Bocskor Csaba Attila: A Székelyföldi oktatás kezdetei

Szerkesztő A, k, 03/13/2018 - 00:02

 

Ha valaki összegyűjtené, bizonyosan számos könyvespolcot megtöltenének a székely iskolatörténeti közlemények. A mennyiség tehát imponáló, a minőség azonban csöppet sem. Többségüket ugyanis olyan pedagógusok írták, akik a tizenkilencedik század végén, a nagyobb kulturális központoktól távol, falusi-kisvárosi környezetben működtek, és jobbára el voltak zárva a könyvtári-levéltári kutatás lehetőségeitől. Sokan alapvető történelmi ismeretek nélkül fogtak munkájukhoz, és majd mindegyiküknél megfigyelhető az objektivitás hiánya, hisz legtöbbjük egyháza, iskolája – tehát mindenképpen munkaadója – megbízásából ragadott tollat, s így igyekezett megfelelni a felsőbb elvárásoknak.
S ami témánk szempontjából igencsak kedvezőtlen: erős aránytalanság mutatkozik az egyes korok pedagógiatörténeti feldolgozottságában is: a megismert közlemények zöme leginkább a XIX. század iskolatörténetével foglalkozik.
Főleg a székelyföldi alsóbb oktatás históriai ismeretében vannak nagyobb fehér foltok. Pallós Albertnek, az egykori Maros-Torda, illetve Berecz Gyulának, a volt Háromszék megyével foglalkozó művein kívül mindössze néhány megbízható közlemény jelent meg eddig itt-ott, s ezek is – terjedelmük okán – inkább füzetnek számítanak. Megállapítható ezekből, hogy ha az iskoláztatás művelődéstörténetünk mostohán kezelt kérdése – az irodalom- és művészettörténethez képest különösen az –, még visszásabb, hogy a neveléstörténeten belül is az alapokról, az elemi oktatás múltjáról tudunk a legkevesebbet.
A kezdetekről pusztán csak gyér adataink vannak. A tulajdonképpeni középkor székelyföldi oktatásügyéről eddig a kutatók – minden látható igyekezetük ellenére – alig egy-két forrást tártak fel. Ennek okát keresve először gondolhatnánk a XVI–XVII. század történelmi viharaira, amelyek nyilván óriási pusztítást végeztek az írásos emlékek között. Ámde ha figyelembe vesszük azt, hogy a szomszédos szász székek is hasonló anyagi pusztulást szenvedtek el a fejedelmi korszak török- és tatárdúlásainak idején, akkor szembetűnő, hogy az erdélyi németség iskolatörténeti feljegyzései visszanyúlnak egészen a XIV. század közepéig. A szászok például már 1361-ben szabályozták a falusi iskolamesterek helyzetét és kötelezettségeit. Mi több, jól dokumentálható, hogy a XV. század elejére a barcasági és a Medgyes széki falvak mindegyikében működött már iskola. S az 1400-as évek közepén már megjelennek Európa egyetemein az erdélyi szász diákok, székely tanuló viszont még mutatóban sincs a magasabb tanulmányok felé törekvő erdélyi ifjak között. Ebből viszont egy sajnálatos következtetés vonható le: a székely iskoláztatás a középkorban elmaradottabb volt a szászokénál.
A székelység legrégebbi iskolatörténeti forrásaiban először az Olt-menti Hídvégen tevékenykedő Mihály iskolamester tűnik fel, 1429-ben. A következő név János tanítóé, kit 1433-ban említenek, s aki Előpatakon fejtette ki áldásos tevékenységét. E két biztos adaton kívül még van egy utólagos, sajnos forrásmegjelölés nélküli, XIX. századi közlés, miszerint 1488-ban már Székelyzsombort is működött iskola.
Ha csak ezekből az adatokból indulnánk ki, akkor meglehetősen sivár képet alkothatnánk a kor székely műveltségi viszonyairól. Megjegyzendő azonban, hogy a XV. század folyamán az említetteknél jóval több iskolával lehet és kell számolnunk. Ez egyrészt abból következik, hogy az ebben az időben működő kolostorok – Marosszentkirály, Marosvásárhely, Csíksomlyó – falai között nyilván folyt szerzetesnevelés, másrészt onnan is, hogy éppen e század végén többen is írnak – általánosságban – a Székelyföldön működő iskolákról és iskolamesterekről.
Forrásaink a XVI. századdal kezdődően válnak beszédesebbé. Így 1501-ben Szentkatolnán, 1536-ban Altorján, 1540-ben Bodokon és Kézdiszentléleken, 1545-ben pedig Pókafalván történik említés iskoláról. S a reformáció utáni korszakot illetően még inkább sűrűsödnek az értesülések: tudunk többek között a keresztúri (1568), a csíkszenttamási (1575) iskolamesterekről, Udvarhelyszéken pedig a szenterzsébeti Márton iskolamesterről, kinek sikerült elérnie – valamikor e század hetvenes éveinek végén – a községi iskola kibővítését. 1590 után szaporodnak meg igazán a feljegyzések – pedig ezek igazán nehéz idők voltak a tizenöt éves háború következtében –, melyek alapján megállapíthatjuk, hogy iskolák vannak már az egész régióban, például Bölönben, Dálnokon, Gidófalván, Illyefalván, Székelykálon, Kézdi-Albison, Kézdivásárhelyt, Kovásznán, Már­kus­fal­ván, Sepsiszentkirályon és Zabolán.
E források azonban vajmi keveset árulnak el arról, hogy a XV–XVI. századi Székelyföldön milyen iskolasűrűséggel számolhatunk. Egyedül az tűnik fel, hogy a legtöbb adatunk Háromszékről származik. Ez persze jelentheti egyszerűen azt, hogy a történelem véletlen játéka következtében több irat őrződött meg erről a területről. Ám e jelenség értelmezésekor tekintetbe kell vennünk azt a körülményt, hogy az 1567-beli, erdélyi lakosság-összeírás tanúsága szerint Háromszéken voltak a legnagyobb lélekszámú székely települések, de gondolhatunk a viszonylag fejlettebb szász oktatás ösztönző közelségére is. Különösen a Honterus alapította brassói iskolára, ahol – jól dokumentálhatóan – számos háromszéki diák tanult. (S példákat hozhatunk fel arra is, hogy Szászföldön számos székely származású pedagógus is működött, mint például – 1552 és 1554 között – a brassói iskola rektora, Árkosi Veress Péter.)
Forrásaink azonban nemigen beszélnek a kor székely iskoláiban folyó tanítás tartalmáról és színvonaláról. Feltehető, az intézmények döntő többsége elemi szintű volt; az olvasás, az írás, még ritkábban pedig a számolás alapismereteivel szolgálhattak tanulóiknak. Egyedül a marosvásárhelyi „schola” esetében tűnik valószínűnek, hogy a némileg magasabb tanulmányok színhelye lett volna. Pont a századfordulóról, 1500-ból maradt ránk egy városi jegyzőkönyv, amelyből megtudhatjuk, hogy a helyi iskola mestere ekkor egy bizonyos Gernyeszegi István baccalaureus, tehát egyetemet járt írástudó volt. Képzettsége arra enged következtetni, hogy az itteni tanintézmény kiemelkedett az átlagból, s mutatta, a város akkori vezetői milyen fontosnak tartották a műveltség ügyét. Ez a följegyzés azért jelentős, mert ez az első adatunk arra, hogy régiónkban megjelent a minőségi oktatás is.
Marosvásárhely helyzete azonban inkább egyedi, mint általános. A Maros-menti város kivételezett helyzetét mutatja még az is, hogy a XVI. század második felében itt – a helyi oktatást támogatandó – több fejedelmünk is alapítványt tett, amelyek aztán lehetővé tették Marosvásárhely számára olyan hírneves akadémikus rektorok alkalmazását, mint amilyenek a tollforgató Laskai Csókás Péter vagy Baranyai Decsi János voltak.
Ennek ellenére Marosvásárhely vonzása a tanulni vágyó székely fiatalok számára csekély volt. Inkább az a jellemző erre a korszakra, hogy a felsőbb képesítést Székelyföld határain túl, Brassóban, Kolozsvárt és Szebenben, illetve a külföldi egyetemeken szerezték meg azok, akiknek erre módjuk volt. A székelyföldi peregrinusok száma mindenesetre még a XVI. században is igen csekély, csaknem ezer erdélyi diák közül mindössze tízegyvalahány a székely ifjú. Ezek java része háromszéki, kik főleg Wittenberget látogatták (ott járt a már említett Árkosi Veress Péter, és néhány évvel később a sepsiszentgyörgyi Márk András is, aki a kor egy másik jeles egyetemén, a páduain is megfordult.)
A XVII. századról az eddigieknél már sokkal több adat áll rendelkezésünkre a székely iskoláztatásra vonatkozóan. A század végén például Marosszéken a református vizitációs jegyzőkönyvek tanúsága szerint 36 tanintézmény működött, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy szinte minden második faluban volt iskolamester. Joggal feltételezhetjük, hogy más, székelyek lakta vidéken sem volt rosszabb a helyzet.
A XVII. századi iskolák zömét a falu közössége tartotta fenn, és a lelkésznek rendelte alá. Ezek még mindig elemi fokú iskolák voltak. A schola ebben az időben csak kivételesen feltételez külön épületet, vagy akár csak külön termet. E fogalom egyszerűen azt jelenti, hogy az illető helység mestert tart, aki a fiúgyermekek tanulni vágyó részével foglalkozik – általában hóhullástól olvadásig –, valamilyen nagyobbacska szobában vagy közösségi teremben. A classisok, azaz osztályok megjelenésével eme tanintézményekben nem számolhatunk, e korszakban is az osztatlan iskola volt a jellemző.
Az iskolázás központi alakja a mester. Létén vagy hiányán múlott egy adott közösség írástudása. Illetményét néhol, mint például Zabolán, a falu törvényei rögzítették. Elég általános volt az a gyakorlat, amelyről Bardóc vonatkozásában Benkő József értesít, hogy tudniillik az egyházi jövedelem egyharmada illesse a tanítót. Általában pénzbeli, természetbeni és munkában letudott juttatások voltak ezek, amihez néhol a tanulók után fizetett tandíj is hozzájárult. Például 1619-ben, a vajai mester illetménye mindenkitől egy kalangya búza, négy ejtel must, négy dénár, s a begyűjtött tüzelőfának egyharmada.
Az akkori székelyföldi adottságok között a mestertartás meglehetősen nehéz terheket rótt az egyes közösségekre. Általában két-három falu tartott egy mestert, mint ahogy azt Marosszék esetében is láthattuk, de előfordult az is, hogy még több falu népe állt össze, mint ahogy 1602-ben hét ekecsalji helység – Bere, Berekeresztúr, Selye, Kendő, Márkod, Magyarós és Mája. A nehézségek ellenére a községek többnyire mégis vállalták ezt a terhet, sőt, sok esetben az iskolába vetődött környékbeli gyermekekről is gondoskodtak.
A mester teendői közé azonban nemcsak iskolai természetű feladatok tartoztak. Többségük egyben a falu jegyzője is volt. Ennél súlyosabbaknak, és nyilván az iskolai tevékenység szempontjából károsabbaknak tűnnek azok a feladatok, amelyek az egyházi alárendeltségből származtak. Egy vizitációs jegyzőkönyvi bejegyzést idézünk ennek szemléltetésére, amelyben az iszlai mestert arra intik, hogy „ennek utána ecclesiasticushoz illő módon viselje magát, templomba harangozzon, énekeljen”.
A harangozói és kántori teendőkön kívül néha megalázó feladatokat is róttak a mesterekre. Benkő József jegyzi fel, hogy a nagybaconi ifjú mesternek a vizitációk alkalmával az esperes rendelkezésére kellett álljon, s nemcsak, hogy a lovát kellet ellátnia – etetne-itatnia, takarítania –, de még a jeles egyházi személyiség pipáját is neki kellett esetről-esetre megtömnie. Apáczainál is azt olvassuk, hogy e korszakban az iskolamesterek a legnagyobb megvetésben és lenézésben részesültek.
A szegényesen javadalmazott és alárendelt mesteri állást a frissen végzett, tanult emberek általában átmenetnek tekintették egy-egy jövedelmezőbb parókia felé. A papi pálya még a kollégiumi professzorok számára is sokszor kívánatosabbnak tűnt a katedránál. Ez a magyarázata annak, hogy a mesterek egy községben igen gyakran változtak. Csókfalván például 1667–1723 között nyolc rektor nevét jegyezték fel, tehát egy-egy tanító átlagosan csak alig hét évet ült meg. Ritkaságszámban mehetett az olyan, mint a miklósfalvi, akiről az 1721-béli összeírás jegyzi fel, hogy harminc évet szolgált.
Nem véletlen ezek után az sem, hogy az iskolamestereket ott látjuk az e korszakban gyakori – az állami és földesúri önkény ellen ki-kirobbanó – székely lázadások soraiban. Egy 1601-beli országgyűlési határozatban olvassuk például, hogy „vannak olyan papok, deákok, és shcola-mesterek, kik hivataljokból kihágván az Mihály vajda népei közzé és a felé dúló kóborló község közzé elegyítették magokat, az nemesség házát és jószágát kóborlották, dúlták és pusztították”.
Az erdélyi feudális állam ritkán foglalkozott az iskolaüggyel. A korszakban a nevelés-oktatás ügyét teljes egészében az egyház(ak) hatáskörébe utalták. Ez akkor is így van, ha köztudott, hogy a fejedelmek egyike-másika jelentős pénzösszegekkel támogatta a tanintézményeket, s a neves erdélyi kollégiumok mind uralkodói elhatározásból keltek életre.
Jellemző ebből a szempontból, hogy az 1636-os országgyűlésen a rendek ki is mondják: „A collégium ügye nem ország közönséges dolga, hanem tulajdon az ecclesiáé.” A kisebb iskolák fenntartása – mint láthattuk – ilyenformán kizárólag a lakosságra hárult, viszont az iskola irányítása a lelkész, azaz az egyház joga volt – kezdve a mester személyének megválasztásával. A hűbéri rendszer körülményei között a köznép csak kivételesen tudta kivívni a szabad mesterválasztás jogát.
Az egyházi alárendeltséggel összefüggött az egyházias beállítottság. Elemi fokon a mindennapi életben is hasznosítható készségek – így az olvasás, az írás és ritkábban a számolás – elsajátítása mellett főként a katekizmuson volt a hangsúly. Sok falusi iskolában ezzel a többnyire három évre terjedő programmal le is zárult az oktatás. Ám igen gyakran az egyházi, vagy akár a világi pályára készülők számára nélkülözhetetlen latin nyelvbe is bevezette tanulóit a falusi mester.
A középfokúnak nevezhető oktatás általában négy-öt szakaszban, csoportban folyt. Ezek száma, sorrendje és elnevezése számos helyi változatot mutatott, de általában a poesis, vagy a retorica nevet viselő osztállyal zárult. Nos, Kovásznai Sándor emlékiratában azt olvassuk, hogy apjának gyerekkorában – tehát a XVII. század vége felé – „a háromszéki népesebb falvakban, minemű volt Kovászna is, igen derék tanítói mesterek voltanak annyira, hogy a poesisig, sőt még feljebb is tanították az ifjúságot”. Ezzel szemben adataink vannak arról, hogy néhol a mester sem tudott latinul, amint azt a Nagyenyedi Demokratikusban olvashatjuk a bardóci és az olaszteleki rektorokról.
A XVII. század végén már középfokú latin iskolák működtek a népesebb, városiasabb helységekben. Efféle lehetett a hídvégi iskola, és nyilván latin nyelvű volt a bölöni is, ahol két mester is működött. Valószínűleg az ilyen jellegű stúdiumok helyreállítását célozhatta Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Székelyudvarhely viszonylatában egy 1637-beli zsinati határozat is. Csiksomlyón mindenestre 1613 után a poesisig terjedő oktatás folyt. (Csíksomlyó vonzásköre ekkoriban kiterjedt a Kárpátokon túlra is, a moldvai, főként a katolikus, tanulni vágyó ifjúságra. A csíksomlyói iskola jelentősége különösen megnőtt a Vasile Lupu-féle iasi-i gimnázium elpusztulása, azaz 1654 után, amikor – a források szerint – ortodox vallású tanulók is érkeztek a katolikus kolostori iskolába.)
Megállapítható, hogy ebben a században is megmaradt Marosvásárhelynek a székely nevelésügyben betöltött kivételes, már az előző korszakban kivívott szerepe. Itt ugyanis, a székely főváros iskolájában, már a középfokú tanulmányokat meghaladó, éppenséggel a poézisen és retorikán túli, logikai és teológiai ismereteket is tanított 1662 után Fogarasi Máté, előkészítve ezzel a kollégiumi rendszernek fél század múltán bekövetkező kiépülését.
Mindebből következik, hogy a vizsgált korszakban – a XV–XVII. században – Székelyföld az oktatásügy tekintetében átmeneti helyet foglalt el a szász székek és a megyék között. Az iparűző szász városok több szempontból kedvezően hatottak a nevelésügyre. Ott a szabadparasztság társadalmi emelkedésének egyéni útja a városi mesteremberré válás volt, márpedig a céhekbe csak iskolázott legényeket vettek fel. Másik oldalon, a megyék – zömében jobbágyi – lakossága számára gyakorlatilag nem mutatkozott kivezető út az alávetett jobbágyi létből. 1624-ben hiába szögezték le az országgyűlési rendek, hogy a jobbágyrendű gyermeknek is joga van az iskolához, és hogy őket „kedvek ellen onnan ki ne vehessék”, számos forrásunk szól arról, hogy e törvénynek nem sok foganatja lehetett. Hermányi Dienes József apját Hídvégen például napokon keresztül tartotta láncon földesura azzal a váddal, hogy jobbágygyermek létére iskolába szökött.
Ezzel szemben a székelység jelentős része – évszázados küzdelmeik árán – meg tudta őrizni szabadparaszti státusát. Ilyen körülmények között a jobbágyokénál jobb, de természetesen a városok lakóinál kedvezőtlenebb lehetőségei nyíltak az iskolázásra. Pontosabban arra, hogy egyesek – a tanulás révén „átrétegeződve” – értelmiségivé váljanak. Megfigyelhető, hogy Erdélyben, amíg a városi polgárság és főleg a nemesség adta az értelmiség felsőbb rétegét, addig a székely szabadparasztság köréből került ki az értelmiség alacsonyabb rétege, köztük az úgynevezett deákok is, akik az összeírásokban – 1569-ben csakúgy, mint 1682-ben – szép számmal szerepelnek.
A székelység értelmiségünk fejlődésében különleges szerepet töltött be. Sajátos társadalmi helyzete és szerepe teszi érhetővé azt, hogy miért volt e vidéken az alsó- és középfokú oktatás viszonylag szélesebb körű, mint a megyék területén, de azt is, hogy a magasabb stúdiumok miért jelentkeztek később, mint másutt.

Szerzőnk először egy igen részletező – két és fél oldal terjedelmű – irodalom- és hivatkozásjegyzéket kínált fel, ami egy esszé esetében – irodalmi folyóiratban – nem föltétlenül szerencsés. Kérésünkre megállapodtunk egy rövidített változatban. Oklevélkiadványok: A Teleki Család Oklevéltára, Székely Oklevéltár. Szakfolyóiratok: Archiv für Siebenbürgiche Landeskunde, Erdélyi Múzeum, Keresztény Magvető, Magyar Könyvszemle, Református Szemle. Egyháztörténeti és helytörténeti munkák: Bándi Vazul, Benkő József, Benkő Károly, Bod Péter, Hermányi Dienes József, Juhász István, Kelemen Lajos, Koncz József, Lőfi Ödön, Szabó Károly, Székely Sándor írásai. Végül szerzőnk személyes kutatásokat végzett a Kolozsvári Akadémiai Könyvtár (a volt reformátuskollégiumi részleg), a Csíkszeredai Múzeum és a Marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Dokumentációs Könyvtár anyagában. – A szerk.

 

Forrás: Polísz, 2014. 152. szám

 

Magyar Irodalmi Lap  

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap