Barnabás, a királlyá lett juhász 8/9

Adorján András, p, 04/13/2012 - 00:05

 

 

 

 

Folytatás

 

8. Matotadok

Történt pedig Barnabás király uralkodásának ki tudja hanyadik esztendejé-ben, hogy az országot nagy-nagy szárazság lepte meg. Úgy is hívják, hogy aszály, amikor minden elszárad, a termés tönkremegy. Borzasztó soká tar-tott. És hát persze ha ez így folytatódik, akkor nincs az a gazdag ország, ami el ne szegényedne. Ez történt a Barnabásékkal is. Mit lehet ilyenkor csinálni? Törte a fejét szegény, meg más fő-fő gondolkodók, de nem tudtak semmi okosat kiötleni. A nép pedig zúgolódni kezdett. Barnabás haragosai – tudjátok, mindenkinek vannak haragosai, sőt, ellenségei, még a legjobb embernek is – addig-addig ármánykodtak, intrikáltak ellene, amíg aztán fellázították a népet, és a nép elkergette Barnabást.
Elkergették az egész famíliájával, azt mondták neki, menjél csak vissza pajtás, őrizd a juhokat, mint ahogy azelőtt, nem vagy te jó királynak. Mit volt mit tenni, Barnabás nem szállhatott szembe a népharaggal, akármeny-nyire is tudta, hogy nem ő tehetett erről az egészről. Kapta a sátorfáját, aztán visszahurcolkodott a juhaihoz. Szégyenletében majdnem világgá ment!
Aztán mást tettek a trónra, valakit a gonoszok, az ellenségei közül. De hát persze az sem tudott megbirkózni a bajokkal. Sőt, a nép egy-kettőre belátta, hogy hibázott, de akkor már késő volt. Az új király egyik szigorú rend-szabályt a másik sanyargatás után ötölte ki. Vaskézzel tartotta a népet, nem volt mit tenni, várták-várták a csodát.
Bánták már, szánták, amit tettek, hanem a csoda helyett, amit vártak, az következett be, ami ilyenkor többnyire szokott. Híre ment, hogy mennyire elszegényedett az ország, hogy ennyire elgyengült a Barnabás nemzetsége. Hát erre a szép darab földre, amin ők éltek, egyszerre sok mindenkinek el-kezdett fájni a foga. Fogták is magukat a rivális országok, összeszövetkez-tek, aztán harcba indultak. Pedig annakidején örök békét fogadtak, de hát az „örök béke” néha nem tart soká.  Hogy a dolog egészen biztos legyen, kerestek még egy szövetségest, egy nagy-nagy, hatalmas távoli királyt, aki valóságos birodalomnak volt az uralkodója. Őt is felkérték, hogy legyen a támogatójuk, akkor biztos győznek, elfoglalják és bekebelezik az országot.
Ez az uralkodó – nem tudom, hogy most hogy nevezzük, mindjárt kitalálok egy nevet neki. Egy távol-keleti fejedelem volt, különös neve van neki: úgy hívják, hogy Matotadok. Elsőre az ember nem is nagyon érti, de vannak ennél furcsább nevek is, még olyanok is, amiket ti is ismertek, pl. a Félix. Vagy egy volt csapattársam, akit Gschnitzernek hívtak. Azám!
Egy szó mint száz, Matotadok megígérte nekik a támogatást, aztán felvo-nultak és ronggyá verték szegény Barnabás seregeit. Amik nem is voltak az ő seregei, hiszen őt szélnek eresztették már régen.
Betették a piszkos lábukat az országba, már a főváros ellen vonultak és bi-zony mondom nektek gyerekek, hogy el is foglalták volna, mikor egyszer csak a legfőbb támogató, ez a Matotadok, gondolt egyet.: „Mi a fenének nekem ez a vicik-vacak ország (legalábbis az én nagy birodalmamhoz ké-pest)? Olyan mindegy most már, eggyel több, vagy kevesebb tartomány. Inkább valami érdekesség hiányzik az életemből.” Egyszer csak szöget ütött a fejébe, hogy hoppá – azt mondja – „hiszen hallottam én, hogy volt ennek az országnak valamikor egy olyan királya, akit Barnabásnak hívtak, s aki úgy lett juhászból király, hogy egy lovagi tornán sakkban győzött a matadorok ellen. Így nyerte el a királykisasszony kezét, és aztán soká ural-kodott. Tulajdonképpen mindig is érdekelt engem a sakk, hát mi lenne ak-kor, ha azt mondanám – és rögtön úgy is tett –, hogy hajlandó vagyok visz-szavonni a szövetséges csapatokat a határokra akkor, hogyha feltalálják nekem ezt a Barnabást, aki megmérkőzik velem és legyőz Hogyha ezt a feltételt teljesíti, ne legyen a nevem Matotadok, hogyha nem állom a sza-vam.”
A szövetségesek ugyan zabosak voltak, mert ők támogatást, áldást reméltek, nem gondolták, hogy ez a nagy fejedelem majd beleszól az ő kis vacak dolgaikba, de mit volt mit tenni, ő volt a főnök, szavának álltak, és kido-bolták, hogy jöjjön elő Barnabás, nem lesz bántódása, játsszon egy meccset, és hogyha meg találná nyerni, megmentheti az országot! Hát persze akik letették a trónusról, most már a puszta életüket is féltették és bizony alázatos követségbe mentek a juhászlegényből lett királyhoz, aki aztán a királyból megint juhászlegény lett. Barnabás megtehette volna, hogy azt mondja nekik, hogy „Na, kedves híveim, ti belőlem juhászt csináltatok újra, ez egy olyan hivatal, amit nem lehet elveszíteni, és én kedvelem is, hát menjetek Isten hírével! Próbáljátok megmenteni a tőlem elcsaklizott országot, ahogy tudjátok, nekem jobb a békesség.” De ő nem volt egy bosszúálló természet, meg a szegény népre gondolt, akit azért az idegen hódítók biztos, hogy még jobban sanyargattak volna, mint a saját nemesuraik, akiket legalább már megszoktak. Egy szó mint száz, hajlandó volt erre a próbatételre. Bár meg kell mondanom, hogy akkor már bizony benne volt a korban, nem volt mai gyerek, ősz hajszálak is voltak már a fején. (Mint a papának...) Úgy gondolta, hogy ennyivel tartozik a népnek.
És elkezdődött a nagy mérkőzés. Őneki kellett elmenni a keleti fejedelem fényes udvarába. Ez már csak így van gyerekek, amikor valaki vesztésre áll, neki kell helybe mennie. Nincs mese! A másik diktálja a feltételeket.
 Kihirdették, hogy most pedig mérkőzés lesz, a tétje: Ha Barnabás veszít, bekebelezik az országot, ha viszont győzne, akkor megmentheti az országot, még a koronáját is visszakaphatja. Habár az utóbbira Barnabás azt mondta. „Gyerekek, énnekem már nehéz lenne a korona mindenképpen, hanem az országért szívesen nekigyürkőzöm még egyszer.” És úgy is lett.
Folyt az ádáz tusakodás, és a végén egyszer csak azt mondja a Barnabás: „Mattot adok!” Erre azt mondja neki a keleti fejedelem: „Miért szólítasz? Ez az én nevem.” Mire Barnabás: „Nem a te nevedet mondom, hanem azt mondom, hogy éppen mit csinálok. Én most neked mattot adok, három lé-pésben!” És azzal ki is hirdette, bemondta, hogy hogyan. Mert volt egy olyan mattra vezető folytatás, ami ellen nem volt védelem.
Bizony a sakkozás őskorában – úgy pár száz évvel ezelőtt – az is egy való-ságos attrakció volt, hogy aki úgy gondolta, hogy mattot tud adni az ellen-felének egy pár lépésben, az bejelentette. Mattot jelentett – ezt így mondták, és ez nagyon elegáns dolog volt. Az emberek bámulták, pláne ha igaz volt… És a keleti fejedelem – akinek ugyebár a neve Matotadok volt – kénytelen volt belátni, hogy ezúttal nem ő adta a mattot, hanem bizony bekapta három lépésben. Ámult-bámult, de jó humorú, nagyon gazdag ember volt, ez a dolog őt már nem érdekelte annyira. Jót nevetett az egészen, és azt mondta: „Na, Barnabás, vitézül küzdöttél, legyőztél engem, megérdemled az országodat. És én külön megkérlek téged, hogy vedd fel a koronát és viseld addig, ameddig csak bírod! Ennek az országnak náladnál bölcsebb uralkodója semmiképpen sem lehet.”
Így aztán kezet ráztak, békességben elváltak. Dúltak-fúltak a szomszédos, szövetségre lépett uralkodók, de mit volt mit tenni? Kénytelenek voltak békét kötni a juhászkirállyal. Barnabás meg visszatért a trónra, időközben megszaporodott családja élén. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy hány fia és leánya született, de számosan voltak. Már unokák is gőgicséltek a palotában! Majd ennek utánajárunk együtt, jó? Egy szó mint száz: itt a vége fuss el véle!
Álmodjatok egy jobb világról. De izibe’!
  

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap