Az ember tragédiája

Petrozsényi Nagy Pál, p, 04/12/2019 - 00:07

A tűz csiholója

A magas, atléta termetű vezér intett a többieknek, tegyék le a tulkot, pihenjenek. Megtörölte arcát, melege volt, és el is fáradt eközben. Fia aggodalmasan mutatott a magasba.

– Á, nnnou! – legyintett jelezve, hogy nem kell félni egy kis zuhétól.

Leültek, és várakozóan néztek a csapott homlokú vezérre. Az kivágott kőkésével egy darab húst a tulok combjából, és nekilátott az evésnek. A többiek mohón követték. Hirtelen megdör­dült az ég, és már esett is. A vadászok egy fa alá húzódtak, és türelmesen várták, egyre várták, hogy elálljon a zivatar. De az csak nem állt el, inkább jobban rákapcsolt, s csakhamar elkezdett villámlani, dörögni.

– Deu du, deu duuu! – borultak térdre a vadászok, hogy kiengeszteljék a föld és ég Urát.

Semmi változás, kivéve annyi, hogy belecsapott a villám a tulokba. Tehát rá haragszik – kanyarított ki a vezér sebtében egy darabkát a villámsújtotta állatból, azzal, huss, kiinalt az erdőből. A többiek utána. Még néhány perc, és elérték a barlangot. Itt tanyázott a klán, mely nagy ovációval fogadta, amíg rá nem jött, hogy ezúttal semmit sem hoztak a vadászok. A vezér magyarázóan mutogatott az égre, majd egy inas, töpörödött öregre, hogy kivételesen egyék meg a nagypapát. Ekkor eszébe jutott a húsdarab.

– Happ! – vetett egy falatot borzas hajú nejének, a többit megtartotta magának.

Hanem ez a hús egészen más hús volt. Finom, ropogósra sült, amilyet addig még soha életében nem evett.

– Deu du, deu duuu! – borult le ismét hálásan, mert hiszen kinek köszönhette volna, ha nem a föld és ég Urának.

Attól fogva őkelme nem akart csak sült húst, vízben főtt bogyókat és magvakat burkolni – hála a tűznek, illetve Istennek, aki még arra is megtanította, hogyan csiholjon tüzet két kődarabbal.

Nappali sötétség

Egyszer egy kis városra fényes nappal ráborult az éjszaka. Az emberek nem hittek a szemüknek, főleg azok, akik még sosem láttak effélét.

– Mi ez, úristen, mi történt? – kérdezgették egymást rémülten.

– Én tudom – hadonászott egy kínai. – Az ég sárkánya támadt a napunkra, el is nyeli azonnal, ha nem űzzük el a bestiát.

– Hogyan, egyáltalán lehetséges ilyesmi?

– Lehetséges, legalábbis nekünk Kínában mindig sikerült. Nem kell hozzá más, mint dob, puska, ágyú és egy jó torok, amiktől eddig még minden sárkány berezelt.

– Mese – legyintett egy sötét bőrű arab lenézőn. – Nem sárkány itt a ludas, hanem Széth, Ozirisz isten testvére, aki éppen most harapja ki a sólyomfejű Hórusz szemeit.

– Ki az az Ozirisz, Széth, Hórusz, és mi köze Hórusz szemének a napunkhoz? – értetlenked­tek az emberek.

– Hát csak az, hogy Hórusz bal szeme a hold, a jobb pedig az a nap, amiért annyira izgultok.

– Miért, nem kellene izgulnunk?

– Nem, mert… Hallottatok Thot istenről? Szóval róla sem. Mindegy, várjunk türelemmel, amíg Thot isten meggyógyítja Hórusz szemeit, mert meggyógyítja ám, és utána még szebben fognak ragyogni, mint azelőtt.

– Miket habogsz itt összevissza! – háborodtak fel erre többen is. – Isten csak egy van, egyet­len egy, aki éppen a bűneink miatt háborog – dideregtek a hirtelen támadt hidegben. – Inkább imádkozzunk, és próbáljuk kiengesztelni, még mielőtt örök sötétségbe borítaná a világot.

– Úgy van, szaladjunk a templomba! Halljátok? Már szólnak is a harangok.

– Eljött a leszámolás órája! – hirdették a papok a szószékről. – A Sátán és démonai, nem Isten akar elpusztítani bennünket. De csöppet se féljetek, Isten nagy és irgalmas. Bánjuk meg a bűneink, és fohászkodjunk, mert csak Ő, de csakis Ő szabadíthat meg a Gonosztól.

Így is tettek, fohászkodtak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak azóta.

Híd a mennyekbe

Ugye, mindenki látott már szivárványt. Én is, és ilyenkor mindig az jut eszembe, amit a déd­apám mesélt erről valamikor.

– A szivárvány – magyarázta félig évődve, félig komolyan – az a híd, mely elvezet bennünket a mennyekbe. Aki meg csak úgy átsétál alatta, fiúból lánnyá, lányból pedig fiúvá változik. Téged melyik út érdekel?

Nem rossz, mi? Gondolom, egész jól jönne Conchita Wurstnak[1] és a hozzá hasonló uraknak, hölgyeknek. Később azt is megtudtam, hogy a tövében akár kincs is lehet elásva. Ez már job­ban érdekelt, és bizony többször megkísértet a gondolat, hogy magam is szerencsét próbáljak. Aztán még sem próbáltam. Ja, valószínűleg emiatt nem lett soha gazdag pasi belőlem.

Napjainkban

Egyszer egy tv-riporter megkérdezte az utca emberét.

– Mondja, uram, maga szerint ki teremtette a világot?

– Mit tudom én – rántotta meg a vállát a meglepett járókelő. – Én biztosan nem. Talán kérdezze meg a haverom, az minden rüfkével lefekszik.

– Vicces ember. Imádom a humorát – lépett ezután a riporter egy 14 éves formájú diákhoz. – Helló, öcsi, kérdezhetek tőled valamit?

– Benne leszek a tévében?

– Máris benne vagy.

– Akkor kérdezhet.

– Vajon kire és miért haragszik Isten, amikor villámlik és mennydörög?

– Jól van? – tapogatta meg a fiú a riporter homlokát? – Ott van pár lépésre egy patika. El tud menni odáig?

A férfi tovább tallózott, és leszólított egy bokor alján sziesztázó közmunkást.

– Kellemes pihenést! Megzavarhatom egy pillanatra?

– Munkaidő közben? Tiltja a szabályzat.

– Elnézést, csak azt szerettem volna kérdezni, tudja-e, kinek, minek tulajdonítható a napfogyatkozás? Egyáltalán van-e valamilyen összefüggés a technika és istenhit között?

– Miért, maga nem tudja?

– Dehogynem.

– Akkor miért kérdezi?

– Köszi a választ, esetleg ön többet tud a dologról – fordult egy mellette elhaladó alakhoz.

– Tessék?

A riporter megismételte a kérdését.

– Nos, attól függ, milyen szempontból közelítjük meg a problémát. A Biblia szerint természetesen Isten teremtette a Napot és Holdat is. Egyrészt azért, hogy „elválasszák a nappalt az éjszakától”. Másrészt égi jelként, mely szerint egyszer „a nap sötétséggé változik és a hold vérré, minekelőtte eljön az Úrnak ama nagy és fényes napja”. (Apostolok Cselekedetei: 2:20).

– Tudományos szempontból?

– Az a csillagászati jelenség, amikor – egyszerűen fogalmazva – a Hold eltakarja a Napot, és árnyéka a Földre vetődik. Világos?

– Mint a nap. Feltételezem, hogy a szivárvány keletkezésének okát is ismeri.

– Hogyne. Manapság még egy gyermek is tudja, miszerint akkor jön létre szivárvány, amikor a napsugarak fénytörést szenvedve tükröződnek vissza az esőcseppek függönyén.

– Tény, hogy az iskolákban így tanítják? De vajon igaz-e? Mit szólna ahhoz, ha én azt állítom, hogy a szivárvány Isten és a Föld szövetségének a jelképe? – provokálta a riporter.

– Miután szabad országban élünk, mindenki azt állít és hisz, amit akar, barátom.

– No, persze, persze. Amúgy hol dolgozik?

– Előadó vagyok a városi planetáriumban.

– Ja?! Akkor ön mindent tud, ami a csillagos éggel összefügg.

– Mindent? Ne vicceljen! Nem vagyok én Isten, szerkesztő úr.

– Hohó, ezek szerint van Isten! – csapott rá a riporter.

– Majd ha tényleg mindent tudok, megmondom. Addig is kérdezze meg Őt magát! – mutatott az égboltra.

– Miért, ön megtette?

– És ha igen, elhiszi?

– El. És mit válaszolt?

– Semmit – horgasztotta le a fejét komoran, és tovább-baktatott.

 

[1] Híres osztrák transzvesztita énekes.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap