Családregék: Hinni parancsszóra

Rozványi Dávid, szo, 03/14/2015 - 00:06

1924. A kisfiú egyedül volt egy idegen város idegen templomában, úgy érezte, hogy még az élete is idegen neki. Eddigi sorsa, a felvidéki gyermekkor, a menekülés a határon át, csak múlt idő. Tízévesen, pár hete vett búcsút a szüleitől, beköltözött a soproni katonai alreáliskolába, a korábbi Károly-laktanya fenyegető épületébe, egyenruhát húztak rá, testét és lelkét kemény gyakorlatokkal igyekeztek megedzeni – és megtörni.
Állt a templomban, érezte maga körül az örökkévalóság csendes illatát, várva, hogy szabad legyen a gyónófülke.
Amikor rá került a sor, a dominikánus atyának, aki a szemében ugyanolyan szigorú volt, mint a tanárai, vagy az Isten, elsorolta gyermeki bűneit. A végén a pap feltette a szokásos kérdést:
- Más bűnöd nem volt, fiam?
A gyerek komolyan vette a kérdést és felfedte a legnagyobb bűnét:
- Nem tudok hinni. Nem tudom, hogy Isten hogy engedheti meg mindezt, ami történik. Úgy érzem, magára hagyott minket, magára hagyott engem.
Az öreg pap összecsukta a breviáriumot, úgy szólt rá:
- Ha az olyan nagy szellemek, mint… – és itt felsorolt néhány nevet, akikről a fiú azelőtt sohasem hallott – nem kételkedtek, te hogyan mersz?
Abban az időben, amikor ez a mondás járta: „katonaság, klérus, a többi mind zérus”, így eszébe sem jutott volna kételkedni a barát szavában, amiben feltétel és kételyek nélkül hinnie kell. És attól a naptól kezdve hitt. Figyelt a Szentmisén, naponta elmondta az előírt imákat és tudta, hogy apja és a Legfelsőbb Hadúr felett van még egy Úr, akinek engedelmességgel tartozik. Megtanulta, hogy az egyetlen érték az életben az engedelmesség és a hűség.

Közben, ahogy a húszas évekből lassan harmincas lett, alig észrevehetően lezajlott egy forradalom Magyarországon. Nem olyan, mint 18-ban, vagy 19-ben, nem olyan őrült módon, de valahol a mélyben, valami kezdett megváltozni a lelkekben. A várban a Kormányzó még a vendégszárnyban lakott, arisztokrata bálokra járt, Goldbergerrel kártyázott esténként, mintha csak megpróbálta volna megőrizni Ferenc József szellemét… De a parlamentben és az országban már Nagyatádi, Klebelsberg, Hóman és Gömbös forradalma zajlott.
A fiú nem politizált, hiszen megtanították neki, hogy neki csak Istent és hazát szabad szolgálnia, mégis úgy döntött, hogy nem a huszárok dzsentris világát, hanem a gyalogságot választja, ahol az úgymond egyszerű emberekkel, a néppel lehet együtt. Nem akart elszakadni a néptől, amit szolgált, nem egy elzárt külön kis világban akart élni.
De a politika egy nap utolérte. Parancsnoka hívatta:
- Kijött az utasítás, hogy az idegenek neveket magyarítani kell.
A fiú döbbenten állt. A szülőföldjéről, a Felvidékről pont azért kellett elmenekülniük, mert magyarok voltak és itt Magyarországon pont ezt vonják kétségbe? A parancsnok emberséges volt.
- Tudod, ha más neved lenne. De hiába vagytok régi nemesi család, a keresztneveddel baj van. Viktor… A parancsban ráadásul példaként a te neved van benne: Viktorból Győző. A lényeg nem változik, ugyanazt jelenti
A fiú megértette, hogy a hazáért még a nevét is fel kell áldoznia. Tudomásul vette a parancsot és megváltoztatta a nevét. Győző lett egészen addig, amikor már jóval 45 után, egy hivatalnok képtelen volt megérteni, hogy mi ez a névváltozás, s megkérdezése nélkül visszaírta az első nevét.

1936. A kisfiúból férfi lett, elvégezte a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiát. Avatásakor égnek emelt karddal esküdött: „a hazáért mindhalálig!”. Élete legszebb napja volt.
Pár csendes év telt el kaszárnyai szolgálatban, majd jöttek a „nagy napok”, amikért érdemes élni: bevonulás a Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Ezekben az időkben úgy érezte, jó úton jár, hűséggel szolgálja Istent és Isten sem hagyta magára sem őt, sem a hazáját.

De eljött 1941 és a keleti hadszíntér. Furcsa játéka volt a sorsnak, Jászberényből kellett elindulnia, ahol még nagyon régen ősei is éltek. Nagy ünneplés volt, lengtek a nemzeti zászlók, virágcsokrok, új egyenruhák, csillogó fegyverek, a polgármester hosszú beszédet mondott: „amikor esténként megszólal a harang, imádkozunk értetek…”. Ezren indultak el, s később még két menetszázaddal töltötték fel a létszámot…

Teljesítette a kötelességét és szolgált a Don-kanyarban és életében először és utoljára megszegte a kötelességét. Rohamra vezette embereit, de az ellenséges pergőtűzben egyikük a földre vetette magát, képtelen volt továbbmenni. „Aki válságos órán, csüggeteg szavakat ejt, fegyvert lőszert elhány… felkoncoltatik.” Egyértelmű utasítás, le kellett volna lőnie, de a szemébe nézett és képtelen volt megtenni. Rákiabált, gyáva gazembernek nevezte és továbbrohant a többiekkel.
Ez az emlék sokszor kísértette még. Mert tudta, hogy helyesen cselekedett, de a lelke mélyén képtelen volt elfogadni, hogy valami lehet helyes úgy is, hogy ellenkezik a törvénnyel, a szabályzattal, amire felesküdött.
Ott a Don-kanyarban, a tiszti szálláson kölcsönkérte egyik tiszttársának – akit később, a visszavonulás során tépett darabokra egy vadászgép ágyúja – a Bibliáját és olvasgatta. S ahogy olvasta, egyre gyűltek benne a kérdések.
A kérdések gyűltek és az emberek fogytak. S amikor végül megkapták a parancsot, hogy hazamehetnek, már negyed ezren sem voltak. Már észre sem vette az ünneplést, a díszes fogadást, csak a fáradt, megtört és reménytelen arcokat nézte. S amikor a polgármester megígérte, hogy az özvegyekről és az árvákról gondoskodni fog a város, csak arra tudott gondolni, hogy ugyan meddig? Mert az az áradat nem fog Jászberény határánál megállni, a halál még nem áradt ki…

Rövid ideig Budapesten, a Várban szolgált.
Katona volt, sok embert megölt a harcokban, sok halált látott, köztük nem egy kivégzést nem messze tőlük a Margit körúton. Két golyó a fejbe, két golyó a szívbe. Férfihalál, nem kötél. Nézte az arcokat és figyelte az elítéltek utolsó perceit. Hiába voltak martalócok, katonaszökevények, akiket a törvény halálra szánt, a többségük mégis férfiasan fogadta a halált, s mintha az utolsó percek hitével akarták volna jóvátenni korábbi becstelenségüket.

1944. És eljött a magyar történelem egyik legfeketébb időszaka, a nyilas őrület hónapjai. Bár, mint hivatásos katonatiszt és régi nemesi család sarja, mélyen megvetette a nyilasokat, elsősorban azért a „lovagiatlan magatartásért”, amit a zsidókkal és a civilekkel szemben tanúsítottak, összeszorította a fogát és engedelmeskedett, mert Magyarország méltatlan, ámde hivatalos vezetőit látta bennük, s csak így tud harcolni a kommunisták ellen. A hazáért, még akkor is, ha ez a haza csak álmainkban él.

1945-ben, egy pillanatra megállt a határon visszavonulás közben, az embereire nézett és arra gondolt, érdemes-e még folytatni. Szabad-e a magyar vért feláldozni, ha a haza földje már elveszett, ha már teljesen az ellenség kezére került. Összeszorította a fogát és arra gondolt: addig van magyar haza, amíg hiszünk benne és harcolunk érte. És harcolt tovább, egészen májusig, amikor valahol Csehországban egy Wermacht tiszt közölte vele, hogy aláírták a fegyverszünetet.
Tudta, hiába volt a becsület és az engedelmesség, most már meg kell adnia magát a sorsának. Már nem volt ereje tovább harcolni, a szökést sem kísérelte meg, úgy érezte, sorsát nem választhatja el emberei sorsától. Leadta fegyverét, átölelte a lovát, s megfogadta, hogy addig nem ül újra lóra, amíg a kommunizmus meg nem szűnik, amíg el nem mennek a megszállók.
Furcsamód a szovjet tisztek is megbíztak benne, mintha az idegenvezetőjük lett volna ebben a furcsa mesevilágban, ami még annál is szebb és gazdagabb volt, ahogyan a kommunizmust elképzelték. Darabokra tört a világ, s mindenki megpróbálta megőrizni azt a kis darabot, ami nekik jutott. Hivatalosan már újra volt Csehszlovákia, már kihirdették a kassai kormányprogramot, a hírhedt Benes-dekrétumok már kezdtek mérgezni a hétköznapokat – de még voltak kastélyok, ahonnan nem menekültek el a régi tulajdonosok, azon tévhitből, hogy ha nem követtek el bűnt, nem érheti őket baj. Az új urak alatt is őrizték a régi szokásokat: s amikor a hadifogolymenet a kastély közelében vert tábort, a parancsnokot és a tiszteket bálra invitálták, akik őt is magukkal vitték. Még egyszer utoljára, ahogy a körülmények engedték, egyenruháját rendbe szedte s tolmácsként elkísérte őket.
Első pillantásra látta, hogy ez az est csak halvány visszfénye lehetett a régieknek. A csillárokon csak minden harmadik, negyedik tartóban égett gyertya, a tányérok szinte üresek, egyedül a poharakba jutott bor – úgy látszik, néhány üveg elkerülte a felszabadítást. Az orosz tisztek zavartan álltak, mintha szembesültek volna azzal, hogy nekik ezt a világot kell elpusztítaniuk. Pedig a szerepét mindenki tudta; tudták kiket szánnak életre, milyen életre és azt is, hogy kik még élő halottak. Mindenki kínosan feszengett, amíg a grófnő be nem libbent, s mint egy tündérkirálynő életre keltette az estét. Bort töltött, a különös magyar tiszt tolmácsolásával csevegett a vendégekkel, mintha csak a színek és a nyelvek változtak volna meg, ugyanúgy élne a régi világ.
A szovjet parancsnokkal járta az első táncot. Vad tánc volt, az asszony hamar belefáradt, s segélykérőn nézett a furcsa magyar tiszt felé. Nem tehetett mást, belénevelték, hogy ilyenkor a hölgy segítségére kell sietnie, etikettszerűen odalépett hozzájuk és felkérte táncra. Az asszony úgy irányította a lépteiket, hogy a teraszon el tudjanak bújni a kíváncsi tekintetek elől. Nem számított, hogy pár hónapja még ellenségek voltak, csak az, hogy ebben a pillanatban ketten voltak abból a régi világból. Lenéztek a hadifoglyokra, az őrökre, s az asszony csak ennyit mondott:
- Wir sind Tot…
- Nein. Wir leben ewig.*

Furcsa fintora volt a sorsnak, hogy Kárpátalján, Vezérszálláson, ahol korábban a parancsnokságuk volt, osztották be és indították el Szibériába. Már csak egyetlen cél élt benne: ha már minden elveszett, legalább a tiszti, legalább az úri becsületét őrizze meg. Talán ez volt az utolsó, amiben még hitt. Ami megmaradt.

Ami megmaradt: egy öv és a tartás. A többi mind lefoszlott róla. Amikor a táborban munkára akarták hajtani, meghúzta az övét, ebből a mozdulattól mindig erőt merített, odaállt a táborparancsnok elé és közölte vele, hogy ő tiszt, s mint ilyen, még a hadifogságban sem kötelezhető munkára, s várta a dühkitörést, vagy rosszabb esetben a büntetést. De a parancsnok csak csodálkozó szemekkel ennyit kérdezett, szinte teljes német tudását igénybe véve: „Sie SS?” – „Nyet, ja vengerszkij officer.” S legnagyobb csodálkozására, amíg tovább nem transzportálták, nem is kellett dolgoznia.

Ahogy ő nevezte, az „üdülés” után, bevagonírozták, a vonat megállt, kihajtották őket, majd jött az eligazítás. A legközelebbi lakott település több heti járóföldre van, őrséget felesleges adni melléjük, csináljanak maguknak egy tábort és maradjanak életben, ahogy tudnak. A parancsnok az a magyar tiszt lesz. Majd valamikor visszajönnek.
Nehéz napok következtek. A foglyok többsége német volt, de nem azok a Wermacht és Waffen SS félistenek, akik bármilyen problémával is találkoztak, úgy viselkedtek, mint egy-egy kis Führer. Nem ezek az emberek elveszettek voltak. Nem tudták feldolgozni, hogy nincs aki parancsoljon nekik, hogy nincsenek nagy, lelkesítő céljaik és az Untermensch-ek kerekedtek felül… De néhány héten belül élni kezdett a tábor. Nagy néha feltűnt egy-egy vándor, aki se oroszul, se németül nem beszélt, viszont egy-egy magyar szót felismert. Kéz-kíz…

Minden rossz véget ér egyszer, de gyakran csak azért, hogy még nagyobb rossz jöjjön helyette. Éveket töltött hadifogságban, de közben mindig élt benne egy remény arról a Magyarországról, ahonnan eljött, de amikor visszatért, ez az ország nem volt már sehol. Minden vörös volt, családja börtönben vagy temetőben, egyedül édesanyját találta meg kitelepítettként egy alföldi falucskában. Tudta, a régi világból, amire esküt tett csak ő maradt meg, benne kell őriznie a múltat. Szegény asszony sokat betegeskedett, de az orvos, látva nyomorukat, az osztályidegenek cinkos összefogásával nem fogadott el tőlük pénzt. A fiú megtudta, hogy a doktor szeret kertészkedni, felment tehát a templom tornyába, összelapátolta az összegyűlt guanót, s elvitte neki. S ahogy ment az utcán, vödrökkel a kezében, felidézte magában a mondatot: „ja vengerszkij officer” s felnevetett.

Furcsa kisvilág volt ott a kitelepítésben. Szerencsétlen házigazdájuk nyakába két családot ültettek rajtuk kívül: egy pesti fényképészt és a Crouy-Chanel** család egyik leszármazottját is, aki bár az Árpádok leszármazottja volt, csendes és udvarias ember lévén nem jelentette be igényét a magyar trónra. Legfeljebb azon gondolkozott el néha, hogy vajon jól tette-e őse, hogy a XIX. század elején Franciaországból az ősi földre húzta a szíve, s vajon ő jól tette-e, hogy ’45-ben nem menekült el az országból. De nem panaszkodott, idegennek tűnő neve ellenére úgy érezte, évezredes gyökerei vannak ebben a földben.
Egy udvaron éltek, s esténként azon viccelődtek, hogy a Habsburg és Horthy korszak után itt lenne az ideje, hogy Árpád vérét illesse újra a magyar korona. S addig is: az optikus ajtajára kiraktak egy papírt: „udvari fényképész”.
Így telt az idő ott a kitelepítésében, a kis magyar abszurd világban.

De az édesanyja meghalt, a kitelepítésnek is vége lett, s felköltözhetett a városba. Igaz, csak olyat végezhetett, amit más nem vállalt, mégis megbecsülték, s a főnöke a többieket mindig úgy biztatta: „Nézzétek, még ez az osztályidegen is hogy dolgozik!”
Ha kellett, épített, ha kellett bontott, triciklis futár volt, bármilyen munkát örömmel végzett. Mégis, amikor egy vágóhídon kapott állást, s látnia kellett, hogyan mészárolják le a lovakat, úgy érezte, az utolsó reményt is elveszik tőle, mintha a Sors (Istent nem mert mondani) meghallotta volna a fogadalmát, s minden lovat elpusztítanak, nehogy lóra tudjon pattanni, ha ez a világ véget ér, s a másik visszatér.

A lovak fogytak és a kommunista világ csak nem akart elmúlni. Igaz, nagyon lassan, apró lépésekben kezdett emberibbé válni, felköltözhetett Pestre. Bár ez a szállás is alig volt csak jobb, mint ahová kitelepítették őket, de legalább találkozhatott egykori bajtársaival és gondozhatta a sírokat. A sírokat, ha voltak. Mert a 298-as parcellában, ahová a bátyját „temették”, nem voltak sírok, csak a sejtés, hogy valahol ott kell lennie. Igaz, sírok nem voltak, de egy elvtárs a bokrok között igen. Barátságosan elbeszélgettek, s megegyeztek, hogy ha nem október 23-a körül látogat ki, nem fogják zavarni.

1970-es évek. Hosszú időn keresztül gyűjtötte az erőt, hogy húgával még egyszer visszatérjenek gyerekkoruk városába. Különös érzés volt újra azokon az utcákon járni, megnézni a kápolnát, ahol megkeresztelték, a régi iskolát… de a palotának is beillő városi házuk ajtaját már zárva találták, s amikor kimentek a szőlőhegyre, hogy megkeressék a házikót, ahol az asszony született, az új gazda néhány mondat után bottal kergette el őket, s a kutyát is rájuk uszította volna. Igaza volt: egyszerűbb a múlt halálraítélt, mégis élő tanúit elkergetni, mint szembenézni azzal, hogy világunk hazugságra épül.

Nem járt templomba, mégis naponta olvasgatta a Szentírást, megpróbálta megérteni a miértet, de nem találta benne. Sztálin születésnapján minden este megivott egy korty vodkát, a kommunizmus végső bukására, de a vodka mindig előbb fogyott el, mint a kommunizmus. Karácsony előtt valahonnan mindig kapott egy fenyőágat, kiakasztotta az ágya fölé, rárakta a nyugdíjasklubban kapott szaloncukrot.

1990-es évek. Így élte meg a rendszerváltozást. Örült, hogy megélhette, de rossz érzése volt, amikor látta, hogy a Miniszterelnök Kossuth népéhez beszél, de Kádár népe hallgatja. Tudta, hogy hiába változott meg a rendszer, a kommunizmus a lelkekben még tovább él.
1993-ban ott volt Antall József temetésén. Ott kellett lennie, mert úgy érezte, azon a napon temetik el végleg a régi Magyarországot. A Moszkva teret haláláig Antall József térként emlegette, ha néha ott beszélt meg találkozót valakivel.
Meg sem lepődött, amikor a jobboldali kísérlet először megbukott, de már akkor sem, amikor másodszor is vége lett. Naponta kellett megküzdenie az öregséggel, s tudta, hogy ezt a harcot csak elveszíteni tudja, de becsülettel meg akart küzdeni vele, s csak a halálnak akarta megadni magát. Arra gondolt, hogy majd álmában éri a halál, málló vakolatú hideg szobájában, s senkinek sem okoz kellemetlenséget. De a sors újabb megpróbáltatást tartogatott a számára, amikor közölték vele, hogy a tulajdonos eladta a házat, s építkezni szeretne. Régi katonaládájába összepakolta mindenét, a család több száz éves történetét, a régi iratokat és kardokat, s unokaöccséhez költözött, egy városkörnyéki faluba. Az iratok mellé egy patkót is berakott: utolsó lováé volt. Talán egyszer, még lesz, aki lóra pattan, ha újra szabad lesz a haza… reménytelen gondolat volt, de megtanulta, hogy sohasem szabad feladnia a harcot.

2000-es évek. Először úgy tűnt, hogy az élet kárpótolni akarja a sok megpróbáltatásért; a háború óta először lakott olyan lakásban, amihez fürdőszoba is tartozott és végre családban élt, anyja halála óta először, azonban ez sem tartott sokáig: egy nyári napon összeesett és többet nem tudott lábra állni. Csak feküdt az ágyában, várta, hogy valaki bejöjjön hozzá beszélgetni, s a miérten gondolkozott. Miért kellett mindennek elvesznie, amiben hitt? Nem vádolt már senkit sem, nem vádolta Istent sem, de nem tudott megbékélni sem, s bármennyire várta a halált, az sem látogatta meg.
Beszűkült a világa: a négy fal, a diófa susogása, s a kerti lámpákba a csillagok fényét látta bele. S tudta, nem fogja megélni a kommunizmus végső bukását, mert az még tovább él a lelkekben, nem fog újra lóra pattanni, mint azokban a régi időkben.

Évek teltek el így. Mintha az óra, ami a neki rendelt időt mérte, megállt volna. Mintha a Halál is abban a régi, gyermekkori világban rekedt volna.
Egy őszi napon, a falu plébánosa meglátogatta a családot, s ha már ott volt, benézett az öregemberhez is. A pap nem volt szent, nem volt különösebb karizmája, mégis amikor jól el tudtak beszélgetni, kiderült, hogy Isten embere is régi katonacsaládból származik, hogy egy világból valók… A beszélgetés végén így szólt hozzá: „Most pedig tessék meggyónni”. S az öregember hirtelen újra kisfiú lett, aki a dominikánus atya előtt térdel, ott a határ menti városban, s gyónni kezdte sok évtized bűneit és fájdalmait. A pap feloldozta, már nem a régi latin szavakkal, hanem a zsinat utáni magyar szertartásrend szerint, mégis az öregember lelkébe ugyanaz a béke költözött, mint egykor. S nem sokkal később, egy éjszaka, visszaadta lelkét a teremtőnek.

Az unokaöccse azt mesélte, hogy amikor reggel rátalált, mosoly volt az arcán. Mint aki tudja, hogy teljesítette a kötelességét, a parancsot, még ha nem is látta át annak értelmét.

* Halottak vagyunk... Nem. Örökké élünk
** III. András király, mielőtt magyar király lett volna, két gyermeket nemzett, akik Franciaországban maradtak és birtokuk neve után a Crouy nevet vették fel. A család egyik ága a XIX. században Pest megyébe költözött, 1945 után itthon maradtak, viszont 1956 után nyugatra menekültek.

A képek a családi archívumból valók.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap