Bessenyei Ferenc Napok

Szerkesztő A, szo, 02/10/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

 

 

 

A NEMZET SZÍNÉSZE

 

Bessenyei Ferenc (1919-2004)

 

Aki valamit nem csupán tud, hanem nagyon tudja és nagyon akarja, továbbá nagyon csinálja – az sok esetben támadást szenved el. Hogy kiktől? Az irigyektől! Akik mindig, mindenkinél jobban tudnak, jobban akarnak, és természetesen semmit sem csinálnak. Állítólag rombolni mindig könnyebb, mint építeni, elnyomni kifizetődőbb, mint felemelni. Az a művész, aki minden hátráltatás, minden lebeszélés, minden elhallgatás, minden támadás ellenére sikert ér el, az nem csak nagyon tudott, hanem nagyon is akart. 

A hívők úgy mondják, a tehetség Isten adománya, elherdálni, nem élni vele Isten elleni bűn. Tehát minden nehézség ellenére célunk felé kell törnünk, hogy megmutassuk a világnak azt a tehetséget, amit a Jóistentől kaptunk!

Bessenyei Ferenc – egy nemzet Feri bácsija – nem akarta tehetségét visszafogni, ki akart törni már ifjú korban. Éppen ezért állandó küzdés, sok mellőzés, félre állítás és folyamatos megújulásra törekvés volt az élete. Jobbat, mindig jobbat akart csinálni.

Bessenyei Ferenc 1919. február 10-én született Hódmezővásárhelyen.

Egy színművész pályája hogyan is kezdődhetne másként, mint úgy, hogy már az iskolában színpadra lép! Bessenyei Ferenc kamaszodva eljegyezte magát a színházzal. Bizonyos, hogy a nagy színészetről, a hírnévről álmodott, mint ahogyan álmodozik minden kamasz. De ő már akkor a színjátszó körben, a katolikus ifjúsági ligában megmutatta a későbbi nagy színész akaratát. Előbb termetére és hangjára figyeltek fel tanárai, sőt a hallására is, aminek okán hegedűt kapott. Talán énekes is lehetett volna, vagy zenész. Ő azonban szerepelni akart. Szerepet játszani, méghozzá nagy, magyar hősöket megelevenítve, és játékával tanítva-nevelve a közönséget.

1939-ben, azaz húsz esztendős korában szerepelt Besenyei Ferenc neve – akkor még így írva, használva – szereplőként. A hódmezővásárhelyi katolikus ifjúsági liga Incze István Fái Fáy Dávid című, 5 felvonásos missziós drámájában alakíthatta Miklóst, a Fáy család cselédjét. Majd az ifjú színész 1940-ben már főszerepet játszhatott. De jött egy kórusvezető, aki a kórusba hívta át a magas termetű és jó hangú ifjú embert. Előbb egyszerű kórustag volt, majd operát énekelt, sőt operákat egymás után többet is, hogy a Városi Színház színpadán, Szegeden már igazi színpadra léphessen.

Ekkor már hallhatta is őt, nem csupán egy színház közönsége, hanem az egész ország! 1940. december 28-án közvetítette a Budapest II. rádió a Selmeci bál című magyar operettet, amelyben Galindsan ezredes szerepét Bessenyei Ferenc játszotta, illetőleg énekelte el.

A Szegedi Színház láthatóan megbecsülte ifjú tehetségét, akit színi tanodába is elküldtek, és persze folyamatosan ellátták kisebb-nagyobb szerepekkel. Csakhogy a társulatot egy bohém művész vezette. Kardos Géza víg ember volt, jó ember volt, de a pénzzel nem tudott bánni. Ezért az ifjú színészünk megelégelve az állandósult fizetetlenséget, átment Miskolcra, ott folytatni a munkát és a tanulást. Mert bár ezekből az időkből Bessenyei Ferenccel kapcsolatban egy fiatalosan felelőtlen, csínytevő kedvű, hajnalozó színész képét őrzik a visszaemlékezések, mégis mindeme fiatalos bohémság mellett folyamatosan tanult, dolgozott, önmagát rendszeres olvasással művelte, hogy készítse magát a jövőre.

Nagyon szerette az irodalmat és a történelmet, vagy inkább pontosabb, ha úgy mondjuk, hogy a történelemről szóló irodalmat. Ez segítette később abban, hogy történelmi hőseinket hitelesen legyen képes alakítani. Olyannyira hitelesen, hogy valószínűleg kevés olyan mai magyar van, aki enyingi Török Bálint hadvezért, vagy Görgey alispánt másként képzelné el, mint Bessenyei arcával, mozgásával. Bessenyei Ferenc ugyanis olyan színész volt, aki valóban eggyé vált az általa megformázott alakokkal.

Miskolc és az ottani színház más volt, mint a szegedi, elvégre Miskolcon mégis csak Nemzeti Színház volt és van!

Miskolcon lelkes színházlátogató közönség volt, és a helyi potentátok, városi vezetők és a sajtó is érdeklődött a színház iránt. Itt éppen eme inspiráló közeg miatt, majdhogynem három naponta voltak új bemutatók, és minden darabot többször is eljátszottak.

Bessenyei Ferenc Miskolcon is operettben kezdett, de aztán csakhamar felfedezték, mint drámai színészt. Hiszen neki nem csupán kellemes baritonja volt, hanem beleélő, jó játéka is.

„Bessenyei Ferenc egyik legjobb klasszikus színésze a társulatnak” – jelent meg róla nagyon hamar.

Nem csupán egyes kritikusok, hanem a miskolci lapok mind és a város közönsége egyaránt ünnepelte. Dicsérték nem csupán robosztus alakját, karakteres, ízes magyar beszédét, hanem hatalmas jellemformáló tehetségét is: mindenki elhitte, hogy ő nem Bessenyei Ferenc a színpadon, hanem az a szereplő, akit éppen megformál. Nem beskatulyázott színész lett ő, hanem olyan, aki minden újabb és újabb szerepében, újabb és újabb feladatot látva, új embereket és új sorsokat formált, mindig fergeteges – „bessenyeis” – erővel.

Sőt: ő még nem kisebb hatalmasságot, mint magát az ördögöt is eljátszotta, mivel Boldog Margit legendája című darabban az Ördög szerepét kapta! „Az ördög, melyet Bessenyei Ferenc kiválóan személyesített meg lélekbemarkolóan szemléltette a kísértés szellemét” - írta róla a kritika.

Hogy mi volt Bessenyei Ferenc titka? Ő maga erről jóval később azt mondta, hogy sosem akart szerepet játszani, mindig is embert akart alakítani. Olyan embert, vagy olyan szereplőt, akit valósnak hisz-hihet el a közönség. Nem szerette a kínlódó, színészkedő színészeket. Ő életeket akart játszani, életszerűen. Már nagyon korán megállapította, hogy a kettősség, amely a színpadon sok színészt jellemez, művivé teszi az előadást. Mert „ha valaki szerelmet vall, miért nem a szerelméhez énekel vagy beszél. Ha szerepbeli barátját akarja megviccelni, miért a közönségnek csinálja a viccet.” Leszögezte: a szereplő úgy játsszon, mintha nem is lenne ott a közönség, hanem ő legyen ott mint ember, másik emberekkel – emberekkel, és nem színjátszókkal, hanem sorsokkal – együtt.

Egyéniség volt ő, ez nem kétséges! Már ekkor észrevette ezt a közönség és a színésztársak.

Tíz évig volt vidéken, mindent eljátszott, amit színművész eljátszhat. A hátrányért, hogy színészetet oktatott keretek között nem nagyon tanult, mert nem volt lehetősége tanulnia, kárpótolta a gyakorlat, amit színészként valós színházi közegben eltölthetett.

Ezért sem annyira meglepő, hogy az ifjú színész életébe egy nagy lehetőség robbant be. 1944 nyarán, miközben hazánk földjén is dühöngött már a háború, de a színházak még játszottak, a miskolci nemzeti a szokott módon a nyíregyházi befogadó színházba ment nyári játékra, ahová a posta, amely a bombázások ellenére is működött, kihozta a levelet Bessenyei Ferenc színművész úrnak, akit… a Magyar Nemzeti Színház hívott, legyen színésze.

Bessenyei, az ifjú színész – 25 éves ekkor – azt hihette, elájul a boldogságtól. A nagy, a leghatalmasabb lehetőség, minden magyar színész, igazi színművész álma, hogy a Nemzetiben játszhasson, neki megadatott.

És, mivel ezzel az ifjú színész már elérte azt a lehetőséget, amelyről színész kortársainak száza csak álmodozott, kezdődtek ellene az intrikák. Szemére vetették, hogy nem tanult színész, hanem… ajak biggyesztve mondhatták, „valamiféle őstehetség”. Mintha a tehetség szégyenletes tulajdonság lenne. 

Sok kortárs és több későbben író Bessenyei eme nagy sikerét, hogy a Nemzetiben játszhatott, úgy mint rendes, szerződtetett tag, vagy meg sem említik, vagy pedig elbagatellizálni igyekeznek. Ugyanis Ferenc nem dicsekedett. Tette dolgát, mint mindig is. A dicsekvést, a hőbörgést meghagyta másoknak. Ő a Nemzetiben nem csupán játszott, hanem tanult is. Szívta magába a nemzeti színházi érzést: egy egész nemzet színészének lenni, egy nemzetnek játszani, és ezzel egy nemzetet tanítani-művelni. Ez vált már akkor ars poétikájává – művészi szándékává.

Nemzetünk akkor fejezte be a háborút, az újabb vesztes és annyi vért meg fájdalom-szenvedést kívánó háborút, az értelmetlenség dühöngését. Akkortájt, 1945 első felében mindenki romot kezdett el takarítani, mindenki odaállt és segített, hogy újjáépüljön, minél előbb talpra álljon az ország. Hogy menjen az élet.

Egy színésznek a színház az élet!

Csakhogy Major Tamás lett az új igazgató. Ő nem csupán romokat takaríttatott, hanem rombolt is, azonnal. Felírt egy kis papírra, szinte fecnire negyven nevet, kapásból fel, negyven színész nevét, olyanokét, akik a Nemzeti színművészei – voltak –, de akikkel ő, mint új vezető, nem kívánt együtt dolgozni. Mert? Csak! Fizetést a kirúgottak még kaptak – rendelet szerint –, de csak 1945 szeptemberéig. Aztán, hogy ezekkel az emberekkel mi lesz: ez már nem Major igazgató dolga volt.

Bessenyei Ferenc neve ezen a listán szerepelt. Ő talán, ifjonti hévvel még büszke is volt erre, hiszen olyanokkal szerepelt így egy listán, mint Ajtay Andor, Berky Lili, Márkus Emília, Lehotay Árpád, Csákányi László, Horváth Tivadar, vagy a későbben eltanácsoltak között még ott volt (összesen 71 színészt rúgtak ki!) Dayka Margit és Turay Ida is.

Egyébként Majorról, aki állítólag a Pártszékházban – kommunista párt – osztotta ki önmagára a Nemzeti igazgatói posztját, olyan visszaemlékezések is vannak, miszerint szórakozott a társulatával. „Tudta, kiket kell egymásra uszítani, hogyan kell valakinek a színészi közérzetét tönkretenni.”

Igazat adhatunk Bessenyei Ferencnek, aki nem is akart már a Nemzetiben dolgozni! Mert játszani ott már nem lehetett.

Viszont máshol nem színházat romboltak, hanem építettek, fel a romokon. Ez volt a Budai Színház, egy kis színház a semmiből születve, a nemzet színjátszásának a halhatatlanságába. A Szent Imre herceg úti cisztercita gimnázium dísztermében folyt a játék, és olyanok játszottak ott leginkább, akiket a Nemzetiből a hivatalos álláspont kirúgott.

A közönség tódult, tapsvihar követett tapsvihart, mert látta-érezhette mindenki az erőfeszítést, amit érte, a közönségért és a magyar kultúráért tett ez a kis társulat. Még a Népszava is lelkendezett.

Csakhogy az új politikai vezetésnek, a szovjet fegyverek árnyékában berendezkedő kommunistáknak nem tetszett a színház műsorterve és a közönség ízlése. Pár hét után ezt a reményszínházat bezárják, mivel a hivatalos álláspont szerint boudoir-ízű darabjaival sértette és züllesztette a közönséget.

Bessenyei Ferenc újból színpad nélkül maradt.

A szerencséje azonban nem hagyta el: Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója szerződteti. Őt, a volt operaénekest és drámai színészt! De munka ez is, és színészi teljesítmény kell, nem is akármilyen a komédiákhoz is.

Bessenyei „bessenyeisen” az új feladatra vetette magát. Jól akart játszani, minden darabban, minden szerepben.

Közben a Vígszínházból Hódmezővásárhelyre, szülővárosába ment le vendégszerepelni, hogy onnan a pesti Magyar Színházba térhessen vissza.  Csakhogy az első darab, amiben szerepel, nomen est omen, Az ördög nem alszik című mű volt, és az ördög tényleg nem aludt. Támadták a kritikusok – összehangolt, együttes, politikai hátterű támadással – a színházat, az igazgatót, a darabot és a színészeket, köztük Bessenyei Ferencet. A bemutató után pár nappal ez a színház is bezárta kapuit, leeresztve végleg a függönyt, a társulat pedig feloszlott.

Ezek után Bessenyei nem Pesten próbálkozott tovább, hanem Miskolcra ment régi, posztján még megmaradó igazgatójához. A következő négy évet különböző vidéki színházakban (Miskolc, Pécs, Szeged) töltötte el, hogy onnan visszatérve, színészi játékában is erősödve, de az élet által is megedzetten újból a Nemzetibe térjen vissza. Hogy aztán már ott a társulat és az egész magyar színjátszás meghatározó színésze legyen. Elfoglalja méltó helyét!

A Nemzetiben ekkor 13 évet tölthetett. 1950-től 1963-ig játszott a nemzet első színházában.

A Nemzetiben még akkor is Major Tamás volt a vezető, de mellette feltűntek – ki hosszabb, ki rövidebb időre – olyan nevek, mint Nádasdy Kálmán vagy Fábri Zoltán. Persze, már csak a fenti időintervallumhoz köthetően jelentkeztek torzulások, vagy inkább torz kísérletek, amelyeket „meg-aktuálpolitikai ideologizáltak”. Ne tessék kérem nevetni! Akkortájt az ilyen szavak a mindennapok szófordulatát – legalábbis a hivatalos szófordulatait – jelentették. A lényeg az volt, hogy Major és elvbarátai szerint a klasszikusok és a nyugati eredetű, polgári bulvár-darabok előadásának Magyarországon fejlett hagyománya volt, viszont semmilyen hagyományra sem tekinthetett vissza az úgynevezett – akkor úgynevezett – haladópolitikai mondanivalójú művek előadása. 

Aztán jött egy azóta már legendás – elsősorban a magyar filmművészet terén legendássá vált – név: Várkonyi Zoltán. Ő azonban nem csupán kiváló filmrendező, hanem színpadi rendező és a Nemzeti meghatározó főrendezője lett, meg nem utolsó sorban karakteres színművész is volt. Várkonyi Zoltán már ezekben az ’50-es években is rengeteget vállalt: tanított a főiskolán, rendezett filmet, rádiójátékot, játszott különféle darabokban meg saját filmjeiben, így nem csoda, hogy a Nemzetiben viszonylag kevés darab színrevitelét vállalta el. E kevés rendezései egyike volt az 1950 őszén bemutatásra kerülő Amerika hangja, amelyben Bessenyei Ferenc kiváló lehetőséget kapott. A darab címéről már gondolhatjuk, miről szólt, mégis Bessenyei a visszaemlékezések szerint hatalmasat alakított. Ebben a politikai műben egy amerikai ezredes szerepét, tehát ama kor terminológiája szerint a negatív figurát játszotta el.

Trenyov (szovjet író) darabjában, a Ljubov Jarovájában majdhogynem jelentéktelen szerepet kapott. Ez Svángya matróz szerepe, amelyet Bessenyei úgy formázott meg, hogy azt különféleképpen lehetett értékelni. Lehetett úgy, hogy egy jó alakítás, nevettetve komédiás szerep, de úgy is, hogy ezáltal ő az egyszerű szovjet-orosz néplélek bemutatója lett. Viszont: Bessenyei Ferenc a szovjet-orosz népi hőst játékával kihangsúlyozottan az elpusztíthatatlan NÉPI életerő jelképévé formálta. Aki kacsint a nézőtérre, gesztusaival nevettet, arcokat vág, és ezzel, ha burkoltan is, de elmondja véleményét az egész, politikai röpirat-ízű darabról. Amelyből csak egy alakra emlékezhettek a nézők: Svángya-Bessenyeire, az elpusztíthatatlan, a mindent túlélő népi hősre.

A Nemzetiben a „régi öregek” egyébként annak örvendtek, hogy Bessenyeivel végre partnerük érkezett. Bessenyeit a színészek befogadták, csak az igazgató szúrt oda-oda neki.

Közben Várkonyi Bessenyeit a rádióba is elvitte, hiszen különleges hangjára, és még inkább a hangjával megformázott jellemekre ott szintén nagy szükség mutatkozott.

A színház kommunista vezetése csak a felszínt látta, és mintha – ők is felszínen – megenyhültek volna Bessenyeivel szemben. Mivel következő ráosztott szerep már egy igazi főszerep. Persze szocialista főszerep ez is. A Nemzeti kamaraszínházában, a Magyar Színházban 1951. február 7-én mutatták be a Hatszáz új lakás című Gyárfás Miklós vígjátékot. Ez már kissé fricska, bár egészen óvatos fricska a felfokozott tervgazdasági rendszer és a „szerepidegen-munkakörbe” kerülő vállalatirányítókkal szemben. Bár a Bessenyei alakította munkás-vezető pozitívan, kommunista hősként van megrajzolva, mégis láthatták, itt valami nem megy jól, legalábbis nem úgy mennek a dolgok, mint kellene.

Hála a szocialista-hős szerepeknek, Bessenyei Ferenc néhány hónap alatt a Nemzeti Színház vezető színészévé léphetett elő, akit még a „mindenható” igazgató elvtárs sem tudott, ha már annyi nagy elvtársa dicséri, kellőképp támadni.  Ezért Bessenyei jobbnál jobb szerepeket kaphatott, sőt – abban a korban ritka kitüntetésként – válogathatott, ha kedve tartotta.

Persze a halhatatlan Katona József Bánk bánjában Bánk szerepét ő akarta eljátszani. Viszont Bessenyei – hála a sok történelmi ismeretterjesztő műnek és regénynek, amiket elolvasott – úgy játszotta el Magyarország nagyurát, ahogyan azt minden korban, még abban az úgynevezett szocializmusban is játszani kellett. Meg is rettentek ettől a hangtól az elvtársak, és Rajczy Lajosra bízták inkább Bánk szerepét. Csakhogy a közönség és a szakma mást akart. Bessenyei mégis a plakátokra került, és legtöbbször ő játszhatta el a nagy szerepet.

Egyébként Rajczyval Bessenyei hosszú ideig rivalizálhatott, talán Major összeugrasztó játéka miatt is. Bánk bánt, majd Othellót is kettős szereposztásban – ha az egyik művész megbetegszik, ne maradjon el az előadás – osztotta ki Major. Aztán Rajczy Lajos lett mégis az, kinek „szűk lett a szocialista haza”, és kiment nyugatra, karriert csinálni.

Bessenyei maradt. Neki itthon kellett szolgálnia a magyarságot és a magyar színjátszást, minden nehézség ellenére. Játszott kisebb és nagyobb szerepeket, a vezetés fúrta kissé vagy jobban, ahogy neki tetszett. Bessenyeit a közönség éltette, tapsolt neki. Mert Bessenyei akármilyen szerepben lépett színre, mindig jól játszott. Érezte is ezt, és nem nagyképűen, hanem egyszerűen tárgyilagosan azt mondta önmagáról kollégáinak: „este héttől tízig én vagyok hatalmon” – azaz rá kell, hogy figyeljen a színház közönsége, ő kézben tartja őket.

Bessenyei további magyar hősöket alakíthatott, pl. Illyés Gyula Fáklyaláng című történelmi drámájában Kossuth Lajos „bőrébe” bújhatott. Ezt aztán a Budapest Filmstúdió Tv-játékosította.

Meg közben a film! A mozi! Bessenyei Ferenc 1951-55 között 10 magyar filmben játszott. Ezek között olyan alkotások voltak, mint a Föltámadott a tenger, amelyben Gábor Áront alakíthatta csupán egy kis epizódszerepben, na de úgy, olyan erővel, hogy ha valaki nekem azt mondja, Gábor Áron, akkor Bessenyei arca ugrik elém.

Bessenyei egyébként a visszaemlékezők szerint a filmen még könnyedebben, éppen ezért még inkább életszerűen játszott. Hiszen ahogyan ő maga mondta: „A filmforgatásnál nincs hat heti próbasorozat, mint a színházban, egy-két óra alatt jutunk el a bemutatóig, és ha filmre vettünk valamit, azon már nem lehet változtatni.”

Olyan kiváló rendezők, mint Nádasdy Kálmán, Keleti Márton, Gertler Viktor, Fábri Zoltán vagy a már említett Várkonyi Zoltán alkottak vele együtt. Hiszen a film is az író, a rendező és a színészek meg az egész stáb közös alkotása. Bár Bessenyei nem túlságosan kedvelte a filmet, önmagát inkább színházi színésznek tartotta, mégis elismerhette, hogy a film volt az, amely ismertté tette nevét az egész országban, sőt a határokon is túl. Bessenyeinek szerencséje volt, jó filmekben, jól játszott.

Majd jött pályáján a törés: ’56!

A Várkonyi rendezte filmet, a Keserű igazság címűt társadalomkritikai hangvétele miatt kerek 30 évre tiltotta be a szocialista hatalom. Csupán 1986-ban lehetett látni.

A szovjet fegyverek árnyékában visszatért hatalom szilenciummal sújtott, azaz hallgatásra kárhoztatott több – ellenállónak tekintett művészt –, többek között Bessenyei Ferencet is. Ez érthetően hátrányosan érintette nem csupán művészeti útját, hanem anyagi lehetőségeit is. Újabb nehéz idők köszöntöttek rá. A rádió az eltiltás alatt nem csak nem foglalkoztathatta az eltiltott művészeket, de korábbi felvételeiket sem sugározta. Viszont a filmek a mozikban, majd az elterjedő televíziózásban foroghattak. Ezekért a filmekért azonban a művészek – természetesen – megkapták már gázsijukat.

Az eltiltás szerencsénkre csak 1959-ig tartott Bessenyei Ferenc esetében. Ezután újabb filmekben játszhatott, hogy jöjjön az igazán Bessenyei-filmes korszak, a történelmi filmek szériája.

1965 és 1972 között olyan Várkonyi filmekben szerepelt, mint A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Egri csillagok. Meg a Zsurzs Éva által eredetileg tévéfilmnek készített A koppányi aga testamentuma és A fekete város. Ezekben a filmekben lett Bessenyei Ferenc színművész igazán Bessenyeivé. Olyan művésszé, akiről ha szólunk, vagy csak elkezdem mondani, hogy Bessenyei, akkor mindenki tudja, kiről van szó.

Utolsó filmfőszerepét, a Vitézy László rendezte Érzékeny búcsú a fejedelemtől című filmben játszhatta el, 1986-ban. Ekkor, számoljunk csak, 67 esztendős volt. Őbenne ott voltak még a nagy történelmi hősök gesztusai, mozdulataik, hangjuk és hanglejtésük egyaránt. Akkor azonban ő már a nyugdíjas éveit akarta élni, többek között nagy álmát megvalósítani, a lótenyésztést.

Ekkortól már az újságírók is rendszeresen felkeresték, érdeklődtek pályája iránt.

Megtörtént a rendszerváltás. 1994. február 10-én, 75. életévében, március 15-én az Országházban megkapta élete utolsó állami kitüntetését, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Boldog volt! Látni a felvételeken.

A Halhatatlanok Társulata tagja lett, ezért az Operett Színház előtti flaszterben a lába nyomát ő is ott hagyhatta.

Szíve, a hatalmas pályaívet végigdolgozó és küzdő szív 2004. december 27-én leállt. Aki él, meghal, de Bessenyei Ferenc, ameddig magyarul érzünk és beszélünk a földön, nem halhat meg, nem, soha. Elég megnéznünk valamelyik filmjét, hogy láthassuk, érezhessük, az általa megformázott szerepekben önmagát adta, szeretett nemzetének, a Nemzetnek. Nekünk: magyaroknak!

 

 

Petrusák János

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap