Az ismeretlen vándor

Turcsány Péter, szo, 10/20/2018 - 00:02

 

 

 

 

 

 

Németh László (1901-1975)

»Gyönge voltam«, de gyöngédebb talán
nagyfiúk hadánál, akik kaján
vigyorral röhögték botlásaim
homok- és téglavárak sáncain;
ajkamon a szó lett hát keményebb,
nem voltam jó grundokon vezérnek,
de vezérek tetteit összemértem
szavaikkal a szellem piacán
s kérdőjeleim görbe kaszáiból
egyengettem kiáltásaim szuronyát.

»Apaság, szülőség – boldogság,
tőrbe csaltál
« lépedre vonva,
»feladat, szerepvoltál tanítóm«,
készítettél nehéz napokra,
»s a két födél közé került szövegek«
sora rám a rágalmakat hozta:
»a vesszőfutás örök suhogását«,
szégyenem fejemtől sarkamig átjárt.

De mégis Ella, de mégis lánykák –
a feleselő hóvirágok kiáltják
szembe a télnek, hogy a tavaszt várják,
az apát, a férfit, a tanárt,
az idillt, a békét, nemcsak a drámát!
Volt közbül még az a néhány barát –
szellemük adta lámpásomnak
kifogyhatatlan petróleumát!

Nem is az embernek, nem is másnak,
nem a belénk ívódó hiúságnak,
nem a tetszésnek, nem a gőgnek,
alá betűink nem ezért görögnek –
csak ott, hol a moirák szőnek,
hallgattasson szava messziről jövőknek:
»Kelet népének, Nyugat őrzőjének«,
kiknek jajától kicsattan az ének.

Lett olyan lassan, végül az írás,
mint karthausi lelkében ima:
népem számára magam lettem tiltás,
hívó szavaim kellett titkolnia;
mégis »a küzdő lehetőség
bimbója
« sarjad körülöttünk,
múltunk »zeng« bennünk öröktől rég,
s jövőnkbe áttör, mit örököltünk.

Mennyi kétely a kezdetektől:
hányszor »dermedt a szemérem lárvája«
»a megválthatatlan lelki vágy«
poklokban izzó parazsára?
Elveszett egészség, tört életpálya
szikláit hányszor görgette odább
»derű és jóság« alkímiája? –
(Szavaim ne hallgassa már tovább,
ki tükröződni – magába ne szállna!)

Voltam köztetek »ismeretlen vándor«,
batyum egybekötve küszöbre tettem –
»bontogassátok ki a csomagot,
amikor én már messze vagyok«;
»minden élet, család, nemzet
egy-egy új sziget
«,
de te, »ki arcom roncsait örökítéd,
e roncs nemzethez adhatsz-e hitet?
«

Már… a szirmait rám záró elme
is elvirágzott egyszerre bennem...
Már… vissza-út nem volt… és -tekintet,
palatáblámra mégis újravéstem
a tőlem elrabolt igéket!
Csak… fenséges Igéje fénylett,
hogy nevét se kelljen megkísértsem.
»Ahogy fecskék találnak fészkükre vissza,
Istent a szívünk újra úgy issza…
«
Poklainkon csak Ő tud segíteni,
és szemünk könnye: »Benignitate Dei!«

(Az idézeteket Németh László, Hornyik Miklós
és Schmitt Hédi visszaemlékezéseiből
szemelgettem, 2001, április 10.) 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap