Boda László: Az ember tragédiája, a jelenünkben

Szerkesztő A, szo, 05/30/2015 - 00:10

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Meggyőződésem, hogy az ember történelmi létét nem tragédiának kell tekintenünk, hanem drámának. Madách pesszimizmusa a szakadék szélére állítja Ádámot, de azért nem engedi, hogy belevesse magát. Mert az volna az igazi tragédia. Emberi létünk drámája azonban valódi tragédia lehet, ha történelmi utunk során olyan szakadékhoz vezet, akár ha részlegesen is, amelyen át nem ível híd, amelynek pereméről csak a mélységbe tekinthetünk, ahonnan nincs tovább. A tragédia akkor és azok számára teljesedik be, akik már elveszítették látóképességüket, mégis tovább lépnek a mélység pereméről, mert akkor lezuhannak. Ismerjük, mit jelent az, persze kicsiben, amikor úgy lépünk, hogy szilárd talajt vélünk a lábunk alatt, ott azonban még van egy lépcsőnyi mélyedés. Elég, ha az csupán huszonöt centiméter. Nem végzetes, mégis lehet nagyon kellemetlen. Következményei ugyanis kiszámíthatatlanok.
Hogy megértsük, miről van szó, vissza kell mennünk a zsákutca bejáratához. Ennyi filozófiát el kell viselni. Ez pedig testi mivoltunk monopolizálása és abban ez a kijelentés: „Az ember – test”. A francia sláger ezt így fogalmazza: „A lelked senkinek se kell”. Egy neves költőnket is idézhetem, aki ezt írta: „a lélek is test”. A filozófia ősidők óta vívódik azzal a problémával, hogyan lehet az ember egyszerre testi-lelki lény. Az összekötő az energia, amely azonban lehet fizikai-biológiai és szellemi energia is. Utóbbi a lélek. Ez a kettősség jelenti emberlétünk drámáját. Azt a drámát, amelyet az állatvilág egyetlen – akár legfejlettebb – képviselője sem ismer. Ebből a drámából lehet aztán tragédia, ha cselekvő létezésünk feszültségében kioltódik a lelki pólus. Mert akkor kialszik a villany.
A tragédia magja adva van azzal, hogy testi mivoltunk véges, lelkünkről pedig – nincs jobb szó – olyan kiváló és elfogulatlan filozófus állapította meg, mint Arisztotelész, hogy az „valamiképpen végtelen” / Aquinói Tamás latin áttételében: „quodammodo omnia” /. Ezt pedig komolyan kellene vennünk, mert a bölcselet sok más neves tanúja is ugyanezt állítja. Ha pedig így van, akkor egyszerű és világos, ugyanakkor nagyon fájó is, hogy a globalizáció sodrában élő mai ember, elsősorban az informatika nesztelen diktaturája következtében, olyan illúzióba kényszerül, hogy testi mivoltunkra próbálja áttestálni – szójáték: test-testál – a végtelen lehetőségét. Az pedig nem megy.
Mi az ember jelenbeli tragédiája? Az, hogy újra és újra megpróbálja a matériára s vele testi mivoltára erőltetni, ami egyes-egyedül lelki mivoltának kiváltsága: a végtelenre való nyitottságot, a szellemi fejlődés korlátlanságát, ami olyan feltűnően kiemel bennünket az állatvilágból, és amit mintha nem akarnánk tudomásul venni. Makacsul kísérletezünk testi mivoltunk végtelenségének illúziójával. Ez az eszement próbálkozásunk azonban tökéletesen kilátástalan. Azért tragikus, mert vakká teszi az embert, a szakadék pedig ott ásít előttünk, mint Madách Ádámja előtt. Maradjunk a konkrétumoknál.
A „fejlődés”, a „haladás” rutinszó lett számunkra. Megpróbáljuk ezt a legkülönbözőbb formában a materiális dolgokra alkalmazni. Aztán abba is belebukunk, amit a legtöbbet emlegetünk, amitől Magyarország megváltását oly sokan remélik. A naiv illúziók embere a végtelen gazdasági növekedés hitvallója. A gazdasági növekedés túlhajtása azonban a szakadék szélére sodorhat egy világcéget és vele embertömegeket. Más vonatkozásban: elég a vízzel való tékozló gazdálkodásunkra utalni, meg a természeti kincsek kimeríthetetlennek vélt gazdagságára, ami a korlátlan kizsákmányolás lehetőségének illúzióját kelti. Ha nem nyitjuk ki időben a szemünket, tévedésünk tragédiához vezet. Ez a világ legjobb gazdasági szakembereinek egyöntetű véleménye. A test és vele mindaz, ami matéria, sohasem lehet végtelen. A test szükségképpen véges. Hadd utaljak egy – a környezetünkben is megtapasztalható – tényre: a mezítelenség kultuszára.
A kérdés nagyon egyszerű: meddig lehet levetkőztetni az embert? Hogyan tovább, ha már levettük róla az utolsó ruhadarabot is? A sztriptíz jelzi, hogy változik a divat, és biztosan sokan vannak, akik a mezítelenség kultuszát haladásnak, fejlődésnek vélik. A sztriptíz azonban kérlelhetetlenül kijelzi testi mivoltunk végességét is. Mert az egyszerű kérdés újra meg újra nekünk szegeződik: meddig lehet levetkőztetni az embert? A végtelenségig?
Egy írónk szellemesen rögzíti a látleletet: a fürdőruha viseletének feltűnő változását. Ez nálunk eljutott a Dunában mezítelenül fürdőzőkig, akiket jól lehet látni a hídról, miközben a nudisták szeparált helyet kapnak a fürdőhelyeken. Nálunk azonban így értelmezik a feszültséget oldani szándékozó pszichiátriai jelszót: „Lazítani!” A múltkor például – vasárnap reggel nyolckor – kimegyek a budai utcára, ahol lakom, és ott – egészen váratlanul – három huszonöt év körüli férfiút pillantok meg, akik anyaszült mezítelenül sétálnak az utcán. Megállnak, nevetgélnek, majd továbbmennek. Fogadásból? Vagy valakik kísérleteznek velük és velünk, szabadságunk nagyobb dicsőségére? Már korábban is megtörtént. Polgárpukkasztás? De hol vannak hozzá a polgárok, akiknek még az említése is gyanút kelt? Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy magyar írónk a mezítelenül fürdőzők kapcsán rögzíti a jelenséget, aztán a jövőre is vet egy óvatos pillantást. Vajon mit hoz a holnap? Mi lehet ebben a „fejlődés” további esélye? Az embert ugyanis, ha már mezítelen, nem lehet tovább vetkőztetni, miközben a továbbtanulásnak és a szellemi fejlődésnek nincs meghúzható határvonala. A haladást pedig igényeljük. A lélek „végtelenségének” konkrét megtapasztalása a kultúra fejlődése, amelynek nincsenek korlátai. A mezítelenség továbbfejlesztésének illúziója viszont az utolsó ruhadarab levetésével véget ér. Ádámmal ott vagyunk a szakadék szélén. Vagy mégis volna „tovább”?
Már kieszeltük a „fejlődést”, oldalirányban. A mikróbák oldalirányú variálódása azonban csak megsokszoroz, de az evolúciót nem viszi előbbre. A levetkőztetett embert nem lehet tovább vetkőztetni. Az lehetséges csupán, hogy a jövőben esetleg mindig több ruhátlan ember jár-kel majd az utcákon, egyre kevesebb feltűnést keltve. Esélye csak annak van, hogy bizonyos táncos összejöveteleken nemcsak az estélyi ruha nem lesz kötelező, de egyetlen ruhadarab sem. Ezt egyébként zárt körű formában már kísérletezik. A jelenség azonban egyre élesebben és egyre könyörtelenebbül elénk tárja testi mivoltunk végességét, miközben lelki-szellemi kultúránk fejlődésének nem lehet határt szabni. Ezt jelenti megtapasztalhatóan a lélek végtelensége, szemben a testtel, amely véges. Ennek konok félreismerése pedig az ember jelenlegi tragédiáját okozhatja, a maga horizontján, amely szerencsére nem egyetemes. A szakadék azonban ott tátong előttünk, mert ez az ideológia a tömegek tudatát fertőzi meg, és filozófiai ítélőképességünket kábítószerezi.
Egy külföldi szakember mondta aláhanyatlott labdarúgásunkról: az a baj, hogy a magyar futballnak nincs filozófiája. A helyzet sajnos rosszabb. Az a baj, hogy a magyar futballnak még a közelmúltban is materialista volt a filozófiája. Például azzal, hogy a sportolónak nem kell pszichológus, vagy azzal, amit föl kellett volna ismerni, hogy nemcsak alultápláltak vannak, de alulmotiváltak is. Sokan nem akarták tudomásul venni, hogy hit nélkül nem lehet súlyt emelni, s hogy kishitűséggel egy csapat nem lehet eredményes. Ez a filozófia hagyományozódott aztán át a társadalmunkra, öngyilkosokkal megtűzdelt irodalmunkra, értéktudatunk devalválódására, legalábbis átlagszinten. Szerencsére vannak biztató jelei a fordulatnak. A materializmus voltaképpen egy destruktív ideológia, amely új irányból erősödik föl: az informatika révén, egyebek mellett a mezítelenség kultuszával, amely igazi mivoltában nem a prüdéria ügye, hanem a filozófiáé. Ha ugyanis a lélek végtelenségét átruházzuk a testünkre, abból ruhátlanság lesz, öncsalás, ami kérlelhetetlenül beterel bennünket emberi létünk zsákutcájába. A legártalmasabb emberi illúziók egyike az, ha végtelennek gondoljuk a végest: a testet. Mert a szellemes ember lehet még szellemesebb, de a ruhátlan ember nem lehet még ruhátlanabb.

 

 

 

 

Forrás: Polísz, 2009. 111. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap