Benső kilátó

Czakó Gábor, p, 03/01/2013 - 00:10

A kíváncsi megkeresi azt a kilátópontot, ahonnan érdeklődése tárgya a legélesebben szemlélhető. Akit, tegyük föl, az európai 14. század érdekel, annak leghelyesebb templomba mennie. Be­ülni egy gótikus istenházába: a dijoni Notre Dame katedrálisba, vagy az öles derekú hársak közt hűsölő velemi temp­lomba és vé­gigimádni ott rorátét, litániát, püspöki nagymisét, bérmálást, vecsernyét, nagyszombati virrasztást. Tanulmányozni a vízköpő szörnyeket, a freskókon, a napút szerint fölra­gyogó-elhomályosuló üvegablakokon viaskodó Szent Györgyöt, Mihály ar­kangyalt, Szent László királyt, mint mérkőznek sárkánnyal, ördögfajzatokkal, sötétség­fia kunnal. Az ógörög világ leginkább a színházban tárul elénk, a napfényes márvány karéj­ban, melyre alkonyatkor úgy tenyerelnek a pineák nyúlánk árny ujjai, mintha az idő keze simogatná a tájat. A görög színház agora is volt, küzdőtere élő és halott vargáknak meg isteneknek és királyoknak, mítosznak és realitásnak: mert van-e erősebb realitás a mí­tosznál? Hol mélyebb élet, mint a mítosz és a köznapi lét egységében?
Magas kilátópont általában a konyha. Persze nem elég végigenni mondjuk egy kínai vendéglő étlapját. A beavatottak tudják, hogy jobb helyeken három figura van: kí­nai szakács főz kínainak, kínai szakács főz európainak, európai szakács főz európainak - kínai recept után. És még nem vagyunk Kínában, Pekingben vagy Szecsuánban - mintha Dániából ugranánk Szicíliába! - s itt csípősebb a zeller, ott lágyabb, itt békalencsén hízott meg a kacsa, amott kölesen, a víz íze pedig - ajaj! Mégis, talán ennyiből is legalább sejthető ennek a rafinált, gazdag és mély kultúrának az árnyaltsága. Praktikum és anyagtisztelet, szellem és hagyomány, bőség és tudás. Aki kóstolt Beregben káposztás paszulyt füstölt csülök­kel, az előtt föllebbent legalább egy fátyol a magyar szegénység mohó, önpusztító természeté­ről. Halászlét enni szegediesen, majd tokaji, győri, bajai módon annyi, mint bejárni az orszá­got. Végighallgatni egy szentesi halfőző vitáját egy fajszival? Bepillantást nyerni a ku­ruc-labanc kérdés lényegébe. A kínai és a magyar konyha egyaránt arisztokratikus: íny kell hozzá, ami érti és értékeli a nyersanyagok, különösképpen a fűszerek ritmusát és harmóniáját.
Hamburger, hót-dog, csirkés szendvics kólával? Salátabár? Pontos látlelet Gaz­daságkor materialista és demokratikus civilizációjáról. Azonos, szolid minőség Alasz­kától Moszkván át Japánig. Az íz, a higiéné, a mennyiség, a buborékok pezsgése és sta­tisztikai eloszlása oly korrekt, akár az általános és titkos választójog a többpártrendszer­ben. Méghogy a főzés az anyag átszellemítése, az étkezés kultikus áldozat: Isten földi hajlékának építése volna? Kenyérrel és borral Krisztus örök életet jelentő testét és vérét vehetnénk magunkhoz, vagy ugyanazt az iste­nek barackjával, mint tette azt Kínában Szun vu kung, vagy Amerikában a kukorica­tészta-istenemberkék fogyasztásával a ma­ják? Nem tilos így gondolni, csupán, hm, ne­vetséges.
Ajánlhatná valaki, hogy korunk lelkét a tőzsdén figyeljük meg, ahol a nyakkendős, dezodor felhőben röpködő alkusz-angyalok a külső jelek szerint magasabb misztérium részesei. Végtére az anyagok-áruk ígérvény-párlatával kereskednek, az adott szó szentségét igazolják má­sodpercről másodpercre, a jogrend szilárdságát, és a fényes tényt, hogy a kor vére a pénz, amely az árukat e lüktető helyre szívja s pumpálja szerte a vi­lágba. Szóval a tőzsde volna a kor szíve?
Én mégis inkább a diszkót javaslom kilátópontul. Ez a tőzsdével ellentétben mindenki számára nyitott hely, tehát ide valamennyien beléphetünk, vagyis éppoly de­mokratikus, mint egy gyorsétterem.
Nem tudom, ki töltött már el - legalább - néhány percet egy diszkóban. Aki nem, az föltétlenül pótolja mulasztását, mert e tapasztalat manapság nélkülözhetetlen. Méginkább a holnap megértése szempontjából. A jövő ugyanis a diszkóban, mint a ne­velés legáltalánosabb központjában készül. Itt alakul, formálódik a holnap művésze, munkása, politikusa, választópolgára, hazafija és kozmopolitája. Már messziről, mondjuk a folyó innenső partjáról észlelhetjük, hogy igen, ott túl, a napközben oly barátságos tiszaparti fürdőhe­lyen most megszilárdul a sarokpont, összesűrűsödik a kor lelke. Aki nem először hall zenét, az még a hídon sem haladt át, máris tudhatja, hogy ami ezen a "zenés-táncos szórakozó­helyen" szól, az alig hasonlít a zenére, inkább az orgazmus pillanatának lükte­tését idézi föl valamennyi szám, ha szabad így nevezni őket. Ugyanaz a szimmetrikus ritmus dü­bögi át az összeset. A dob, a basszusgitár és a bőgő mögött a többi hangszer és az ének egyként és teljesen alárendelt. Amikor megérkezünk a helyszínre, kiderül, hogy egymás­tól pár lépésnyi távolságra, öt fészerben, öt betonplaccon üzemel öt hanggyár. Egyik a másikat fölöttébb zavarná, ha zenéről volna szó. Öt szám, öt zenekar egy fél focipályán őrület volna, ha. Belépve valamelyik négyszögbe, ahová a hangszórók hullámcsóváját irányozták a tervezők, gyanúnk végleg bebizonyosodik. Varjúkárogásnyi szó sincsen a zenéről. Ami a gépekből árad, az hajszálra olyan demokratikus, mint a hamburger, a hot dog vagy a gyülekezési jog. Érteni nem kell a szöveget, ha van egyáltalán, nem is lehet, főképpen nem az ötöt egyszerre. Fölösleges a kifinomult, arisztokratikus ízlés, a hallás, és egyáltalán bármilyen cenzus - a beugrón kívül. Az erősítőkből zuhogót nem füllel kell befogadni. Sőt, fül nem is igényeltetik hozzá. Kísérletileg igazolható, hogy a diszkó a született süketekre alig hat kevésbé, mint a hallókra. A hangvihar gyorsan meggyőz er­ről. A célpont a fül helyett a zsigerek. Egy-két perc múlva máris remeg a gyomrunk, mellhártyánk, a szívünk, a májunk. A száz decibel fölötti harsogásban, az ezer wattok hullámörvényében az énekesnő legvércsébb sikolytása pukkanó, gyönge tajték. A fül? Aligha áll gyöngébb próbát a szemnél, melybe négy felől csapnak éles vallatófények. Talán korábban nyilallik a többi szervünknél. De berezonál, megszakadni készül és fáj, fáj, akár az élet. Elfog az érzés: az a jó, ami rossz. Mintha szerelmesek volnánk abba a meztelenfenekű lányba, akinek tőlünk jobbra sajog. Hajának olcsó, bolti vörösére le-lesújt a mennyezeten tébolygó UV-lámpa fénye. Magányosan ropja szegényke a nevet­sé­gesen magas parafa talpú cipőjében. Egy álltó helyben vonaglik; jól teszi, mert bizonyára fölbukna, ha forognia, vagy szökdécselnie kellene, mint a divatjamúltakban - a táncokban. De szerencsére nem kell, a diszkónál a "tánc" szempontjából sincsen legdemokratikusabb hely, maga a posztmodern tökély: nem kizáró ok a faláb, a bükkfagatya. Elég jelen lenni, mint művésznek a műcsarnokban, máris lehet fájni és kacagni a fáj­dalmon. Sikítani, csápolni, hujjogatni is szabad, sírni, vagy akár elhasalni, ha úgy esik jobban a rossz. Elterülni, például a sukkfejű skinhed lába előtt, aki ostoba közönyös­séggel teker­geti csípőjét a hangrobbanások viharában.
Nem tudni Istenről, mégis Őt kísértve imbolyogni. A Semmi peremén? A szerelemben?
A szerelem az érzések vihara. Az érzések vihara pedig akár szerelem is lehet. A vihar előállítható. Lenin után szabadon: a barbiszerelem = demokrácia + villamosítás. Szinte mindegy, hogy a zsongás kitől ered, mitől, lényeg, hogy van és a megszólalásig ha­sonlít. Ha az ember belemerül, ha hagyja magát, ha elringatja magát szépen, a nóta bíztatására, akkor majdnem olyan. Hamisítatlan kvázi és ebben is oly tökéletesen korszerű mint a pornó, az akciófilm vagy a velük egyívású posztmodern szöveg-regény. Bensőnk háborgását vétek volna leállítani, ezért nem szokás a szünet, mert nem szokás a fölkérés, a helyrekísérés meg a többi, holt időre való avatagság sem. Csevegés, ne adj' Isten, udvarlás? Ebben az őrült zajban? A diszkó ismét tapintatos és demokratikus: gü­gye? jó fej? lúd? bárgyú? szellemes? mind összemosatik. No és remekül lehet közben cigizni, füvet szívni, inni sört, kólát, kólában oldott tablettát. A szerek ismét demokrati­kusak, hiszen Dolgok. Róluk értékítélet nem alkotható. És a szerelem, vagy az ahhoz ha­sonló, amit koholnak, megint az egyenlőség jegyében áll. Nem igazodik elméhez, szív­hez, ízléshez vagy más kitüntető mozzanatokhoz, mint a lejárt költészet és muzsika, mivel az összes emberekben, szentek­ben, édesanyákban, esettekben egyaránt közös alhasi zsigerekben gerjed az elekt­romos hullámok szakszerűen kiszámított ütemére. A Szentivánéji álom receptjét követik a tízperces szerelmek: ki-ki azért lobban lángra, akit először megpillant bájitalos bódu­latában. Idő kérdése, hogy a magányosan fájdoklókban mikor bozsdul föl olyasféle zsigeri izgalom, amilyent a szerelem szokott kelteni, és máris lehet szaladni, egyesülni a bokor mögött, a kocsiban, a vécében.
Honnan jön a diszkó zaja?
Természetesen belülről.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap