonban több más esélyes szóba jöhet. Így két déli (alvilági) csillagkép, a Déli Vízikígyó és nőstény párja, az Északi Vízikígyó; aztán az Északi Korona után kapdosó Kígyófej; végül a szintén alvilági Cethal, mely az ókorban a tavaszpontra tátotta a száját. A Cetusra szavazok, Mivel ő játszott szerepet a tél és tavasz csatáját megelevenítő csillagregékben. Közülük a környező csillagképek által „égre rajzolt” görög mítosz a legismertebb. E szerint Perszeusz naphérosz (Perseus) a Pégaszosz (Pegasus) hátán, kezében a Khrüszaórral (Aranykard, Triangulum) és Medúsza mindent kővé változtató fejével (Caput Gorgonis), megszabadítja Andromédát (Andromeda) a Kétó vagy Kéteusz (Cetus) nevű tengeri szörnytől. A küzdelem tárgya, Androméda a tavaszi földet, a flórát (is) megszemélyesíti, ebbéli minőségében illik hozzá a mandulaág és Cesare Ripa Ifjúságra, Márciusra vonatkozó fentebb hivatkozott leírása. Hogy aztán Csontváry tényleg használta-e az ő korában még eleven asztrális szimbolikát, vagy csak annak közismert mesei leképezései jártak a fejében, mindegy. Ha az utóbbi feltevés lenne igaz, művei akkor is magukban hordozzák a kozmikus mondanivalót, hiszen a sárkánymotívum univerzális: „kozmikusan” egyetemes. Minden jelképes szörny egyik égi mása a Cet csillagkép volt. Még az Állkapcsok nagy fehér cápájának is.

 

(in: Sine Morbo) 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap