Az öböl titka (Részlet A furfangos kismanók című meseregényből.)

Fehér József, v, 12/15/2013 - 00:11

Azánia legfélelmetesebb öble a Zátony öböl, a hajósok ezért messzire elkerülik. Sűrű köd és pára lebeg a víz fölött, és mindenhonnan ijesztő hangok hallatszanak; zátonyra fut, aki hajójával az öbölbe merészkedik. Éles sziklák emelkednek ki a sekély vízből, s miközben a bömbölő vihar ide-oda dobálja a hajót, darabokra törik az a köveken. A legtöbb ember, aki vízi úton eddig az öbölbe tévedt, nem került elő többé. De azok sem, akik repülőgéppel vagy helikopterrel próbáltak elszállni fölötte. Olyan viharba kerültek, hogy csak hetekkel a tragédia után találták meg a repülő vagy a helikopter roncsait kinn, a nyílt vízen sodródva.

Ha ezek után bárki azt hinné, hogy a Zátony öböl környéke lakatlan, nagyot téved. Sokan élnek itt. S ami még meglepőbb: hosszú ideje lakik már a sűrű parti tölgyesben Volden, az öreg vízimolnár és Palánka, a felesége. Aki kételkedne szavaimban, annak elmesélem, hogy Patrik Volden nem volt mindig öreg.

Fiatalon még a sziget belsejében, egy nagyvárosban: Balticban lakott, ahol a gazdagoknak épületeket, házakat tervezett. S a terveinek gyönyörű erdők, virágzó rétek, szántóföldek és legelők estek áldozatul, hogy a helyükön hatalmas irodaházak, bevásárlóközpontok, füstöt ontó gyárak épüljenek.

Patrik, aki szegény ember gyermeke volt, eleinte arról álmodozott, hogy építkezéseivel gazdag szigetté változtatja Azániát. Ha a szegényeknek állandó munkalehetőséget biztosítok, elmélkedett, jólét köszönt majd rájuk. Elgondolása valóra vált volna, ha meg nem érinti a lelkét a siker és a kapzsiság szele. Azzal már cseppet sem törődött, hogy az építkezésein és az általa létrehozott gyárakban, irodaházakban, bevásárlóközpontokban dolgozók tisztességes megélhetéshez jussanak. Közülük sokan éheztek, nyomorúságos viskókban tengetve életüket.

Az ifjú Volden egyszer csak arra döbbent rá, hogy elfogytak az erdők, a rétek és a szántóföldek.

Kapzsisága azonban nem ismert határt. Esténként azon töprengett, lennie kellene még beépítetlen földnek, nem olyan kicsi ez az Azánia. Saját helikopterével egy nap beutazta a szigetet, hogy újabb építkezéseihez további erdőt, rétet, szántóföldet kutasson fel. Akkor talált rá a Szivárvány, mai nevén: Zátony öbölre, és a fölötte elterülő, varázslatos tölgyesre.

A lemenő nap arany-vörös fényei tündöklőn csillantak meg a sűrű erdő lombjain. Szép volt, csodálatosan szép! A tenger felől gyöngypermetet emelt magasba a könnyű, esti szellő, s fölöttük az égen tündöklő szivárvány-híd ívelt át. Még a lélegzete is elállt a gyönyörűségtől, amint megpillantotta; nem akart hinni a szemének és tett még egy kört az öböl fölött. Nyomban elhatározta: kivágatja az erdő nagy részét és a helyébe szállodákat, üdülőket építtet, micsoda turista-paradicsom lesz majd belőle.

Ahogy ezt így végiggondolta, hirtelen arra figyelt föl, hogy akadozik, kihagy a motor zúgása. Meghibásodott volna, holott eddig még semmi baja nem volt? Aztán teljesen leállt, és Patrik a géppel zuhanni kezdett. Elfogta a félelem, és rádión megpróbált segítséget kérni.

– Itt Patrik Volden!..  Itt Patrik Volden!.. Elromlott a helikopterem… Segítség! Hall engem valaki? – de senki nem válaszolt.

 – Még a végén itt halok meg fiatalon! – futott át agyán a gondolat; – épp a nyáron lennék harminc éves. S amilyen törekvő és becsvágyó ember vagyok, tehetségemmel akár még a sziget kormányzója is lehetnék. Biztos volt benne: nemhogy azt, de a következő pillanatot sem éri meg; látta bent égni magát a földbe csapódó és felrobbanó helikopterben. Csöppnyi lelkiismeret-furdalást érzett: mert a szülei jutottak eszébe. Azt sem tudja, élnek-e még. …Milyen büszkék lehetnének rá!

Fogalma sem volt arról, mennyi idő telhetett el helikopterének becsapódása óta, és arról sem, hogyan maradhatott életben. Fáklyákkal megvilágított, tágas barlangban tért magához; a földön ült és hátát a barlang hideg, nyirkos falának vetette; valahonnan vízcsobogás hallatszott.

Előtte kicsiny, négyszögletes kőasztal mögött apró emberkék ültek, zöld ruhát, tölgyfakéreg-csizmát és széles karimájú kalapot viseltek. Nem értette őket, mert más nyelven beszéltek, de a tekintetükből, hanglejtéseikből, indulatos kar-és kézmozdulataikból úgy értelmezte, mintha róla döntenének. Mintha bírósági tárgyaláson lenne. A háta már fázott, fel akart állni, de nem sikerült neki, mert a kezét és a lábát jó erősen összeláncolták, s ahogy mozdult-fordult, gémberedett végtagjain meg-megcsörrent a lánc. Először azt hitte, szét tudja szakítani és a pici fémszemeken rántott egy nagyot, de ahelyett, hogy elpattantak volna, mélyen belevágtak a bőrébe, és a szorításuk fájt.

– Megmondaná valaki, hogy hol vagyok, és mi történik velem?

A zöld ruhás emberkék összevonták szemöldöküket, és szúrós szemmel néztek rá. Aztán a legfiatalabb, a rövid körszakállú indulatosan felállt.

– Neked itt nincs jogod kérdezni semmit! – szólt rá vékonyka hangján. – Kivágattad Azánia erdeit, tönkretetted szántóit, legelőit, csak azért, hogy mindenfélét építhess a jól fizető gazdagoknak. Ha nem vennéd észre, éppen miattad, haldoklik a sziget.

Patrik Volden megvonta a vállát: „mit törődöm vele!” A barlang legmélyéről most távoli, szaggatott szívdobogás hallatszott, s úgy tűnt a számára, mintha a sziget egy nagy élőlény lenne, mintha kicsi „emberkék”  élete a sziget életétől függne. Megborzongott e gondolatra, s kimondhatatlan, félelemmel-vegyes érzés járta át.

– …Ráadásul még a Szivárvány öböl erdejét is fel akartad áldozni önző céljaidnak.

– Egyáltalán, mi közötök hozzá?! – kiáltotta indulatosan Patrik, és ültéből fel akart ugrani, de nem tudott. Rab volt, ezeknek az apró lényeknek a rabja.

– Még azt kérdezed, hogy mi közünk hozzá? Mi vagyunk az őrmanók – közölte a rövid körszakállú –, a sziget őrzői. Most döntjük el, milyen büntetésben részesítsünk.

– Ti, engem!?– nevetett fel gúnyosan Volden. – Ti nem ítélkezhettek felettem, én ember vagyok! – S ezt olyan öntelten mondta, mint akit az sem érdekel, hogy ezzel még jobban magára haragíthatja a manókat.

– Igen, ember?… Annál inkább tudnod kellett volna, hogy nem teheted tönkre a szigetet – mely mindannyiunk anyja, táplálója.

Valahonnan hűvös áramlatot érzett és gyorsan közeledő forgószelet, ami majd elsodorta a barlang falától. Egy ősz szakállú, tógás, sarus óriás termett előtte, amikor megszólalt, beleremegtek a barlang falai. – Én viszont el is taposhatlak, akár egy férget – emelte Patrik fölé hatalmas lábát –, Azánia ellenségének nincs kegyelem!

– Kérlek ne…, ne bánts! Mindent megteszek, amit csak akarsz! – kiáltotta, mert megérezte, nyomban vége az életének a hatalmas talp alatt.

Az óriás a manók felé nyújtotta a kezét. – Hogyan döntöttetek? – dörögte.

A körszakállú kismanó a tenyerébe lépett, hogy felolvassa a tölgyfalevélre rótt ítéletet.

– Mivel olyan nagyon büszke vagy ember voltodra – hangzott az Őrmanók Tanácsának döntése – ezentúl manóként kell élned, hogy minden percben átérezd a sziget iránti felelősségedet.

– Én?… Manóként?… – döbbent meg Volden. – Soha! Olyan megalázó lenne…

– De választhatod a halált is – dübörögte az óriás, és megemelte a lábát.

–Ne! Kérlek, ne!

– Ez a baj veletek, emberekkel – magyarázta a kismanó –, hogy még akkor is alkudoztok, amikor már nincs más választásotok.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap