Beszélgetése dr. Láng Gusztáv irodalomtörténésszel

Bágyoni Szabó István, sze, 07/20/2016 - 00:03

         

 

 

 

 

 

Dr. Láng Gusztáv
irodalomtörténészt,
egyetemi tanárt kérdezi
egykori tanítványa

(ELŐBESZÉD HELYETT) „A történelem sorshelyzeteket hoz létre, s ezekben a tudatosság különböző szintjén magatartásformákat alakít ki az ember. A tehetség, a tudás és a meggyőződéssé kristályosodott erkölcsi normák egyénenként ugyan váltakozó erőtérben szabják meg az életpályák irányát, s a véletlen is elég gyakran belejátszik azok alakulásába, de – ha tetszik, ha nem – a megörökölt történelmi helyzet határolja körül a cselekvés lehetőségeit.” – Kós Károly avatott faggatójának, Benkő Samu művelődéstörténésznek a sorai jutottak eszembe, amikor egy erdélyi könyv budapesti bemutatóján rábólintottam kollégáim megtisztelő felkérésére: készítenék-e interjút lapjuk számára Láng Gusztáv barátommal, az irodalomtudományok doktorával, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola köztiszteletben álló tanárával. Tavaly töltötte hetvenedik életévét, olyan profán titulusok is nagyszerűen illenek rá, mint amilyen a kitűnő sakkmester, megrögzött pisztrángozó, megalkuvást nem tűrő vitapartner – például kutya és vörösbor témában! Ez csak természetes, tettem hozzá, hiszen Láng Gusztáv „örök időktől énnekem is tanárom”, 1959-től az épp egyesített Babes–Bolyai bölcsészkarán szemináriumvezetőnk volt poétikából. Az ő stílusgyakorlatain „indultunk el” a vers igazi megértése irányába – s tán nem is elsősorban egy-egy Dsida-szókép, hanem egy-egy frissiben megjelent Szilágyi Domokos- vagy Lászlóffy Aladár-vers boncolgatása ürügyén! Ez csak természetes! Hiszen hasonló esztétikai szellemi bagázsi és etikai üzenetben megnyilvánuló magatartás – mint entitás –, ami ritka kincs volt tájainkon azokban a „sorshelyzetnek” nevezhető időkben: időt álló érték manapság is, nemzedékek sorában tovább élő érték.
Az egyetemi évek után is élő maradt a kapcsolatunk. Láng tanár úr a tordai Jósika Kör gyakori vendége volt, egymaga is, de erdélyi irodalomtörténetük megjelenése óta „Kántor–Láng” párosként is. Utunk-os koromban a szaktárgyvetélkedők – irodalmi olimpiák – új lehetőségeket és új színt teremtettek az együtt-gondolkodáshoz. Ezek szerint a megígért interjút, a „kérdezz-felelek”-et akár „megtörténtté” is nyilváníthatjuk, visszamenőlegesen is, hiszen az Utunk egyetemisták és középiskolások közt híressé lett rovatát, a Kiskatedrát, mondhatni, ketten hoztuk tető alá. Volt ám úgy egyszer-kétszer, hogy a Professzor úr megfogalmazta témára magam fabrikáltam a kérdéseket! Kegyes csalásunk magyarázata egyszerű: a „katedra-közelség”, hiszen mögöttünk is, előttünk is ott állt (ameddig állhatott) a katedra, a szó polgári széke.
Igen, „a sorshelyzetek”. És új „cselekvési lehetőségek”. Amikor a villámpostán-kérdezésről Láng Tanár úr nagyvonalúan lemondott, s helyette a Szombathely közeli Táplánszentkeresztről inkább felvonatozott Budapestre, „már a közös duma kedvéért is”, arra gondoltam: Istenem, amíg a mi tudós barátunk élményszámba menő emlékezéseit hallgatjuk – Szatmárról, Kolozsvárról, a Bolyai egyetemről, Dsida költészetéről, a transzszilvanizmusról és a „kivándorló irodalomról”, a szülőföld tovább hordozható szellemi áldásairól –, talán közös városunkban valakik azoknak adnak igazat, akik tiltakozó levelekkel próbálták meggyőzni igazunkról az Európai Bizottság biztosát, Olli Rehn urat. Mert hátha az igazság, az őszinte és tiszta szó hangoztatása révén megszépülhet a világ – mint apostolok homloka mögött, ugye? Hátha Cluj-Napocán valakik igyekezete nem szűnne meg, hogy a „pesti 1956” miatt eltaposott Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem természetes jogaiba állhasson vissza. Ezekben az órákban hátha valakik – egykori Láng-tanítványok – épp annak az autonómia-álomnak a beteljesülését harcolják ki, amely egykoron nem csupán klasszikusaink verssorai mögött, hanem élő katedrák közelében, baráti körök óvatos beszélgetésein is megfogalmazódott. Szamosújvár és Nagyenyed börtönfalai, a Duna-delta koncentrációs táborai a néma tanúk rá.

(Az egyetemtől egyetemig) Láng Gusztáv életében és irodalomtudósi tevékenységében induló és megérkezési pont egyaránt az egyetem. Az univerzitás, amely bár az egyetemesség gondolatát sugallja, mégsem zárja ki a sajátost, a helyi értékrendeket. A földhöz ragadt kisszerűséget viszont igen. Beszélgetésünk indításaként arra kértem, vázolja azokat az éveket, élethelyzeteket, amelyek úgyszólván előkészítették sokágú tanári tevékenységét, nem utolsósorban azt az irodalomtörténészi munkásságot, amely politikától fertőzött irodalmi kánonok egész sorát volt képes felborítani már a ’70-es évek közepén, és új értékrendszert megalkotni Erdélyben.
– Igen, a kolozsvári egyetem… Mint annyi társam, jómagam is a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának rendkívül művelt, az újra és a szabad gondolkodásra igen-igen fogékony légkörének köszönhetem azokat az éveket, amelyeket teljes egészében az erdélyi irodalom (és általa az erdélyi magyarság) talpra állításának a szolgálatára tudtam szentelni. De ha e sommás ítélet részletei mögé szándékozunk nézni, sokkal korábbról kell kezdenem. Például a szülői háztól, a családunk polcain elfekvő könyvektől.
Ötéves koromtól egyfolytában olvasok. Tanáraim ezt észre is vették, s rám bízták Madáchot, Mikszáth novelláit, amiről én aztán az órákon (komoly felelősség volt ám!) referáltam. A szöveg tehát, amely egész életemet meghatározza, már ekkor „közel került” hozzám! Ez az „olvasás-düh” később a jelenkori irodalom teljes megismerésével párosult.
Az olvasásélmények beéréséhez persze társakra is szükség van, amit nekem a Bolyai egyetem adott meg. Már az első órákon megismertem Páskándi Gézát, most is előttem van hórihorgas alakja, de ott volt egy kis zömök pofa is, Bálint Tibornak hívták, s bár kész írókként mutatkoztak be, én, a szatmári suhanc (pedig Géza a szatmárnémeti újságnál dolgozott, utána lett a fővárosi Ifjúmunkás szerkesztője, ahonnan 1953-ban került a Bolyaira) az égvilágon semmit sem tudtam róluk. Lehet, hogy tájékozatlanságom Páskán-dinak bántotta a hiúságát, de ugyanakkor tetszett neki, hogy én szatmári srác vagyok, földije, tehát a szárnyai alá vehet… És vett is. Géza három évvel idősebb volt nálam. A baráti együttlét aztán arra kiváló volt, hogy fölnyissa a csipámat: mit nem olvastam, mit kell bepótolnom. Rengeteget tanultam tőle. Vele olvastam József Attilát, és nem a proletár költő írásait – ’53-ban ez nagy szó volt! –, hanem a Levegőt! meg a Kései siratót. Ő olvastatott Illyés Gyulát, a ’30-as évekbeli verseit, Németh Lászlót. Gézának egy öltönye és két inge, de kb. kétezer könyve volt. Egyebek közt például A minőség forradalma, de ő olvastatta el Németh egyik Sztálin-féle irományról (La question du leninism) szóló recenzióját is, amiért szegény Németh László évekig vezekelt. Egyszóval, komoly dolgokra vezetett rá az én barátom. Legfőképp arra, hogy bizony mindig el kell menni az eredeti szövegig.
– Hogy kerültél a lapok, a közlési lehetőségek közelébe?
– Páskándi és Bálint Tibi aztán szélesítette a „literátori kört”, nekik köszönhetem például, hogy megismertem az akkor IV. éves Kányádi Sándort, majd Szabó Gyulát, aki már bejárta volt a Csángóföldet gyűjtőútján. El kell mondanom, jó társaságba keveredtem, aminek más következménye is lett. A főleg más lustaságát nem tűrő Páskándi kezdettől „kiosztotta” a feladatomat, meghatározta a szerepemet, a kritikusit. Mert, ugye, egy magára valamit adó nemzedéknek van kritikusa, kritikus nélkül a csapat fityfirittyet sem ér! Hogy miként érdemeltem mindezt ki? Gondolom, azért, mert határozott és őszinte véleményeket mondtam írásaikról, tudtam absztrahálni (akkor már jól sakkoztam!) és a többi, és a többi. Páskándi tehát „betájolt”. Géza vitt fel az Utunkhoz – akkor Hornyák Jóska volt a recenziószerkesztő –, és nagyképűen beajánlott neki, mint jövendő irodalomkritikust. Beajánlott? Enyhe kifejezés! Letolta a mit sem sejtő, egyébként rendkívül szelíd és emberséges Hornyákot, hogy „itt ez a zseni, és ti nem foglalkoztok vele”. Persze, én is meg voltam szeppenve. Aztán Gagyi László egyik frissen megjelent kötetét sózták rám recenzeálás végett. Így indultam el a kritikusok rögös pályáján.
– Ha jól tudom, az Utunk későbbi rovatvezetője, az irodalomkritikus Marosi Péter is saját „felfedezettjének” tartott.
– Többen bábáskodtak körülöttem, de az igazi Páskándi volt. (Köztudott, hogy Géza bukaresti lapszerkesztőként, s ez kitűnő érzékére vall, Kányádit is felfedezte – néhány, faliújságon ékeskedő versike alapján, Udvarhelyen.) Visszatérve Marosihoz: Péter akkor még a Kolozsvári Magyar Színháznál volt főember, de később az állami könyvkiadónál lett szerkesztő, ahol engem harmadéves koromtól verseskötetek külső lektoraként foglalkoztattak – mondanom sem kell, szintén Páskándi Géza ajánlására. Első lektori véleményem Bartalis János egyik kötetéről szólt, s amikor Marosi elolvasta, azt mondta, hogy bármikor közölhető lenne kritikaként is. Számomra azonban Géza „keresztapasága” a lényeges, ő indított el a pályán, ő gondoskodott arról, hogy azt a szellemiséget képviseljem, amit nemzedékünk József Attila igazmondó költészetéből, annak esztétikai összegzéséből hámozott ki, és alkalmazott írói gyakorlatában is. Magától értetődően, első komoly kritikám Páskándi Piros madár (1956) című verskötetéről szólt, melyet aztán a cenzúra, Géza letartóztatása után, bezúzatott. „Cikkemet” azután sokkal-sokkal később írtam meg, egy Páskándi Géza költői indulásáról szóló előadás formájában, a Nagykárolyban rendezett „partiumi napokon”.
– Mi 1959 nyarán, már a Ceauses-cuék–Iliescuék által összebarkácsolt egyetemre, a Babes–Bolyaira felvételiztünk. Te már friss segédtanár voltál, Géza pedig – szamosújvári rabként – már „népköltészet”. Emlékszem, a gólya-jelöltek közt Páskándi egy-két, a Piros madárból kiszivárgott verssora már elterjedt. Az egyik állítólagos idézet így szólt: „Fogadd el, Pártom / Hát elfogatta...” Évekkel később neked is meggyűlik a bajod a Párttal, annak öklével, a cenzúrával. Majdnem „elfogatott” téged is...
– Így volt... Az egyetemisták irodalmi köre és egy Dsida-kötet, illetve doktori disz-szertációm miatt. De erről később, mert hiszen más dolgok is történtek időközben. Ötödéves hallgatóként, 1957. december 1-jétől a kolozsvári könyvkiadónál (Kacsó Sándor igazgatása alatt) lettem szerkesztő, s erre – mint ama bizonyos medvebőrre – október 8-án megnősültem. Akkor már, külső referensként egy félnormányi pénzt haza tudtam vinni. Úgy voltam vele, mint Nagy Péter, a cárevics, aki – mikor a hajóépítés mesterségét fiatalon ki akarta tanulni – magával vitte Hollandiába a feleségét is, aztán megkapva heti bérét, amiből egy nagy hollandi sajtra tellett, boldogan nyugtatgatta aszszonykáját: látod, ha nem volnék cárevics, akkor is el tudnálak tartani. Ez a családszemlélet nagyon illett az én egész neveltetésemhez, minálunk ugyanis nem az a férfi, aki teherbe tud ejteni egy nőt, vagy deflorálni tudja; a férfi ott kezdődik, hogy egzisztenciát teremt a családjának. Nos, én tudtam, hogy ez meglesz, és így megnősültem.
– A bölcsészkar kezdő évfolyamai, így mi is, egyet s mást már tudtunk rólatok, a vásárhelyi kolléganők jóvoltából különösen. Az angolszakos Zsozsó versszeretetéről magam is hallottam, arról viszont nem, hogy a pecázás szenvedélyeddé válása, bizony „asszonyi praktika” eredménye...
– … és a Helikon-tiszteletéé! A feleségem Marosvásárhelyen nőtt fel, székely származék, angol nyelvre dr. Bernády György városának közismert Auguszta nénijétől, az akkoriban napszámos báró Kemény János feleségétől tanult. Kétszer is elkísértem a bárót a marosdédai vasúti hídhoz, kedvenc horgászó helyére, pisztrángot fogni. Pisztráng ugyan nemigen volt, legfeljebb domolykó, de megismerkedésem Kemény Jánossal feljogosított, hogy később – vízparton rendes horgász csak a hallal törődik – kifaggassam a „helikoni titkokról”, ami majdani munkámhoz sok ötletet adott.
– Születtek is ezekből a „helikoni titkokból” írások...
– Ha arra gondolsz, hogy jórészt a mi nemzedékünk kezdte el a Helikonnak és körének a rehabilitálását, akkor igen. A „Dsida-kérdéssel” kezdődött; Páskándi is, Panek Zoltán is írt ez ügyben vitacikket az Utunkban. Aztán következett a „Nézzünk hát szembe” rovat. Itt sok gügyeség is napvilágot látott – ezt persze inkább csak a „mai szem” veszi észre –, de maga az igény tisztességes volt: igenis olvassuk, kerüljünk annak a szövegnek a közelébe, melyet gyakran „kiátkozunk” – a felszínes marxi irodalomkritika nyomására.
Másik „helikonos” emlékem Kós Károlyhoz kötődik. Valamennyi kerek évfordulóján én köszöntöttem az idős Mestert az Utunk hasábjain, Marosi Péter minduntalan rám bízta e kedves feladatot. Ez volt a kiindulópontja annak, hogy 1973 decemberében, az Utunk Kós Károly-számában megírtam Jegyzetek a transzszilvanizmusról című, tanulmány méretű cikkemet – amelyben voltaképpen azokat a kérdéseket vetem fel, melyekre a mai napig próbálok válaszolni.
–  Mikor kerültél vissza a Bolyaira?
– Említettem, hogy ötödévesként a kolozsvári kiadó szerkesztője voltam, verskötetek szerkesztőjeként. Volt azonban egy nagyon kellemetlen oldala ennek, ugyanis a verskötetek „véleményezését” is magamnak kellett megírnom. A cenzor elolvasta, és persze, hogy vacakolt, de ő a szerzővel nem állt szóba, énrám hárult ez a kínos feladat... Az utolsó általam „szerkesztett” könyv Kiss Jenő kötete volt – jó korszaka volt ez Jenő bácsinak, gyönyörű elégiákat írt –, de pesszimista hangütése miatt lehetetlen volt átverni a cenzoron... Ekkor untam meg a hercehurcát, láttam, hogy én ezt tovább nem vagyok képes csinálni. Kapóra jött, hogy Szabó György, a kitűnő klasszika-filológus, az irodalomtanszék akkori vezetője áthívott az egyetemre, s kb. 200 lejjel kisebb fizetéssel a Bolyaira kerültem. Pontosabban, mire oda kerültem volna, már Babes–Bolyai lett, és következtek azok a konfliktusok és kellemetlenségek, melyek ebből az „egyesített” egyetemi státusból adódtak. A lényeg az, hogy 1959 tavaszán kezdődött az én egyetemi pályafutásom...
– Megúsztad a februári „egyesítés” borzalmait. De a doktorrá avatásod gáncsoskodásait nem.
– Nem úsztam meg, mert állásváltoztatásom bennem is, adminisztratív szempontból is eldőlt már addigra, s természetesen érdekelt, mi történik a tanszékkel. Ezért az „egyesítést” lebonyolító tanári gyűléseken részt vettem, s láttam, mi történik és hogyan. Ott és azzal kezdődtek a bajaim, hogy nem voltam párttag. És ez nem csupán formális kifogás volt, az előléptetéseknél, a különböző fokozati kötelezvények teljesítésekor bizony kegyetlenül „beszámították”.
Dsidáról írott doktori disszertációm megvédésére 1972-ben került sor. ’68-ban azonban történt valami, ami az én megbélyegzésemmel ért véget. A ti évfolyamotok már végzett, tőled a Gaál Gábor Kör irányítását, ugye, Molnos Lajos vette át, aki szemináriumi dolgozatot írt Dsidáról. A G. G. miatt több diákomnál, így Molnosnál is házkutatást rendeztek, és megtalálták nála Dsida tiltottnak minősített verskötetét, az Angyalok citerájánt. Tudni kell, hogy a „rendkívül titkos” könyveket hét lakat alatt őrizték, s az egyetemi könyvtár állományából diák nem kaphatta meg. Hát én a sajátomat adtam kölcsönbe. Ennek érdekes következménye lett: elmentem az írószövetséggel foglalkozó szekus századoshoz, egy Oprea nevűhöz, és elmagyaráztam neki, miszerint Dsida-kötetem „fogságban van” – tanítványom meg szabadlábon. Nem vádolták semmivel, kérem hát vissza a tulajdonomat. Megnyugtatott, hogy utánanéz. Két nap múlva azonban, amikor besétáltam a Traian utcai szekuritátéra, az én Opreám egyszerűen letagadta magát – ott sincs, dolga van, fizetett ki a portás... úgy tűnt, mintha a szerencsétlen szekus tiszt előlem bújkálna, én meg őt üldözném. Nyúl a rókát. Mondanom sem kell, az Angyalok citeráján mind a mai napig hiányzik Dsida-gyűjteményemből.
A Gaál Gábor Irodalmi Kört 1968-tól „áthelyezték” az egyetemre (addig a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának az égisze alatt működött). Némi huzavona után én lettem a tanár-elnöke.
– Arról már mi is hallottunk, hogy a Gaál Gábor Kör tagságát egyre idegesebben vegzálta a hatalom – Ágoston Vilit többször ki is rúgták, de sokuk (Spielmann Mihály és Tamás Gáspár Miklós) irodalomköri felolvasásait sem nézték jó szemmel. Különösképpen zavarta őket a Budapestről érkező fiatal írók-költők jelenléte. Emlékszem, a Kortárs mostani főmunkatársa, Kovács István költő – lengyel–magyar szakos volt – kopjafákról szóló versei igen megkavarták a kedélyeket. Jelen voltam azon az esten. Mi történt doktori disszertációd körül?
– Ezek az ügyek rendre elcsendesedtek, a diákokat ért macerák úgyszintén, ők végeztek és kirajzottak, bosszút állni viszont rajtam, a „felelős tanáron” lehetett, aki kéznél voltam. Ebből a hangulatból első angliai utam menekített ki ideig-óráig, 1970-ben. Fel is tudtam töltődni, úgyanynyira, hogy a visszatértem utáni eufóriás hangulatomban rövid három hónap alatt befejeztem és benyújtottam doktori diszszertációmat.
A védésre aztán az államvédelmisek akcióba léptek: a román opponenst, G. S. professzort megzsarolták, aki nemleges referátumot írt Dsida-disszertációmról (mindenki más mellettem volt), minek következtében elfogadhatatlannak kellett nyilvánítaniuk. Szerencsémre, az irányítóm, Csehi Gyula professzor nem nyugodott ebbe bele, és kiderítette, hogy a doktorátusi törvényben van egy kitétel, mely szerint két új tag kooptálásával újra lehet kezdeményezni a védést – amikor már a szótöbbség is elég. Két bukaresti volt a kooptált opponens, Jánosi János, a fővárosi egyetem esztétika tanszékének vezető professzora és Nicolae Balotâ, az európai abszurd dráma kiváló ismerője, aki mellesleg pár évvel annak előtte szabadult a börtönből. G. S. úr ama opponensi véleménye, miszerint értekezésem nacionalista szellemű, nem talált támogatóra e két úriembernél. A doktori fokozatot így nyertem aztán el – több becsületes román kolléga megelégedésére is.
Emlékszem (megjelent már akkor a Kántor–Láng), Balotav külön hangsúlyozta: nem hallgathatja el, hogy mennyire tiszteli azt a – román irodalmi körökben is példátlan – erkölcsi bátorságot, amellyel mi egy élő irodalmat szigorú kritika alá mertünk venni, és értékrendjét átalakítani. Most is előttem a kép: amíg G. S. úr a maga háromoldalnyi véleményét felolvasta – szemben Balotav és Jánosi 12-13 oldalas bírálatával –, a jelen lévő román kollégák homlokukat tenyerükbe rejtve hallgattak... Szégyellték magukat.
– Minden árulásnak ára van. Mivel fizették ki G. S. professzor urat?
– Budapestre került, lektor lett az ELTE román tanszékén. Szótöbbséggel lettem tehát doktor. De „győztesekként” kerültünk ki e vérre menő buliból, ami a kis családi „fogadáson” meg is fogalmazódott: Márton Gyula, jó emlékezetű tanárom és kollégám, a néhányadik pohár bor után ütögetni kezdte az asztalt, mondván, hogy „Megvertük a szekuritátét!”
– Az összmagyar irodalomtörténet-írás korszakalkotónak tartja Kántor Lajossal közösen megírt, és két kiadásban is megjelent Romániai magyar irodalom 1945 (1944)–1970 című munkátokat. Ennek alapján írtátok aztán meg a magyar „akadémiai irodalomtörténet” erdélyi fejezetét – ami állítólag a budapesti lektorok közt némi „pánikot” keltett. Vajon miért?
– Az anyaországi lektorokat az hökkenthette meg, hogy az itteni ismeretekhez képest az erdélyi részben több tekintetben más értékrenddel és más értékszempontokkal találkoztak. Akármennyire működött is mindkét országban a cenzúra, azért a sorok között sokszor mégiscsak kiderül, hogy ez egy kisebbségi irodalom, és hogy itt a kisebbségi identitás problémái sejlenek fel; ha másból nem, hát abból, hogy mit idézünk egyik, másik, harmadik szerzőtől, hogy mire hivatkozunk.
– Az anyaországban jobban érvényesíthette hatalmát az elvtársi érzékenységekre naponta figyelő politika, mint Erdélyben?
– Sajnos sokáig az Erdélyben megjelent jelentős művek is szinte teljes egészében magyarországi dilettáns recenzenseknek és plagizátoroknak voltak kitéve. Emlékszem, a Páskándi Holdbumerángjáról írott cikkem rövidített változatát – persze más aláírással – valamelyik magyarországi vidéki folyóiratban olvastam „vissza”; a marosvásárhelyi Igaz Szóból egyszerűen kimásolták a cikket, amit a mit sem gyanító szerkesztő még örömmel is fogadott.
Szombathelyi tanárként nyugton állíthatom, hogy az utóbbi két évtizedben a helyzet megváltozott, az erdélyi kultúra – különösképpen az irodalom – képzett és értő kritikusok figyelmét, odafigyelését élvezi. Ma már hosszú azon irodalomtörténészeknek, irodalomkritikusoknak a sora – Cs. Nagy Ibolyától Bertha Zoltánig vagy Szakolczay Lajosig, Elek Tibortól Csűrös Miklósig vagy Filep Tamás Gusztávig menően –, akik teljes esztétikai fegyverzetben közelítik meg a határon kívül élő magyar írók-költők munkáit, de (és ez örvendetes jelenség) az áttelepültek munkásságát is. És most nem azokról beszéltem, akik követték, olvasták az erdélyi irodalmat – mint Pomogáts Béla vagy Ilia Mihály –, hanem az utóbbi évek „felhozataláról” szóltam.
– Végezetül, hadd kérdezzek rá „kiskatedrás” múltadra – és annak magyarországi érvényesítésére, folytatására, ugyanis a közelmúltban a Kolozsvárott napvilágot látott esszégyűjteményed Szombathelyen is megjelent. Egyed Emese írja a Korunkban, hogy a Kiskatedra „a kilencvenes évek derekán az egyik legfontosabb középiskolai és egyetemi előkészítői segédanyagnak számított Erdélyben”.
– Korábban is. A Kiskatedra-sorozat otthoni ténykedésem utolsó periódusának a termése. Kisesszék, kistanulmányok voltak irodalmunk, anyanyelvű kultúránk köréből, amelyek zömmel középiskolában oktató tanárok és azok diákjainak a kérdéseire álltak össze, és az Utunk hasábjain láttak napvilágot (tudnod kell, hiszen te voltál az ötletgazda), részben Marosi Péter irodalomkritikai rovatában, részben pedig a népszerű 6-os oldalon, amit Király Laci szerkesztett. Az utolsó Kiskatedra-írások 1983-ban jelentek meg, aztán a rendkívül pozitív fogadtatástól felbuzdulva, egykori tanítványaim noszogatásainak is eleget téve, rá tíz évre könyvvé szerkesztettem, amelyet először a szombathelyi Pedagógiai Intézet adott ki, Erdélyben pedig egy évvel később, 1993-ban, a kolozsvári Komp-Press kiadásában is megjelent. Mai módszertani szakszóval élve: interaktív irodalomoktatási órát sikerült varázsolnunk a lap olvasói számára, és olyan témákba-kérdésekbe piszkáltunk bele, amelyekre akkori tankönyvekben az erdélyi diák vagy tanárember nem találta meg a választ...
– Nemrég, a Székelyföld különdíjának az átvételekor a költő-szerkesztő Lövétei Lázár László – mondanom se kell, szintén Láng-tanítvány – laudációjában, a rólad szóló nagyon fontos 30 sorban, horgász-bravúrjaid és transzszilvanizmust feszegető tanulmányaid mellett két dolgot vél említésre méltónak: XI. osztályos irodalomtörténeti tankönyvedet és a Kiskatedrát, amely „pedig a kolozsvári bölcsészkaron egyenesen kötelező olvasmány volt. Szerencsére!
– Hát... igen, nem is volt azóta az Utunknak annyi előfizetője, mint a Kiskatedra idején! Mondtam is Sütő Andrisnak egy kommandói pisztrángos vacsorán, ahol egyebek közt azon nevetgéltünk, hogy „ki is a nagy író?”, mennyire ismerik az olvasók nagy íróinkat! Megszólaltam egy idő után én is, mondván: „A legolvasottabb író én vagyok, a III. gimnazista tankönyvemet ugyanis több tízezren olvassák, sőt, legalább kétharmadát a tankönyvnek könyv nélkül kell megtanulni!”
A Kiskatedra szombathelyi kiadása is sikerkönyv lett, egyedül az aszódi gimnázium 170 példányt rendelt belőle. Egyébként utánnyomásra is sor került. A kiseszszék egyikére-másikára ma is büszke vagyok: arra például, amelyikben kimutatom a Cigarettafüst az élet sanzonnak az eredetét, végigkísérve a motívumot Reviczkytől Faludyig (A pipárul), és Faludyn keresztül Baudelaire-ig (a Tóth Árpád által fordított Pipa versig).
Az irodalmat népszerűsítő, s az irodalomtudományt popularizáló tevékenységem nem szűnt meg áttelepedésemmel. Ott vagyok a legkülönbözőbb előadásokon, ha felkérnek rá – Pápától Csíkszeredáig, Szegedtől Ungvárig. Egyetemtől egyetemig.
(Végszó helyett) Láng Gusztáv irodalomtörténészi munkásságát, az összma-gyar írást egyedi szempontok szerint megközelítő és elemző esztétát a Magyar írószövetség 2002-ben József Attila-díjjal jutalmazta. A születése 70. fordulóját köszöntőknek úgy tűnik, hogy legalább ekkora elismerést jelent számára az az odafigyelés, amely fél Erdélynyi tanítványai, olvasói, szakmai követői részéről felé áramol. A trianoni határok mindkét oldaláról. Lehet ez annak is a jele, hogy az elmúlt ötven év magyar írói-költői terméséből talán őneki sikerült leginkább kimutatni azt a hosszú távú szellemi fogódzót, amely erkölccsé, etikai tartássá, nemzeti entitássá válhat jövendőnk Európába visszatalált nemzedékei számára.

A PoLíSz szerkesztői ezúton köszöntik tisztelettel a nyolcadik évtizedébe lépett kitűnő munkatársukat, dr. Láng Gusztáv irodalomtörténészt, esztétát, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola nyugalmazott professzorát.

 

Forrás: Polísz, 2008, 104. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap