Bába Iván: Megtalálni a jó embereket (Etnokulturális keresztkötődések)

Szerkesztő A, szo, 06/20/2015 - 00:08

 

 

 

 
 

 

(VII. Kárpát-medencei Keresztkötődések

Konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata)

“Ivánka, a te nagytatuskád cseh ember volt, de jó ember volt” – mondogatta régen halott csíki székely nagyanyám, miközben az észak-csehországi Teplicén, a gömöri Tornalján és a felvidéki Kassán minden szeretetével és gondoskodásával elhalmozott.
Édesanyám Pozsonyban élve a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején sportot űzött abból, hogy a néhai Prior Áruház előtt megálló romániai buszokból kiszálló, tanácstalan román turistákat hibátlan román nyelven igazította el, az ő nagy csodálkozásukra, a saját örömére és szórakoztatására.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

I.

 

Engedjék meg, hogy családtörténetemmel folytassam, mert mondandóm talán így lesz igazán érthető.
Anyai nagyanyám Csíkcsicsóban született. Az első világháború alatt egy brassói kórházban ápolgatta a sebesült katonákat. S az egyiket, Kacsirek Francit addig-addig ápolgatta, míg az megkérte a kezét, összeházasodtak, s szépen letelepedtek az akkor háromnyelvű Brassóban. Az én nagyapám egy negyedik közösségbe, a brassói cseh iparosok körébe is eljárt. Anyám katolikus román apácáktól tanult meg úgy románul, hogy haláláig büszke volt rá.
1946-ban nagyapám elhatározta, hogy “hazatelepül”. Ez a “haza” Észak-Csehországot, Teplicét jelentette. Családja ekkor egy szót sem tudott csehül. Anyám első cseh mondata így hangzott: Já jsem hezká ceská holka!” Én szép cseh kislány vagyok.
Apámat a csallóközi Gútáról sodorta a háború utáni idők vihara Észak-Csehországba, s ott – “két magyar a cseh tengerben” – találkoztak anyámmal. Én még ott születtem, húgom már Komáromban.
Apám, anyám egész életében a magyarságért küzdött. Az ötvenes évek első felében Komáromban – nagyszerű társakkal együtt – kiharcolták, hogy a magyar diákok a városon átvonulva elballaghassanak Jókai Mór szobrához. 1954-ben – a két Komárom magyar asszonyainak találkozójával – jelképesen ismét megnyitották a komáromi hidat, szerveztek kulturális rendezvényeket, szavalóversenyeket, diákhangversenyt Komáromban, Tornalján, Kassán, Pozsonyban, mikor hol éltek. A Csemadok keretében, a Szülői Szövetségben, a Batsányi Körben, ahol lehetett.
1970-ben, a hírhedt csehszlovákiai átvilágítások idején, amikor anyámat magyar nacionalizmus vádjával bizottság elé idézték, kiderült, személyi igazolványában a “nemzetiség” rubrikába azt volt beírva, hogy “cseh”. Ez a szlovák elvtársak szemében nem jelentett semmi jót, ám ahhoz elég volt, hogy a szlovákiai magyar elvtársak megpróbálják lejáratni.
Anyám egész életét a magyarság ügyének szentelte, elszenvedett kisebb-nagyobb megtorlásokat, de korán meghalt apja iránti szeretetből ezt az egy szót sohasem volt hajlandó kitöröltetni igazolványából. Mert az én nagytatuskám cseh ember volt, de jó ember volt. Szépen beszélt magyarul, de a “hiút” és a “hülyét” időnként összekeverte, családja derültségére.
Cseh nagyapám Észak-Csehországban van eltemetve, székely nagyanyám Kassán, apám, anyám Pozsonyban.
“Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.”
Apám, anyám egész életében erősen élte meg magyarságát. Ez volt önazonosságuk egyik legfontosabb eleme. Nagyon vigyáztak nyelvünkre. Otthon gyakori beszédtéma volt a szlovák hivatalos nyelv beszivárgásának veszélye s annak ellenszerei. De sohasem estek túlzásokba. Amikor kamaszos, majd ifjonti hévvel erősebb kifejezéseket használtam szlovák honfitársainkra, valószínűleg okkal, akkor mindig két intelemmel válaszoltak:
“Cselekedni kell, fiam, nem szájaskodni. Ennek a népnek hideg fejű, művelt, elszánt emberekre van szüksége. A meggondolatlan heveskedés, szájaskodás csak bajt okoz. “
“Minden nemzetben vannak rendes emberek és gazemberek. Nézz körül, mennyi gyáva és gazember van a mi fajtánkban is.”

 

II.

 

Ma a magyar nemzet egyharmada-egynegyede nem Magyarországon él. Úgy tartjuk számon, hogy a szomszédos országokban 2,5 – 3 millió magyar él. Ez nagyon nagy szám.
E magyar népcsoportok gondjai többnyire a mai napig megoldatlanok. Helyzetük az utóbbi 15 évben annyit változott, hogy a problémákról nyíltan beszélhetünk. Ám a szlovákiai magyar katolikusok 15 éve hiába kérik, követelik a magyar püspököt, a kárpátaljai egyetlen magyar felsőoktatási intézményt folyamatosan a megszűnés veszélye fenyegeti, a román kormány mintegy 1500 ingatlan visszaadásával tartozik a magyar egyházaknak, a délvidéki magyarok ellen elkövetett fizikai támadások száma nem akar csökkenni – hogy csak néhány példát említsünk.
Egy ilyen tanácskozás célja bizonyára a számbavétel és a tanulságok levonása is. Magam nem szeretnék semmit megelőlegezni, csak néhány szempontot említenék, esetleges hasznosításra ajánlva.
A Kárpát-medence magyar közösségeinek gondjait tárgyalva az első kérdés terminológiai természetű. Fontoljuk meg, nem kellene-e a “kisebbség” kifejezésről fokozatosan áttérni a “magyar népcsoport, magyar közösség, magyarság” kifejezésre. Angolul: Hungarian community. A “kisebbség” szó eleve védekezést, kiszorítottságot, beszorítottságot hordoz. A “magyar népcsoport, magyar közösség, magyarság” lelkileg, szellemileg autonóm közösséget jelent, mely része a magyar nemzetnek, ugyanakkor megvannak a saját megkülönböztető jegyei.
Az egyik sürgető szellemi feladatunk, nekünk, magyar értelmiségieknek, hogy megkíséreljük a magyar népközösségek ún. kettős kötődésének újrafogalmazását. Ezt a feladatot el kell vállalnunk, határon innen és túl, a tisztán látás érdekében. A magyar közösségeknek, szellemi és politikai vezetőiknek le kell írniuk közösségük gazdasági, demográfiai, fizikai, lelki, szellemi állapotát. S nekünk, magyarországi gondolkodóknak meg kell tennünk ugyanezt itt, és válaszolnunk kell. Mert – hogy egyetlen példát említsek – gondoljuk csak el, miért is okozott akkora sokkot december 5-e a szomszédos országok magyar közösségeiben. Azért, mert a Magyarországról, a magyar társadalomról, a nemzetről alkotott képük és a népszavazás végeredménye nagyon messzire esett egymástól. Mert mást, többet, jobbat hittek Magyarországról, mert egy virtuális hazában hittek, amely szereti, támogatja, lelkileg befogadja őket. Holott ezen a mai Magyarországon másfél millió ilyen magyar van, hat és fél millió nem ilyen. Ez ma a magyar haza!
Reméljük, hogy ez a helyzet megváltozik, reméljük, hogy a következő kormányzati ciklusban olyan miniszterelnöke és kormánya lesz ennek az országnak, amely megérti a feltett kérdések mögött rejlő további kérdéseket is, és az élére áll a jogos nemzeti törekvéseknek. A magyar kormány hatása ugyanis a szomszédos országok magyarságpolitikájára mindig meghatározó jelentőségű. A politika az erő-ellenerő mindenkori dinamikus egyensúlyán alapul. Ezért nem mindegy, Budapestről merre irányulnak és milyen hosszúak az erővonalak.
Ma minden magyar közösség más-más helyzetben van. E helyzetek számtalan problémát hordoznak, ám előnyöket is szülhetnek a magyarság számára. Példaként csak a társadalmi és gazdasági kapcsolatépítés lehetőségét említem, ami ma még csak kezdeti korszakát éli, de a helyismeret, több nyelv és többféle szokás ismerete előnyös helyzetbe hozhatja a szomszédos országok magyarjainak nem lebecsülendő hányadát Közép-Európa integrálódásában.
Az Európai Unió és a többi európai politikai és jogintézmény most kezdi megtanulni, hogy Közép-Európa csatlakozása átalakította Európát. Mi nemcsak támogatandó szegény országok vagyunk, hanem egy más történelmi emlékezettel, más tapasztalatokkal és új igényekkel jelentkező nagy régió. Nekünk, magyaroknak, meg kell tanulnunk, hogyan tudjuk saját nemzeti céljaink irányába terelni az Unió jogalkotását. E kísérletek nem reménytelenek – gondoljunk az alkotmányos szerződésben a kisebbségi népcsoportokat említő cikkelyekre. Európában van mozgástér, vannak partnereink – és vannak ellenfeleink is. Meg kell tanulni a játékszabályokat, és akkor sikeresek lehetünk a pályán. De akarni kell. A mi munkánkat helyettünk senki nem végzi el Brüsszelben sem.
A sikeres uniós jogszabályalkotás hatással lehet, de nem helyettesítheti a szomszédos országok parlamentjeiben elvégzendő munkát. Minden magyar népcsoportnak van parlamenti képviselete, sőt, a legnagyobbaknak jelentős kormányzati pozíciója is. Ez lehetőség és kötelesség egyszerre. A szomszédos országok jogszabályainak átalakítása, a magyar közösségek – és nemcsak az egyének – jogszabályokban rögzített egyenrangú helyzetének megteremtése olyan cél, amit el kell érni. Tudom, nem könnyű. De kitartó munkával nem is lehetetlen.
Ám ha valóban meg akarjuk változtatni helyzetünket, a jelenleginél sokkal többet kell törődnünk szomszédainkkal. Ma Magyarországon alig van térségkutatás, Közép-Európa értelmiségi körei alig-alig folytatnak párbeszédet egymással. Vagy Brüsszelbe szaladgálnak, vagy Washingtonba. Holott közös dolgainkat egymással kellene rendeznünk – végre. És elsősorban nem politikai párbeszéd formájában. A politika leegyszerűsít, mondhatnám: primitivizál. Írástudók, civil szervezetek, vállalkozók, tanárok, kutatók közötti párbeszédre van szükség. El kell fogadtatnunk magunkat, törekvéseinket, szándékainkat, és meg kell értenünk mások aggodalmait, félelmi reflexeit, előítéleteik gyökereit. Tudom, a szomszédos országok magyarjai ezt jól tudják, a magyarországi társadalom azonban kevésbé. A magyarországi értelmiségi közegnek is tudnia kell, hogy egy-egy fogalom, szó használata milyen reflexeket indít el, s azt akarja-e, hogy ezek elinduljanak.

Tudom, a Benes szobor prágai felavatása után néhány nappal nem lehetnek illúzióink, ám azt is tudnunk kell, hogy nemcsak szoboravatók vannak, hanem olyan cseh értelmiségiek is, akik keresik a megértés útjait. Szomorúak vagyunk egy ilyen szoboravatás alkalmával, különösen akkor, ha tudjuk, hogy a Benes nevével jegyzett jogtalanságok megvitatásáról, esetleg a kárpótlásról egyik érintett kormány sem akar hallani. De nincs más választásunk, mint a kölcsönösen elfogadható megoldások keresése.
Rendezni kellene végre közös dolgainkat – legalább az elfogadható szintig. Hogy ez lehetséges, azt nyugat-európai példák tucatjai bizonyítják. Mert igaz az állítás, hogy nincs európai uniós jogszabály a népcsoportok jogainak biztosítására, de vannak jól működő megoldások, van sok precedens, amit itt, térségünkben is alkalmazhatunk. Közös megelégedésünkre.
Nem tehetünk mást, mint keressük a – nagyanyám szavával élve – “jó embereket” a csehek, románok, szerbek, szlovákok között. Szükségünk van rájuk, hogy közösen meg tudjuk oldani gondjainkat.

 

Forrás: Polísz, 2006. 86. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap