Csontváry évszakai - Nyár

Jankovics Marcell, sze, 06/20/2018 - 00:07

 

 

 

 

Csontváry évszakai

 

Nyár

 

Vihar a nagy Hortobágyon(1903, 58 x 116,5 cm)

 

 Selmecbánya látképe(1902, 90 x 152 cm)

 

Már említettem, hogy Csontváry a nyarat – és, tegyem hozzá gyorsan – az őszt többnyire itthon töltötte. Mindjárt az is ide kívánkozik, hogy ha el is utazott a jelzett évszakokban, hasonló klímájú országokat látogatott meg. Itthon festett tájképei tehát rendszerint nyáron és ősszel készültek, és ez látszik is rajtuk. A címben jelzett hortobágyi tájképen éppen úgy, ahogy a Selmecbánya látképén(1902, 90 x 152 cm). Ez utóbbi nem annyira „csontvárys”, viszont jellemzően egy évszakos nyári kép. A képen a zöld árnyalatai uralkodnak. A festő szokásától eltérően megemeli a horizontot, hadd tobzódjék a szem a zöld harsogásban. A hegyek vonulata fölött az ég „szépidő” felhős kékjéből csak néhány centi széles szalag látszik. A kép alján az árnyékos rét sötétzöldjéből napsütötte aratók csoportja emelkedik ki. Nőkből áll, sarló van a kezükben. (Sarlóval hagyományosan a nők arattak.) Tőlük jobbra, kissé távolabb termésre forduló alma- és körtefák állnak. (Nyári fontos alma és árpával érő körte?) A dantei purgatóriumot idéző Tarpatak völgye a Tátrában (1904–1905, 236 x 400 cm) korántsem tipikus nyári tájkép, ezzel szemben sokkal jellemzőbb festőnkre. Mind szobafalnyi méretét, mind választott szemszögét, mind pedig a valóságtól elrugaszkodó megoldásait tekintve.  Tájképeken a magas hegyeket kötelezően hó borítja – nyáron is. Csupaszságukat nem tartották festőinek. E művén a hó és jég hiánya, no meg a nyári virágok (kereklevelű margitvirág, havasi harangvirág) jelzik az évszakot. A kép mérete a téma fontosságára hívja föl a figyelmet. A különleges szemszög, ez a levelezőlapokról kevéssé ismert völgykatlan; az élő és a halott természet szembeállítása; az átlényegített hegyek, mint kővé dermedt óriás tengeri hullámok, a sziklaélekbe belelátott furcsa arcélekkel (köztük fejjel lefelé fordult is van); a taorminai képekről már ismert tájfaló sötét szörny; a váltakozó megvilágítású, sötét és világos térsíkok színpompás egymásutánja, ami a levegőtávlat hiányával együtt aSelmecbánya látképét is jellemzi; és a részleteiben aprólékosan valósághű, de összességében mégis meseszerű táj összetéveszthetetlenül Csontváry sajátja.

A nyárias képek sorában a teljesség kedvéért kell megemlítem a Jajcei vízesést (1903, 97 x 149 cm), a Villany világította fák Mosztárban (1903, 92 x 88 cm) és a Római híd Mosztárban című képét (1903, 92 x 185 cm), de nem sorolom azokat, amelyek alighanem nyáron, legalábbis nyárias időben készültek, de nem nevezhetők tájképeknek.

A hortobágyi festmény viszont igen. Ha nem Csontváry festette volna, a téma feldolgozása nem lenne több zsánerképnél. Van ezen minden, amit turistahívogatónak nevezünk. Puszta, a Hortobágy folyócska a kilenclukú híddal, gulyás gubában csibukkal, szürkemarhagulya, a vezértehén nyakában kolomppal, kicsi bornyú, komondor, gémeskút, karikásával kongató, vágtató csikós, a vihar elől megszaladó ménes, naplemente meg persze vihar. Egyik-másik állat és emberalak megformálása ügyetlennek hat. Ez Csontváry sok képére jellemző, s azt mutatja, hogy mást tartott fontosnak. Tanulmányrajzai és -képei ismeretében bizton állítható, hogy, ha akarta volna, megbirkózott volna az ember és állat anatómiájával. Ha zsánerképet akart volna festeni, jobban ügyelt volna legalább az előtérben álló marháknak meg a gulyásnak a formájára, és színük is árnyaltabban simult volna a háttérbe. Ha a zsánerképre való természetes világítást akarta volna megörökíteni, a szürkemarhák és a komondor az előtérben nem fehéren világítanának (mintha a néző háta mögül kapnák a fényt), s a híd sem együtt lángolna a mögötte látszó alkonyi éggel. Ez a híd nem a sötét víztől kapja visszfényét, hanem a nappali fényben fürdő sárgászöld gyeptől, s annak folytatásaképpen választja el az égi sötét vizeket a földitől.

Csontváry, hogy kiteljesedjék az élmény, az égbolt kétharmadán rohamozó viharfelhők ellenében a nap búcsúzó ragyogását festi. Ez az a pillanat, amikor a még fénylő napsütésben az átellenben lévő sötét égbolt alatti táj valószínűtlenül világít. A mester ezt a valóságban 180 fokon érvényesülő, szinte túlvilági fény-árnyékhatást tömöríti egy pillantással még befogható képbe. (A kép elnyújtott 1:2 oldalaránya is a panorámajelleget célozza.) A kettős megvilágítás az időt is kitágítja. A lilásszürke viharfelhők alatt (még? már?) sötétkék éjszaka van, a felhőkön innen (már? még?) nappal. Hasonló alkonyi élményben nekem is volt részem a Hortobágyon, de nemcsak ott. Magyarázza a festményt, ezért hozom szóba: Perugiában, az óváros északi bástyájáról kitekintve tárult szemem elé ilyen naplementés, viharos panoráma. Bal kéz felől a lemenő nap arany ellenfényében sötétlett az umbriai táj, jobb kéz felől, a naptól majd 180 fokra, villámló viharfellegek alatt szinte kísértetiesen világítottak a távoli fák és házak.

De miért hever oly nyugodtan a viharban egy pásztor a híd lábánál? Miért minket figyel az állatok többsége, és nem a közelgő vihart?  

A kép ellentétek halmaza. A középtájon, a horizont alatt képzeletben húzott vízszintes vonal a festményt nyugodt alsó és mozgalmas felső sávra osztja. Az alsó mező maga a vészjósló (?) nyugalom: a puszta békés zöldje és az állóvízzé csendesült sötét folyócska, a békésen legelésző, ivó, minket bámuló állatokkal, a botjára támaszkodó, pipázó öreg gulyással meg sötét a híd lábánál heverő társával – és a mozdulatlanul sorjázó hídlábakkal. (Az álló kutya kétszeresen is idevaló. Régen a kutyák rendszerint folyónevet kaptak. L. Bodri, Sajó, Tisza. A néphit szerint a „nedves” név megóvta őket a veszettségtől. Az összefüggés magyarázata az, hogy a veszettség jellegzetes tünete a víziszony.) A felső sávot a napfényre támadó felhők, fejüket kapkodó, vágtató lovak, lobogó ostorszíjak teszik dinamikussá. Az egyik ógörög képzetkörben a villám a lovait hajtó napisten ostoraként csattan.) A csikós is ellentétpárt alkot a gulyással. Munkáját lóhátról végzi, míg a tehénpásztor többnyire gyalogosan. Mintha tőlük a híd felső része is nekilódulna. A csak itt hangsúlyos perspektíva, a bolthajtások gyors ütemben növekvő ívei ezt az érzést keltik. A nyugodt szarvasmarhák és az ideges lovak ellentétét világos és sötét tónusuk is kifejezi. A hozzájuk társított jelképes tartalom szintén. A szarvasmarha „vizes” lény, a nyugodt erő jelképe, a ló felemás értelmű, ő is a sötét vizek szülötte, akit a vihar korbácsolta hullámok vetnek a partra, hogy aztán megnyergelve a fény hordozójává legyen.
Függőlegesen a színek komplementaritása osztja két térfélre a képet. Legfelül a liláskék felhőzet küzd meg az égbolt sárgájával, lejjebb a világoszöld gyep, kékeszöld víz ellenében áll a hídnak és tükörképének narancsos vöröse.

Nem ez az egyetlen ilyen jellegű Csontváry-kép.  AHajótörés (1903, 57 x 75 cm) című festményét szintén kettéosztja a kétféle időjárási helyzet. Míg baloldalon még vad vihar dúl, a jobboldalon már derűs az ég, és a tenger is elcsendesült. A két kép hangulata azonban alapvetően különbözik. A Hajótörést – személyes élmény, amiről önéletrajzában ír érzékletesen – a riadalom és a kétségbeesés hatja át, némi groteszk felhanggal, gondolok itt a kép közepén pózoló magabiztos táncosnőre, és a beigazolódott remény – festőnk túlélte -, amit a jobboldalt fölszakadozó felhőzet és sima víztükör jelez. A Vihar a nagy Hortobágyon nyugalmat áraszt magából, nem fenyegetést. Ami történik, évszázadok óta ismétlődik a pusztán, hozzá van szokva ember, állat. Nem más ez, mint a természet örök körforgása, aminek még része minden élőlény. Nem úgy, mint a tengeren, amit az ember élete kockáztatásával hódított meg.

 

(in: Sine Morbo)

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap