Boglári

Bíró Ernő, h, 10/17/2016 - 00:15

   Neve Katârşeşegă, ami tatárul szamártöviset – bogáncsot jelent, boglári szamár, az utolsó képviselője a fajtájának Dobrodzsában. Szüleivel együtt ők voltak az utolsó boglári család. Gazdájuk Irfán, beállt a termelőszövetkezetbe, mert abban az időben mindenki beállt, “önszántából”, jószágaival együtt. Irfánnak csak két szamara volt meg vagy ötven ár szántóföldje. Ott a termelőszövetkezet istállójában született Katârşeşegă – Szamártövis. Senkit sem érdekelt, hogy a szülei boglári szamarak, a hajdani Török Birodalom legkeresettebb szamarai, mert türelmes igavonók és erős teherbírók. Bírják a taposómalomba a munkát anélkül, hogy megkergülnének a sok körbejárástól. Egy jó boglári teljesítménye egy nap alatt felért egy közepes ló teljesítményével, meleget, fáradtságot jobban bírt, takarmányozása olcsóbb volt, és ha túl nem terhelték akár harminc évig is elélt.

   Miután a szövetkezetbe beírták Irfánt és két igavonó állatát, továbbra is ő látta el szamarait, mert ő lett a szamáristálló gondnoka, oda ugyanis tatár nyelven beszélő gondnok is megfelelt. Irfán tatáron kívül nemigen tanult meg más nyelvet csak a feltétlenül szükséges szavakat. Közösségükben rendszeresen eljártak pénteken a dzsámiba és már a nagyszülei idejéből szokássá vált, hogy csak a szükségeseket tanulták meg az új nép szókincséből. Az új nép magával hozta kolostorait és a fekete ruhás, nagyszakálú, bizánci szertartású szerzeteseit. Később pedig előbújtak, mint a gombák, a pórnép számára épített hagymakupolás templomok, bennük a Krisztus földi helytartóinak tartott, megkötő és feloldozó hatalommal felruházott kövér papok szolgáltak. Az új államforma is a papokat támogatta, a nép feltétel nélkül elfogadta döntéseiket, így helyileg akár önkényuralmat is gyakorolhattak. A tatár csak akkor maradt fenn, ha hallgatott és elvégezte a neki szánt egyre alantasabb munkát.
   Irfán nemzettségéből is voltak, akik áttértek az idők során az új nép szokásaira, vallására, többnyire lányok, akik nem tatár fiúkhoz mentek feleségül. Ezeket kitaszította az amúgy is férfiközpontú tatár közösség, gyermekeik, ha nem is, de unokáik a legnagyobb tatárgyűlölők lettek, mint annak idején a Török Birodalom harci elittje, a keresztény gyerekekből toborzott janicsárok, akik pusztítottak mindent, ami keresztény.
   Szamártövis, amikor elérte az ötéves kort, összetalálkozott egy Mirah névre hallgató, szép, vele egykorú szamárkancával, kinek a barnás színe is hasonlított az övéhez. Leginkább a kanca feneke és az azon levő két fehér folt volt nagyon csábító Szamártövis számára. Irfán párba fogta a két szamarat és azután ők mindig, minden munkában együtt voltak. Szamártövisnek többször is meg kellett védenie Mirahot, mert Motán a tenyészszamár, aki világosszürke volt, nagy és otromba minden szamárkancát megkörnyékezett hiszen semmi dolga nem volt a termelőszövetkezetnél, őt csak tenyészetre használták.
   A szomorú csak az volt, hogy a Motán fiai is mind olyan világosszürkék voltak, nagyok és otrombák, lusták, mint a szövetkezet Dobrodzsába telepített új munkásai. Az új munkások modorával és teljesítményével Irfán soha nem volt megelégedve, de nem tette azt szóvá csak a dzsámiban, egy pénteki napon. Azt a tanácsot kapta a hodzsától, hogy ha ő az elégedetlenségének hangot ad, attól a többiek viselkedésében, sőt életformájában semmilyen változás nem fog bekövetkezni, de az övében a változás biztosan sorsdöntő lesz.
   Egy ködös őszi napon Irfán mérges volt, a szamarak ugyan nem értették, hogy ennek mi az oka, csak sokkal később derült ki, hogy az új munkások nem értettek a mezőgazdasághoz, az új öntözőberendezés csöveit eladták kerítéssasfának, a pompaház motrát egy éjjel ellopták, az araszos vetések öntözés hiányában kiszáradtak, és így a központi pártbizottság úgy döntött, hogy feladják a mezőgazdaságot, különben is, most találtak a szomszéd falu Áltân Tépé határában, hétszáz méter mélységben réz- és piritércet, amit többszöri geológiai vizsgálat után bányászhatónak ítéltek és már leszállították a bányászberendezést.
   Irfán visszamehetett volna mezőgazdásznak saját földjére, de így semmilyen jövedelme nem lett volna csak a föld terményei. Azokat vagy egyedül értékesíti, vagy beadja az Országos Begyűjtő Központnak potom áron. Így az évi termés kéthavi fizetését sem fedezte volna. Javasolták neki, hogy ezenkívül tarthat kecskét a parlagon maradt földeken, úgy mint ősei, akik a helyi török földesúr szabadosai voltak. Csakhogy közben a család igényei megváltoztak és a huszadik század hetvenes éveiben kecskepásztorságból a családot eltartani csak Tadzsikisztánban lehetett. Ott jók voltak a legelők, nem mint a parlagon hagyott Dobrodzsában. Itt ugyanis vannak helyek, ahol tengerszint felett húsz méterrel karsztikus szikla van a föld felszínén, amin az egyetlen megélő növény, emberemlékezet óta: a moha.
   Volt még egy lehetőség Irfán számára, elfogadta az Áltân Tépé-i piritbánya szamárgondnokságát. Az az elképzelés, hogy a szállításhoz gépet használjanak kivitelezhetetlen volt. A bánya szellőztetése csak akkora mértékben volt megvalósítható, hogy az emberek és állatok számára volt levegő, a bányászat villanygépekkel működött, a csillék tolatása pedig szamárerővel. 
   Kérésére a boglári szamarát és párját is átirányították az Áltân Tépé-i bányához és egy félévig minden nap levitték meg felhozták őket a műszak végén, de aztán Irfánt kirúgták. Az új gondnoknak, aki Irfán szerint szálimli – azaz  felfuvalkodott volt, az az ötlete támadt, hogy egy kibányászott tárnában rendezzék be a szamáristállót. Így a szamarakat nem hozták fel többet a felszínre és különösebben nem is érdekelte az embereket a szamarak sorsa. Mikor az első szamár elpusztult, mert két csille közzé szorult, még felvitték, de olyan sovány volt, hogy szaláminak se felelt meg csak szappannak. A rendre elpusztult további szamarakat már fel se vitték, hanem egy másik elhagyott tárnában temették el egy veder mész és három csille sziklatörmelék segítségével.
   Az élő szamarak sorsa az volt, hogy minden estére bezárták őket egy bekerített részbe. Még a húzóhámokat sem vették le róluk és sziklán aludtak. Szerencséjükre a tárnájuk magasabban volt, így száraz volt a fekvőhelyük, amire évente egyszer még szalmát is kaptak. Élelmezésük egy szűk adag répa vagy zab, egy kis só és napi félveder víz volt. Egy év elteltével azonban valahol egy talajvízszintzáró agyagréteget átfúrták véletlenül és így a bánya alapszintjére egy arasz víz gyűlt, amit állandóan pompáltak a felszínre. Egyszer elromlott a pompa és furcsa tapasztalatra jutottak: a víz szintje megállt másfél arasznál és tovább nem emelkedett. A pompát többet nem javították meg és ember, állat a tolató részlegen másfél arasz vízben dolgozott.
   Ettől a víztől a bánya dohos lett, de ez az embereket nem érdekelte, mert ők hat óra után felmentek és vasárnap sem dolgoztak, de a szamarak akik örökre lenn maradtak, ezt az állapotot nagyon megsinylették. Tizedelte őket a tüdőgyulladás meg a szamárköhögés. Csak egy dolog volt, ami életben tartotta Szamártöviset és Mirahot: a fajtájuk. Amikor a bányába kerültek nem foglalkozott senki a tenyésztésükkel, mintha csak gépekké alakultak volna. Tekintettel a hasonlóságukra, meghagyták őket egy párban, a csillevontatásban. Sajnos Mirah minden csikóját elveszítette, a nehéz igavonó munka miatt, két-három hónapos korában. 
   Egyik alkalommal valami gyenge szamarakat hoztak a bányába, s ebből az is kiderült, hogy voltak még ennél is rosszabb körülmények. Őket a szomszédos Izvoarele-i urániumbányából hozták ide, ahol ugyan, csak háromszáz méter volt a mélység. Ott a szamaraknak elpusztulás előtt, elhullt a foguk, megritkult a szőrük, megvakultak és lassan megvilágosult a bőrük is. Ennek a néhány szamárnak szerencséje volt, mert a szomszédos bányát túlzott rádioaktivitás miatt bezárták. Egy idő után sem Szamártövis, sem Mirah nem látták már a bányászlámpás fényét, csak valami világosságot a szemük előtt. Megvakultak. 
   Túl lehettek már a húszonöt tavaszon és szép lassan megöregedtek. Amikor műszak után fekhelyünkre zárták őket, tapasztalták, hogy fogynak körülöttük a szagok, de újak nem jönnek mint régen. Műszak közben pedig észleltek valami mozgó berendezést, magától elmenni mellettük. Ha felfogták volna, rájöhettek volna a valóságra: a szamarakat helyettesítették gépekkel!
   Egy idő után már csak ketten bújtak egymáshoz műszak után és Mirah egyre nehezebben szuszogott. Elkapta a tüdőgyulladást. Egyik reggel a költésre nem reagált. Szamártövis megérintette az orrával, de hideg volt az egész teste, nem szuszogott többet. Szamártövis nagyon megbúsúlta magát. Nógatták, de nem jött többet meg a boglári munkakedve, csak állt. Kötőféken fogták és elvezették, majd valami hideg vasalkalmatosságra ráterelték. Szeme előtt egyszerre egy nagy fényesség jelent meg, amit addig nem tapasztalt. Tovább vezették egy morgó jármű tetejére és elindultak. 
   Megállt a morgó masina. Szamártövis nem látott semmit. Többféle zajt hallott. Emlékezetből, minha marhabőgés vagy disznóvisítás lett volna, vagy mindkettő vegyesen. Továbbvezették. Lemosták vízzel. De jól esett neki! Több mint tizenöt éve nem mosták meg. A jó Irfán mosta meg utoljára a termelőszövetkezet udvarán. Azóta el is felejtette, hogy milyen a mosdás. De hol volt már akkorra Irfán, lehet, hogy Mohamed mellett a Paradicsomban, mert nagyon türelmes és jó ember volt. Pálinka szagú nem volt soha, mint a bányászok. Disznóhúst nem evett soha, csak kecskét. Naponta ötször imádkozott. Biztosan a Paradicsomba került. 
   Továbbvezették, de vajon minek ez a nagy tisztelet egy öreg szamárnak, biztos csak akkor derült ki a születési bizonyítványából a boglári származása. Nana, miért kötötték meg a hátsó lábait? Megszorult a hurok. Megemelték a hátsó lábainál fogva. Lógott a levegőben és haladt is. Mi ez a hideg a nyakán? Jaj, fáj, ég a nyaka, valami meleg érte a száját és folyt, csorgott lefelé. Elkábult... az... utolsó... boglári... szamár...
   – Ne oda, hanem a szalámi vonalhoz akasszátok!

 

Bíró Ernő, – Chilia Veche, – 2006. augusztus 19.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap