Az igazi Nagy Szulejmán és kora 1/5 Viharfelhők Magyarország felett

Sajcz Bandi, cs, 07/02/2015 - 00:22

Az igazi Nagy Szulejmán és kora

1/5 Viharfelhők Magyarország felett

Történeti háttér az immár végeérhetetlennek tűnő tv-sorozathoz, részletezve a Magyarország térségében lezajlott eseményeket.

I. Szulejmán oszmán szultán törökül SÜLEYMAN MUHTESEM

(Szül. Trabzon, 1494. november 6. vagy 1495. április 27.– megh. Szigetvár, 1566. szeptember 6.) 1520-tól haláláig Európában a Nagy, Dicsõséges melléknevet kapta, a muszlim világban pedig az al-Kanuni (a Törvényhozó) melléknevet. Édesapja I. Szelim, édesanyja pedig Hafsa Hatun volt.

I. Szelim vagy Vitéz (Javúz) Szelim cselekedeteivel kiérdemelte a Rettenetes Szelim nevet (A janicsárok segítségével édesapját, II. Bajazidot megbuktatta, két testvérét és öt unokaöccsét megölette, a trónt pedig elfoglalta és fegyelmezetlenség miatt kivégeztetett a hadsereg elõtt két magas rangú tisztet. Bajazidot nemsokkal késõbb ugyancsak megölette. Fanatikus muszlimként gyûlölte az eretnek síitákat és mintegy 40 000-t legyilkoltatott. Tanácsadói csak nehezen tudták eltántorítani attól a tervétõl, hogy kiirtson minden keresztényt a Birodalomban. Kegyetlenségét mutatja, hogy nyolcévi uralkodása alatt 7 nagyvezír is áldozatul esett neki.), ugyanakkor létre hozta az oszmán tengeri haderõt, célszerû reformokat létesített és megzabolázta a janicsárokat*. Magyar O. ellen nem viselt háborút, a fegyverszünetet idõrõl idõre meghosszabbította. Legyõzte a perzsa sah hadait, elfoglalta Kurdisztánt, Mezopotámiát és 1516-ban Szíriát, Palesztinát, 1517-ben pedig meghódította a mamelukok által irányított Egyiptomot. Ezek után Mekka következett, és Szelim – mint a szent helyek védelmezõje – felvette a kalifa címét. Eltörölte azt a feltételt, hogy a kalifa a Quraish törzsbõl kell hogy származzon  és ettõl fogva az oszmán szultánoknak jobban megnõtt a hírnevük a muszlim világban. Egyiptomi hadjárata után Rodosz felé fordult, de hirtelen betegség tört rá és meghalt uralkodásának kilencedik évében, közel ahhoz a helyhez, ahol az édesapja seregeit megtámadta és lemondásra kényszerítette. 1519-tõl kezdve csapatai hadat viseltek már a spanyolokkal is Észak-Afrikában és a Földközi-tengeren, amelynek végét már nem érte meg, de a konfliktus hosszú évtizedeken át ívelt, majdnem a század végéig. Állítólag India meghódítását is eltervezte, és õ volt az elsõ, aki a Szuezi-csatorna tervén gondolkodott.

Mikor Szulejmán 1520-ban trónra lépett, már komoly tapasztalatokkal rendelkezett az államirányítás terén. Nagyapja, II. Bajazid uralkodása alatt a Krím félszigeti Kaffa, apja idején pedig a Kis-Ázsia nyugati részén fekvõ Manisza szandzsákbégje (kormányzója) lett. Mint Magnezia kormányzója kimutatta kiváló kormányzó képességét, igazságszeretetét és szigorú erélyét a hanyag és lelkiismeretlen tisztviselõkkel szemben. Trónralépése után, először a birodalom belső helyzetét szilárdította meg, leverte a damaszkuszi pasa lázadását, majd édesapja politikájával ellentétben nyugatra fordította figyelmét, s I. Ferenc francia királlyal (ur. 1515-1547) szövetségben a Habsburg-ház nagy hatalmának megtörését tűzte ki politikájának fő céljául. A franciák később a teljes európai fronton együttműködtek a törökökkel. (Például, 1543-ban Esztergom ostromakor a törököket egy francia tüzéregység is segítette.) A többszöri pápai és más tiltás ellenére a törökök folyamatos ellátást kaptak a kor legmodernebb fegyvereiből, és az oszmán birodalomban is folyt fegyvergyártás, amelyet európai rabok, olasz és francia kalandor mesteremberek, és az inkvizíció üldözései elől főleg Spanyolországból menekülő zsidók segítettek. Amit a törökök nem tudtak pénzért megvenni vagy helyben legyártani, azt hadizsákmányként is megszerezhették. A diplomácia fonákságát mutatja, hogy Szulejmán egy idõre a pápai hatalommal is egy oldalra került.

Török szempontból, Magyarország megtámadása szükségszerűen következett be, a rutinszerűen működő oszmán hadigépezetet működtetni kellett, ugyanakkor a keleti perzsaellenes háborúkat be kellett fejezni. A Habsburgokkal szövetséges Magyarország már határos volt az Oszmán Birodalommal, egyszerűen útban volt Bécs előtt, ezért áttevődött ide a hadszíntér. A fiatal szultán úgy vélte, hogy az egykor Hunyadi János által védelmezett királyság elleni háború már nem jelenthet kockázatot számára, ezért  1521-ben hadat üzent II. Lajosnak (ur. 1516-1526), miután békeköveteit a magyar főurak börtönbe vetették, és május 18-án élete első hadjáratára indult körülbelül félszázezer fős seregével. Az oszmán hadvezetés megosztott volt a háborús célok tekintetében, végül a ruméliai török sereg Ahmed vezetésével Szabács, míg az anatóliai had Piri Mehmed nagyvezírrel Nándorfehérvár ellen vonult (állítólag, a szultán mégiscsak félt egy esetleges vereségtől, s ezért nem vezette személyesen az ostromot), amit a magyar haderő a határvédelem elavultsága, mozgósítási nehézségek és személyes ellentétek miatt nem tudott kivédeni. Szabács,  Nándorfehérvár és Zimony elfoglalásával a török sereg egy széles rést ütött a délvidéki határszakaszon, de sikerét nem használhatta ki maximálisan, mert Szulejmán hátrahagyta az anatóliai seregeket egy esetleges perzsa támadás kivédésére. Ezzel azonban elvesztette azt a lehetőséget, hogy a Kemálpasazáde-krónikában leírt végcélját, Budát elfoglalhassa.

Hogy  bizonyítsa a hadsereg vezetői előtt, mennyire méltó az uralkodásra, I. Szulejmán Rodosz szigetére támadt, melyet II. Mohamed, a Hódító sem bírt elfoglalni 1480-ban. 1522. június 24-én érkezett a hadiflotta Musztafa pasa vezetésével, négyszáz hajóval és 100 ezer fős sereggel. A Rodosz nyugati felén levő apróbb szigeteket a törökök igen hamar elfoglalták, és a környéket is felperzselték, miután június 26-án megkezdték a partraszállást. A keresztény flotta nem tehetett mást, minthogy zavarta a török hajók mozgását és utánpótlását, mert nyílt összecsapást semmiképp sem kockáztathatott meg. A Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend utóda, a johannita lovagrend 7500 katonát (ebből 2000 lovagot) állomásoztatott a rodoszi várban. Július 28-án csatlakozott a török sereghez Szulejmán és még azon a napon támadást intézett a vár ellen. A lovagok és az általuk kiképzett néhány ezer fegyveres szigetlakó, Philippe de Villiers de L’Isle-Adam nagymester vezetésével  kemény ellenállást fejtettek ki. A csata rendkívül kegyetlen volt és a szultán a vereségtől félve visszavonta csapatait. A nyolcágú keresztet viselő 650 lovag közül csak négy maradt sértetlen. Szulejmán ezekután egy akkoriban újdonságnak számító ostrom-tecnikát alkalmazott a várost védő erődrendszer falainak lerombolására: aknászai a falak alá vezető szűk alagutakat véstek a sziklába és ezekbe lőporos hordókat helyeztek el. A Rend kancellárja, a portugál Amaral, aki gyűlölte Phillipe de Villiers-t, megmutatta a törököknek a várfalak leggyengébb pontját és az aknászok ott robbantottak. Az árulót és társait kivégezték, a harcok elhúzódtak, és kitolódtak a téli időszakra is, de a török győzelmet már nem lehetett elhárítani. A vár készletei decemberre kimerültek, akárcsak a flottáé. Segítség nem érkezett, ezért a nagymester 1522 decemberében tárgyalásokat kezdeményezett, majd megállapodott a szultánnal (aki csodálta a Lovagok bátorságát) a szabad elvonulásban, amire 1523. január 1-jén került sor. Az életben maradt 160 Lovag és a sziget 5000 lakosa végleg elhagyta Rodoszt. A hátramaradó lakosságnak azonban sok szenvedést kellett elviselnie. Rodosz elestével a kereszténység minden reménye összeomlott, mert a Földközi-tenger vidéke a félhold uralma alá került.

Megjegyzések:

  • Janicsár, (törökül yeniçeri (jenicseri), új sereg) az oszmán-török seregben szolgáló zsoldos gyalogságnak a katonája. Az első janicsárcsapatokat 1362-ben I. Murád szultán hozta létre, melyek tagjait a janicsáriskolákban egészen fiatal (10-15 év) koruktól kezdve arra nevelték, hogy a mindenkori szultánt feltétlen odaadással szolgálják. Janicsárok alkották a szultán testőrségét és I. Szulejmán (1494–1566) koráig csak a szultán személyes vezérlete alatt tartoztak háborúba menni. IV. Murád szultán szigorú rendelkezéseket hozott a janicsárokkal kapcsolatban. Nem dohányozhattak, nem szívhattak ópiumot, a korruptnak ítélt janicsárokat pedig lefejeztette. E hadtest egy része keresztény szülők gyermekeiből állt, akiket vagy tized (perzsa eredetű szóval devsirme) alakjában szedtek össze a birodalomban levő keresztény lakosoktól, vagy háború alkalmával rabolták el őket, amely zsákmány ötöde, a pendzsik, a szultánt illette. A közhiedelemmel ellentétben a janicsárságnak alig negyedrésze volt keresztény, habár Szerbiában sok keresztényt szedtek össze. Többségük iszlám bosnyákokból, valódi törökökből és rabszolgákból került ki. Az viszont igaz, hogy a keresztény származásúak voltak a legodaadóbb, legkegyetlenebb és legfanatikusabb katonái a janicsár regimenteknek. A devsirme szedése szigorú szabályok szerint folyt. A kijelölt területen kihirdették, hogy a beszedőbiztosok – eleinte a kádi, majd a tartomány basája, később ezek megvesztegethetősége, illetve az előírások nem ismerete miatt valamelyik janicsárezred parancsnoka - mikor érkeznek, hol és mikor kell a 10 és 20 év közötti nőtlen fiúgyermekeknek szüleikkel és falusi elöljáróikkal megjelenni . A válogatás vonatkozó szabályait A janicsárok törvényei című könyv igen részletesen írja le: papok és falusi elöljárók gyermekeit nem szabad elvinni, ha valaki egyke, árva, testileg hibás (kancsal, nyomorék stb.), beteg (például ótvaros, pestises), körülmetélt (akár muszlim is lehet), azt nem lehet összeírni és elvinni. A magyar hódoltsági területeken egyáltalán nem szervezték meg államilag a devsirmeszedést (részben a magyarok ellenállása miatt), bár ritkábban előfordult, hogy sikeres portyák során elhurcolt magyar foglyok áttértek az iszlám hitre és önként álltak a szultán szolgálatába. Az említetteken kívül nem volt szabad muszlimokat, grúzokat, zsidókat és horvátokat összegyűjteni. Utóbb ezt kiterjesztették a szerbek, bolgárokra és bosnyákokra is, valamint a háborúkban elrabolt egyes nemzetiségekre, így az Ukrajna és Oroszország elleni háborúkban lengyel, ukrán és orosz gyerekeket sem soroztak be. Az iszlamizált bosnyákok azonban kivételek voltak, muszlim voltuk ellenére is volt közöttük devsirmeszedés. Nagyon sok janicsár azonban így is került ki a szerbek közül. Eleinte alacsony számban, majd egyre nagyobb arányban képviselték magukat az egykori janicsárok gyermekei, a kuloğlu-k, akik apjuk bajtársainak ajánlására kerülhettek be a testületbe. Kezdetben kis-ázsiai törökökhöz osztották szét őket, hogy a családokban elsajátítsák a nyelvet, vallást és szokásokat, vagyis törökké, illetőleg muszlimmá váljanak; később Konstantinápolyban, Drinápolyban vagy Gallipoliban kaszárnyákban nevelték őket, szigorú fegyelemmel. A janicsárok nevelésében részt vettek a bektasi dervisek is. Miután a nevelő intézetekben megtanulták a különféle katonai gyakorlatokat és a feltétlen engedelmességet, hozzászoktak a fáradalmakhoz és a nélkülözéshez, elsajátították a testületi szellemet és fanatizmust, 18-20 éves korukban átléptek a janicsárok egyes ezredeibe, ahol három évig mindennemű szolgamunkát végeztek. Szulejmán koráig nem volt szabad házasodniuk sem, majd ettől kivételes esetekben engedélyt kaphattak rá. II. Szelim (1566–74) alatt kezdték megváltoztatni a toborzás módját, és már a janicsárok gyermekeit is fölvették az alakulatba. III. Murád (1574–95) alatt, a hosszas perzsa háború után már felvettek olyan mohamedánokat is, akik nem végezték el a régi szigorú iskolát, végül IV. Mehmed alatt vagy előtt, 1640 körül megszüntették a keresztény gyermekekből vett tizedet: ezután a janicsárok fiai léptek apjuk helyére. Ezek azonban már nem harcoltak úgy mint apáik, nem érezték magukat a szultán szolgáinak, gyakran önállóan akartak politizálni is. A janicsároknak nevelt ifjak neve adzsemi oglan (acemi oğlan) volt. A janicsár hadtest eredetileg négyezer főből állt, és hatvan dzsemáat-re, vagyis csapatra osztották. I. Bajazid hétezerre emelte a számukat, amikor a janicsárságba kebelezte szegbánok (szejmenek) és az ávdsi-k (udvari vadászok) 34 bölükjét (csapatát), II. Mehmed pedig száz dzsemáatben szolgáló tizenkétezer főre bővítette az alakulatot. Szulejmán még hatvanegy csapattal (bölük) húszezer főre növelte létszámukat. IV. Mehmed korában (1648–1688) e hadtest 196 odá-ból vagy ezredből állt, 1670 körül mintegy ötvenötezer fővel.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap