A bárány és a farkasbőr

Jókai Anna, sze, 02/13/2013 - 00:01

A bárány húsvéti szimbólum. Az ártatlanság és az áldozat jelképe. A Golgotai Misztérium Jézus Krisztusa is vállalja: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit”. A húsvét a legnagyobb mélységeket és legnagyobb magasságokat megélő ünnepünk. Késztet bennünket, hogy – ha meg kell lenni! – fogadjuk be akár a halálos kínt is, de örvendezzünk a diadalmas élet örömén, ha annak jön ideje. Nagypénteken gyász, nagyszombaton megkönnyebbülés, húsvét vasárnap ujjongás, húsvét hétfőn már nagyon is földi vigasságok. Így van ez rendjén, a mindennapi élet szintjén is, kicsinyítve és leegyszerűsítve. Mondásaink szólásaink tudják: egyszer hopp, máskor kopp. Derűre ború. Nincsen öröm üröm nélkül. Mi már megedződtünk, a hullámhegy és hullámvölgy életünk gyakorlata, de a bajban szerzett tapasztalat mégiscsak tovább lendített valahogy. Amit azonban manapság egyre nehezebb elviselni – az a negativitás szinte végtelennek tetsző nyúlása, a kilátástalanság érzete, miközben a farkaskomák fényes farkasbált rendeznek, jól szabott álarcaikban. S ezek a jelmezek-álarcok többé nem ám a bárányra hasonlítanak; mintha érvénytelen volna a régi mese a báránybőrbe bújt farkasról. Nincs szüksége a farkasnak báránybőrre – sőt, minél vadabb a vad, annál hatásosabb. Ismerjük a régi példázatot is: a folyóban fürdőző farkas ráförmed a nála sokkal lejjebb, a torkolatnál szomját oltó bárányra. Miért zavarod az én vizemet? S hiába a tiltakozás, a valóság, a tények, hogy a vád lehetetlen – a farkasnak nem az igazságra, hanem az ürügyre van szüksége. Nos, mára még cifrább a helyzet: már ott sem kell lennie a báránynak a folyónál ahhoz, hogy a farkas koholt indokkal széttépje. Nem kell megokolni az erőszakot; sőt, mintha az „erősebb győz” elvének gátlástalan gyakorlása erény lenne! Ott tartunk, hogy hovatovább a bárány is röstelli bárányságát: megirigyli a farkas-természetet, szívesen kihegyezné a fogát-körmét, hogy legalább védekezzen. Együtt üvölteni a hordával: már-már praktikus tanács. A bárány ráfanyalodik a farkasbőrre, igyekszik „átnevelődni” – ha egyszer ez a túlélés ára…

De sikerülhet-e ez? Fölöltheti-e az ártatlan, a kicsi, a gyenge, lelepleződés veszélye nélkül a divatos farkas-gúnyát? Ha tökéletes az álca, megtörténik a szörnyű metamorfózis, és a bárány sem bárány többé. Ráég a bőr, belehízik a farkas-formába, s ezáltal a csoportos rosszat szaporítja, az egyre szegényülő egyéni jóval szemben. Egykori sorstársait lenézi, rokonságát velük eltagadja. Tetteire demagóg magyarázatot keres, s egyszeriben még utálatosabbá válik, mint a született farkas.

Az eredményesen színlelő valójában áruló. Lényegét adja fel, alaptulajdonságait árulja el. Aki azonban megmarad annak, aki, s csak kétségbeesésében próbálja átvenni a farkas-világ törvényeit, hamar lelepleződik. Lötyög rajta a kölcsönzött farkasbunda, legfeljebb kinevetik. Igyekszik harácsolni, egy év alatt meggazdagodni, kétes üzletet kötni, de rendre belebukik. Igazában nem ismeri a csíziót, csak téblábol a pénzes körökben, üvöltése inkább nyüszítés. Fél a kockázattól, s ha mégis beugratják, hát az ügyleten holtbiztosan rajtaveszt. Kárpótlási jegye elértéktelenedik, részvényei zuhannak, csalók prédája lesz – s még kifosztottabbá válik, mint kétes „vállalkozása” előtt volt. Farkasék pedig mossák kezeiket.

Félreértés ne essék: nem a rátermett, tisztes, mértéket becsülő, önálló gazdasági tevékenységet folytató vállalkozói réteg egészét minősítem így; hanem az ügyes szélhámosokat, akik a bizalmat megingatják. Akik mindig megtalálják a kiskaput, ha adózni kell s mindig tudják, számukra mikor mi, milyen „társulási csavar” az előnyösebb. A bérből-fizetésből élő, majdnem azt mondtam, tengődő többségnek minden fillérje iktatva van, minden fillér után leveszi az állam a sápot. A szabad szellemi foglalkozásúak és a nyugdíjasok is szigorúan számon vannak tartva. Nálunk a fekete jövedelem, a hazug csűrés-csavarás, a pénzből pénzt fiaztató spekuláció a hirtelen meggazdagodás forrása. Aki nem elég dörzsölt, vagy erkölcsi skrupulusai vannak, előbb-utóbb ráfizet. Elsőnek mindig az ügyetlent, az óvatoskodót csípik nyakon, ítélik el – a „nagyvadak” csak mutatóban kerülnek puskavégre. Rejti őket a sűrű, a paragrafus-bozót, amiben ők – s csakis ők! – oly remekül eligazodnak.

A társadalmi közhangulat elsősorban azért romlik, mert az emberek azt érzik, fokozódik a kiszolgáltatottságuk; nem tudni ma, mit hoz a holnap, s amire délelőtt még jogosan építenek, délutánra egy tollvonással nem semmisítik-e meg?

Sírnivalóan érthető, hogy néhányan aztán igyekeznek „farkaskodni”; szegénységüket még titkolják is, hiszen szegénynek lenni hovatovább szégyen. Ha a gyerek nem viselhet az iskolában tizenvalahány-ezres sportcipőt, az a szülőt is bántja: az ő kölyke a másiknál miért alávalóbb? A márkás cucc – elérhetetlen. A piaci, a kínai, az alkalmi: uniformizált, silány és olcsó – egykettőre tönkremegy. Mégis: sokgyerekes családnak áldás. A középszínvonal, a megbízható, de nem luxusminőség az, ami nincsen. A kisnyugdíjasok némelyike szabályosan éhezik, de talán még le is tagadja. Az öregek büszkék: megalázó számukra, hogy fáradságos évek után kegyelemkenyéren odavetett járadékra szorulnak – mintha alamizsnaként osztanák szét azt, ami törvényesen megilleti őket. A kirakatok, a külföldet majmoló cégtáblák, vagy a valóban külföldi érdekeltségű üzletek egyike-másika tovább ingerelnek. Hogy egy közönséges nyári szoknya a körúton, s még csak nem is a Váci utcában, többe kerül, mint a jóléti határnak meghúzott bruttó huszonötezer forintos jövedelem! S nem farkasdolog-e, hogy a kistermelő bagóért adja el a terményeit – s a közvetítő-kereskedő csillagászati hasznot húz belőle? Nem orcapirító cinizmus-e a tévéhirdetések szlogenje, amely eleve feltételezi, hogy amit reklámoz, azt bárki bármikor elérheti, csak „fel kell fedezni”, csak „utána kell nyúlni”. Megáll a józan ész. Drágább a tej, mint a sör. Az alma, mint a narancs. Nincs többé olcsó étel. A bab, a kenyér, a túró, a szalonna, a krumpli, a hajdani szegény ember vacsorája előlépett élvezeti cikké. Ugyanakkor négy-ötmilliós prémiumokat, végkielégítéseket szakítanak le, el nem végzett feladatok után. Látszatra jogos, ami erkölcstelen. A betegség – egy-egy antibiotikum-igényes családi fertőzés – akár az egyhavi megélhetést is elviheti. Aki itt nekünk előszámol, mintha nem járna boltba, nem járna magyar földön. Könyvet vásárolni? Rendszeresen színházba-moziba-koncertre járni? Esetleg néha étterembe? Ugyan! A lakásrezsit kell elsősorban kinyögni. Egy kicsit fagyoskodni hozzá, egy kicsit vakoskodni! S mily csodás lelemény: ha a nyakunkba sózott, omladozó állapotú bérlakásból „ingatlanná” előlépett „vagyonkánk” után még majd külön adót is kell fizetni! Vagy gazdagságnak minősíttetik a keservesen letörlesztett panellakás! Az lesz csak cifra mulatság. Bégethetnek a bárányok, ha megkérdik: becsaptak? Beebeeebe bizony! Vagy vehetjük viccre-mókára, féltünkben hetvenkedve:

„Nem félünk a farkastól, farkastól,

Nem fal fel, csak megkóstol”

Azért ajánlatosabb nem kipróbálni. Ajánlatosabb nem vegyülni.

Jobb, ha a bárányok egymás közt maradnak. Ha egymást melegítik. Összebújva, szorosan. Ha nem vágyakoznak „együtt üvölteni”. Ha nem ácsingóznak a büdösödő, levetett farkasbőrre. Jobb, ha világosan kitetszik: ki-kicsoda. Az „Isten Báránya” méltó minta. Övé a szolidaritásunk. Mert végső soron a remény is onnan jön: van a talán túl hosszú péntek után, talán a túl messzi jövőben, de mégiscsak van az a bizonyos tündöklő „húsvét vasárnap”.

(1995. Húsvét)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap