Cserépvár titkos tornya - Mesélő magyar várak MILHÍR-3

Apáti Kovács Béla, cs, 03/14/2019 - 00:14

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

 

Bükk hegységben réges-régen volt egy kicsi vár. Békésen megbújt a sűrű bokrok és fák között. Annyira el volt dugva, hogy az emberek alig tudtak róla.

Ha véletlenül egy idegen a környéken lovagolt, és szeretett volna megpihenni egy vár védelmet adó falai közt, hiába kérdezte, hol talál ilyet, az emberek csak a fejüket rázták.

–  Errefelé biz’ kend nem talál ilyen várt. Menjen, csak tovább estéig majd csak lel valahol.

Szegény idegen kénytelen volt tovább lovagolni, és keresni egy várat, ahol kipihenheti magát.

Pedig, ha tudta volna, hogy a közelben is volt ilyen, bizonyára megtekintette volna azt is.

Amint mondottam volt Cserépvár jól el volt dugva a fák közé. Ura a félelmetes buzogányöklű várkapitány egyik nap elhatározta, hogy építet egy titkos tornyot.

Elképzelése szerint ez egy olyan torony lenne, amit csak ő látna, és tudna használni. Magasan kiemelkedne a fák közül. Tetejéből messze be lehet látni onnan a vidéket.

A távoli Itáliából hozatott kőművesmestert, és a segítői is mind taljánok voltak. Egy kukkot sem beszéltek a szép magyar nyelvből.

Ennélfogva, ha a helybeliek érdeklődtek is volna, mit építenek a várban, azok nem bírtak megszólalni magyarul. Valamit karattyoltak saját nyelvükön, de ebből senki sem okosabb.

A kőművesek éjjel – nappal dolgoztak. Szinte alig pihentek valamit. A torony gyorsan el is készült. Állítólag olyan magas volt, hogy csúcsa az eget piszkálta. Három napig tartott, amíg felértek a tornyába. Onnan ellehetett látni egészen az Óperenciás – tengerig, vagy tán még azon túlra is.

Ellenben a torony nem volt látható. Aki elment a vár mellett, csupán csak annyit látott, hogy egy átlagos várral van dolga. Bizonyára ezért az ellenség soha nem támadta meg. Úgy gondolták, itt úgysincs semmi érdekes, amiért érdemes lenne harcolni. Inkább kerestek egy nagyobb és csillogóbb várat.

Még a várbeliek sem tudtak az égig érő toronyról a várkapitányon kívül.

Ahol a torony állt ott mindig egy hatalmas, szürke köd lebegett, mintha csak valaki tüzet gyújtott volna. és annak a füstjét látná az ember.

A várkapitány egy fiatal, jóképű legény volt. Egymagában élt és csak a vára érdekelte. Ismerősei, barátai azt javasolták neki, hogy nősüljön meg! Párban mégis csak jobb élni, mint magányosan. A várban is jó lesz, ha lesz egy ügyes, takaros menyecske, aki gondját viseli a férjének.

Amikor ilyenekkel biztatgatták a várkapitányt, az mindig morcosan elfordult, és bezárkózott a szobájába, és órákig nem jött elő.

Később, amikor meg már elkészült a torony felment a csúcsába és messzelátójával az Óperenciás – tengeren túli vidéket nézegette. Ilyenkor majdnem mindig egy hétig távol volt. Felfelé az út három napig tartott, és lefelé is. Igaz, ha egy kicsit kapkodta a lábát, megkurtíthatta a lefelé tartó időt, akár egy félnappal is.

Egyik nap, amikor megint nagyon morcos kedvében volt, elhatározta, hogy felmegy a toronyba. Szolgájának csak ennyit mondott:

–  Kicsit körbenézek a nagyvilágban. Majd egyszer csak jövök. Senki ne keressen! Senki ne kérdezze, hol vagyok!

Belépett a szürke ködbe és eltűnt. Még a legközelebbi szolgája sem tudta, hová lett. Azt suttogták a várbeliek, bizonyára az ördöggel van találkozója.

Sokan próbálták követni a szürke ködbe, de aki belépett oda, az mind egytől egyig szörnyet halt. Egy idő után, már senki sem merte megtudni a titkát.

Nem maradt más hátra, mint megvárni a várkapitányt.

Ment, ment felfelé a rengeteg lépcsőn. Harmadig nap végén már úgy érezte elkoptak a lábai. De nem volt szabad megállni, pihenni, még egy pillanatra se. Ha véletlenül megállt volna, ő is köddé vált volna.

Amikor felért a toronyba elővette a messzelátóját és kíváncsian fürkészte, mi van az Óperenciás – tengeren túl.

Eleinte nem akart hinni a szemének. Egy hatalmas, virágos rét tárult a szemei elé. Később tudta meg, hogy itt kezdődik a tündérek országa. Ha igazított egy kicsit a messzelátóján, akkor még a réten táncoló tündéreket is meglátta.

Bár akkor esett volna ki a kezéből a messzelátó, vagy homályosult volna el a táj. Nagy kár volt meglátnia a táncoló tündéreket. Azok közt is volt egy csodaszép, szőke lány. Azonmód beleszeretett. Nem bírta levenni róla a tekintetét. Állandóan csak őt nézte. A többi lány nem is érdekelte. Olyan volt, mintha ott sem lettek volna. Csak nézte – nézte és nem bírt vele betelni.

De egyszer csak le kellett mennie. Hisz volt neki más teendője is a várban. El kellett látni a katonáit, gyakorlatoztatni kellett őket, hogy el ne lustuljanak.

Igaz, amint mondottam volt, a várat sohasem fenyegette ellenség. Ennek ellenére a katonák minden nap masíroztak, célba lőttek, vívtak, mintha csak a kapunál lenne egy ellenséges hadsereg.

Amikor leért a toronyból, mindenki megkönnyebbült, hogy a várkapitány előkerült, nem vitte el az ördög.

Nagy bűn volt megkérdezni, merrefelé járt? Aki erre vetemedett, az számíthatott arra, hogy a várkapitány nem veszi jónéven. Ha katona volt az illető, biztos különleges gyakorlatokban lesz része. Ha pedig csak egyszerű szolga, az sem úszhatta meg. A várkapitány olyan feladatokat adott neki, amitől minden szál haja égnek állt.

Most is mindenki hallgatott. Úgy tettek, mintha nem érdekelte volna őket, hol járt? Pedig mindegyiknek fúrta az oldalát a kíváncsiság.

Azt várták, hogy most is kimennek a vár előtti rétre, és ott gyakorolják a bajvívást. Néhányak már el is indultak rét felé, amikor a várkapitány mondta:

–  Elő a lovakat! Pakoljatok fel étellel, itallal, lovaknak elegendő abrak! Útirány, a tündérek országa!

A cserépvári katonák kapitányukat követve kapitányukat elindultak. Mentek, szinte vágtázva árkon, bokron keresztül. Az Óperenciás – tengeren egy nagy hajója szálltak és meg sem álltak a tündérek országáig.

Megérkezve a rétre, ahol a tündérek táncoltak, amit látott a várkapitány a messzelátójával, mindjárt a csodaszép, szőke tündérlányt kereste.

Hiába meresztgette a szemét egy fia tündért sem látott. Mintha a föld nyelte volna őket el. Senkivel nem találkozott, akitől megkérdezhette volna, hová lettek a tündérek.

Bejárták a tündérek egész országát, de kedvesét nem lelte. Mindenhol csak rétek, erdők, virágzó domboldalak, fákon csicsergő madarak.

Ez a várkapitányt nagyon elszomorította. A katonák még mindig nem értették, mit akar ezen a távoli vidéken? Miért jöttek el ide, mintha egy országot akarnának meghódítani?

Többnapi bolyongás után, amikor ételük és italuk fogyóban volt, kénytelenek voltak hazamenni. Fárasztó volt az útjuk. Alig pihentek valamit.

A várkapitány pihenés helyett, felszaladt a toronyba és belenézett a messzelátójába. Még a vér is meghűlt benne, a tündérek országában, a réten meglátta a táncoló tündéreket és köztük a csodaszép, szőke tündérlányt.

Szíve egy nagyot dobbant és még jobban beleszeretett a lányba. Mindjárt ott fent a toronyban elhatározta, újból elmegy katonáival a tündérek országába.

Szegények még igazából ki sem tudták pihenni magukat, menniük kellett kapitányukkal. Igaz a bátrabbak megtagadták a parancsot, volt, aki elbujdokolt, csak ne kelljen újból olyan messzire mennie. Csak egy kis csapat követte a várkapitányt.

Megint eredménytelen volt a hosszú út. A rét üres volt. Néhány madáron és apró állaton kívül semmit sem láttak.

A katonák zúgolódtak, amiért a várkapitány másodszorra is bolondját járatja velük. Alig várták, hogy hazakerüljenek. Mindenki megfogadta magában, soha többé nem jönnek el tündérek országába, hiszen emberi szem nem láthatja a tündéreket. Ezt még a gyerekek is tudják.

A várkapitány nem bírt a szívével. Nem csoda, hiszen nagyon szerelmes volt a tündérlányban.

A toronyban harmadszorra is a messzeséget fürkészte, s nem is eredménytelenül. A messzelátójával látta a tündéreket, ahogy táncoltak a réten. A csodaszép, szőke tündérlány még integetett is neki. Mintha csak azt mondta volna:

–  Gyere, itt vagyok! Téged várlak, szerelmem.

Újból készült, hogy elmenjen csapatával a tündérek országába, de most már senki se tartott vele. Hiába volt fenyegetés, szigorú parancs, a katonái széjjelszaladtak, senki nem tartott vele.

Kénytelen volt egyedül útra kelni. Már a lova jól ismerte az utat. Egész végig vágtázva vitte lovasát. Nagy boldogság volt, amikor megpillantotta a várkapitány a tündérek országát. A boldogságát csak fokozta, hogy a réten tündérek táncoltak, mint ahogyan a messzelátójával látta a vártornyából.

Kedvese is ott volt. Mindjárt egymás karjaiba omoltak és soha többé nem váltak el egymástól.

A várban hiába várták vissza kapitányukat, az ott maradt abban a szép országban kedvesével. Egy vár nem lehet meg kapitány nélkül, ezért a király egy újat jelölt ki Cserépvárra.

Ő egy idősebb, meglett, sok harcot megjárt vitéz volt. Legelső dolga az volt, hogy átépítette a várat. Állítólag neszét vette, hogy a török közelít országunkba, és ezt is erős falakkal kell megerősíteni.

Erről az olasz építőmester is tudomást szerzett, és Cserépvárra sietett. Felajánlotta, hogy ingyen megerősíti a falakat. Csak egy kérése volt, hogy éjjel dolgozhasson embereivel.

Azt senki nem értette, miért? Hiszen éjjel sötétben nem lehet látni. De az olasz építőmester kitartott kérése mellett. Végül az új várkapitány megengedte.

Amikor a várbeliek elcsendesedtek, és talán már éjfél is elmúlt, aki mégis ébren volt egy nagy kékes villanást látott és másnapra a Cserépvár falai megerősítve álltak, és a vár közepén a szürke köd is eltűnt.

 

Hogy így volt, vagy nem, én azt nem tudhatom, de aki nem hiszi, az járjon utána!   

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap