Bükkösi György: Székely karácsony (elbeszélés)

Szerkesztő A, k, 12/25/2018 - 00:04

Zsuzsinak szeretettel

Karácsony szombatja volt. A kis székely falu főutcáját teljesen belepte a hó. Az ólomszínű, mozdulatlannak tűnő felhőkből napok óta hullottak nesztelenül a sűrű, fehér pelyhek, hogy szemnek vakító takarót terítsenek házakra, fákra, emberekre. Nem kíméltek senkit és semmit, így azt a kisfiút sem, aki éppen most állt meg a településen keresztül ívelő országút közepén, és hunyorogva, hátravetett fejjel az égboltra nézett. Csend vette körül, szokatlan némaság, járműnek se híre se hamva, parányi zaj sem jelezte közeledtét, csak távolból hallatszott időnként kutyák egyhangú ugatása. A gyerek felfigyelt és körülnézett. Ember sehol.
– Hát milyen karácsony ez? – tekintett maga elé értetlenül. – Ilyen egyedül, a mások kutyáival, mert az ő Bodrija már nincs többé, reggel színét se látta, csak anya mondta, hogy éjjel elpusztult. A tetemét sem engedte megnézni, mert zsákba dugta, és az udvar sarkába vitte, hogy majd eltemesse. Furcsa, hiszen soha nem volt beteg. Megmérgezték talán? Ki bolondult meg? Ugyan nem harapott szegény. Itt rendes emberek laknak, hanem az éjszaka nagyon zavarosan telt. Első álmából Bodri hangjára ébredt; nagyon dühösen csaholt, támadó kedvében lehetett, aztán egy nagy dörrenés, mintha fegyver szólt volna az éj sötétjében, s a kutya elhallgatott, de helyette férfihangok közeledtek a házhoz, majd kicsapódott az ajtó. Nem látott semmit, mert édesanyja azonnal a kis szobába zárta, a kulcslyukban a kulcs takarta el kíváncsi szemei elől az utat. Hallgatózni pedig nem szeretett, ez nála nem pótolta a leskelődés hiányát, ráadásul fázott is, ezért visszafeküdt ágyába. Álmosan találgatta, hogy mi történhet odakint, de semmire sem jutott, mert ilyenkor nem szokták őket zavarni. Várt, és a beszűrődő emberi hangokra figyelt. Nem értette őket, de nyugtalanság költözött szívébe, mert valami szokatlant érzett a távoli, néha erőteljesebb és durvább szófoszlányokból: a szeretet hiányát. Aztán bejött anya, és kiparancsolta a konyhába, de előbb még vállára terítette a derékaljként használt pokrócot. Fáradtan, durcásan, értetlenül ment ki. Apa sehol. Itt is rácsukták az ajtót. Körülnézett és csodálkozott. Óriási felfordulást látott, szanaszét hevert minden. Ilyen még nem volt ebben a házban. Hogy nem figyelt fel a csörömpölésre? Talán nesztelen kezek, szellemek végezték ezt a munkát? Leült az egyetlen állva maradt székre, és egyelőre a hideg kínozta a legjobban. Vissza akart menni az ágyába, de tudta, hogy ezt nem teheti, mert anyának mindig szót kell fogadnia, hiszen az utóbbi időben apa is folyton erre figyelmeztette. Lassan telt az idő, amelyet a hideg mintha lomhábbá tett volna. Gémberedetten vánszorgó percek után jöttek érte, és visszamehetett az addig már kihűlt ágyába. Anya semmit nem mondott, csak kurtán rászólt, hogy feküdjön le, aztán elfordult és kiment. Nem sietett utána, mert kíváncsiságát legyőzte az álmosság és a vacogás, amely a konyhában gyötörte. Bár szorongva és bizonytalanul húzódott meg a vastag paplan alatt, azért elég hamar ránehezedett az álom.
A kis székely gyerek mindkét kezével a fürge hópelyhek után kapkodott. Kényszer parancsolta mozdulatok voltak, tennie kellett valamit. Iszonyatos reggelre ébredt. Kérdő tekintetére anya válaszolt:
– Apa nincs. Az éjjel elment a bácsikkal. Hová? Hát dolgozni. – Aztán néhány másodpercig nézett kisfiára mély, barna szemével, majd hozzátette: – Nem tudom, mikor jön haza. Ma este sem lesz itthon.
A kisfiú még soha nem látta ilyen merevnek édesanyja arcát. A szokatlan történések sorozata azonban nem tudta belefojtani a szót:
– És nem jön velünk az éjféli misére?

– Nem – ütötte szíven a kurta felelet.

– De mi azért megyünk, ugye? – és a lelkében éledő reménytől mosolyogni próbált.

– Nem lesz éjféli mise – kongtak a kiábrándító szavak – Nincs itthon a plébános úr – mondta az asszony. – Ő is elment … a bácsikkal – tette hozzá alig hallhatóan, mert maga már hajnalban megtudta a kántornétól, hogy az éjjel az urával együtt elvitték a papot, a kántort és a tanítót az állambiztonság emberei.
A gyerek még kérdezni akart, de csak száját sikerült tétován kinyitnia, mert megzavart elméjében nem születtek értelmes szavak. Lehajtotta fejét, és kifelé indult; mennie kellett, menekülnie a benti világ szorításából.

– Hová mész? – érte utol anyja hangja a küszöbön.

– Bodrihoz – felelt türelmetlenül.

– A kutya elpusztult – csapott le rá az újabb hihetetlen valóság. – Megmérgezték – adta tudtára szomorú, de kissé mérges hanglejtéssel édesanyja, ugyanis ismételten hazudott fiának, hiszen házőrző állatukat lelőtték, amikor dühös ugatással nekitámadt a kapun belépő fegyveres férfiaknak. Véres tetemét hajnalban helyezte egy méretes zsákba, miután az éjszaka folyamán rendet tett az idegenek által feldúlt házban.
Nincs a Bodri? – görbült sírásra a szája, és most már sietett, majdnem szaladt az udvarra, kabát nélkül, fedetlen fővel, de odakint megtorpant, mert azonnal észrevette a sarokban heverő, gondosan bekötött zsákot. Rögtön tudta, hogy mi, vagy inkább ki lehet benne, mert a kutya régi pajtása volt. Lassan visszafordult, de csak a kabátjáért, és kis bojtos sapkájáért. Tétova pillantása az asszony keserű tekintetével találkozott.

– Hová? – visszhangzott gyötrődő énjében a máskor melegen simogató hang.

Futva rohant, mintha a várt válasz elől menekült volna. Tényleg hová? – állt meg hirtelen a falu közepén. – Se apja, se kutyája. Nincs éjféli mise. Vajon ajándék lesz? Hát milyen karácsony ez?
Nem kapott feleletet. Egyedül volt, és szüntelenül esett a hó. Körülötte házak, mögöttük hegyek fenyvesekkel – mindez olyannak tűnt, mint gondosan megrajzolt festmény, amelyből tudatosan kifelejtették az embereket. Ott voltak pedig a behavazott ablakokon túl, otthonuk falai között. Mindnyájan tudták, hogy mi történt az éjjel, és mi a valóság ma: se papjuk, se tanítójuk, de még kántoruk sincs, ki tudja, meddig. Ünnepük se legyen? Ebben az évben ne szülessen meg a Megváltójuk?
Azért is készültek! Némelyek látták, amint a kisfiú lassú léptekkel, lehajtott fővel végigmegy a főutcán. Szánakoztak rajta, de most nem mentek ki hozzá, s meg sem szólították. Magukat nem féltették, de az ünnepüket annál inkább, a karácsonyuk töretlenül törékeny békéjét csak ma; azonban ezt senki nem veheti el tőlük, ez jár nekik.
A fiúcska kiért a határba, s megállt az útszéli keresztfa alatt. Csak azért jött eddig, hogy végre nyugodtan sírni tudjon, de nem hangosan. Halkan peregtek könnyei; nesztelenségük összeölelkezett a felhőkből hulló fehér pelyhekkel. Hiányzott neki apa, a kutya, de legjobban az ünnep, a karácsony, pedig a mai nappal beköszöntöttek. De miért így, ilyen szeretetlenül? Múlt az idő, és ő egyre többször pillantott a keresztre. Legalább mosolyogna – gondolta, de a faragott kép árván, szomorúan nézett; korhadt, fából készült testén vékony csíkokban folyt a víz. Imádkozni kellene? – tűnődött. – De minek, kihez? Nem úgy néz ki, hogy meg tudna vigasztalni – nézett ismét a feszületre, aztán járkálni kezdett körülötte. Sokszor megkerülte egymáshoz nagyon hasonló, kimért lépésekkel. Lába alatt ropogtatta a havat: ripp-ropp, ripp-ropp. Szaladtak a percek. Ez most nem számított, és a hideg se gyötörte jeges fogaival. Pont ezen a napon jó volt távol lenni a háztól, és lehetőleg nem gondolni a karácsonyra, a szeretetre.
Hirtelen arra eszmélt, hogy nem csupán az ő lába alatt csikorog a fehér hó. Édesanyja állt a háta mögött, és kezével kabátjához szorítva egy hangosan nyöszörgő kiskutyát tartott. Annyira elcsodálkozott, hogy azonnal örülni sem bírt.

– Hát ez – és az apró jószág felé mutatott – honnan van?

– A Jézuska küldte – felelt csendes szavakkal az asszony, és örült, hogy most, a szenteste közeledtével nem kell hazudnia, mert ma a gyerekkel szemben már elkövette néhányszor ezt az arcátlan kényszerűséget, ami talán az egészből a legmegalázóbb volt számára, és kegyetlenül fájt, mindennél jobban.

A kutyát pedig a kántornétól kapta, kinek nemrég ellett a házőrzője, de meg kellett ígérnie neki, hogy az ajándékozást nem árulja el senkinek, még a fiának sem. A szavát nem szeghette meg, mert rendes volt, hogy rájuk gondolt, hiszen az ő férjét is elvitték az éjjel. Maga is egész nap igyekezett temetni a sötétség óráit. Csak gyermeke járt eszében, főleg azon tépelődött, hogy mivel lepje meg alkonyatra, ugyanis a gondosan előre megvásárolt játékokat a házkutatás során összetörték. Munkához látott; úgy érezte, hogy hasznos cselekvés közben könnyebben kitalál valamit. Takarított, bár ennek nagyobb részét még virradat előtt elvégezte, aztán fát díszített, utána a töltött káposztát tette főni a tűzhelyre, majd megterítette az asztalt. Három tányért helyezett rá, pedig tudta, hogy csupán ketten lesznek, de párja nélkül nem lehet karácsonyuk, mert eddig sem volt, így minden tőle telhetőt megtett, hogy legalább lélekben együtt legyenek.
Nézte a parányi ebet, amelyet talán az utolsó pillanatban hoztak, mert már kezdett lemondani arról, hogy a mai napon sikerül megörvendeztetnie gyermekét.
A kisfiú a kicsiny jószág felé nyúlt, ekkor szempárjuk találkozott, egymásba mélyedt, és felcsillant. E kölcsönös, röpke fény mosolyt csalt arcukra, amely egyre szélesebb lett, nem hervadt le azonnal, mert a szeretet melegsége hatotta át. Mindketten úgy érezték, hogy megajándékozták egymást valami megfoghatatlannal, ami semmi mással nem pótolható.
Némán, kéz a kézben elindultak hazafelé. A gyerek, karján a kiskutyával, megfordult, és visszanézett a keresztre.
Lám – gondolta – nem is kellett hozzá imádkozni. Úgy látszik, tudja, hogy mire van szükségem.

Karácsony volt, 1956 karácsonya.

 

Forrás: Polísz, 2008. 110. szám

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap