Az ember a harmadik évezredben - A művész felelőssége 2/3

Jókai Anna, v, 04/22/2012 - 00:03

 

 

 

 

Folytatás 

 
Teilhard de Chardin neve önök előtt nem ismeretlen, én nagyon tisztelem, és nagyon sokat tanultam ettől az óriási tudóstól és teológustól. Ő azt mondta az egyik munkájában – és engem őszinte gyermeki irigység fogott el, hogy ezt nem én találtam ki, de mindig használom és továbbadom –, hogy az ember a Teremtés legfelső bimbója. Ugye gyönyörű? Csakhogy – és ezt én gondoltam tovább – a bimbónak kockázata van, ha a bimbó nem nyílhat ki. Mi lesz velünk? Mi lesz velünk, hogyha leveri a jég, ha valóban elrágják a férgek, mi lesz, ha idő előtt elfonnyad, mi lesz az emberiséggel, mi lesz a Teremtés gyönyörű tervével? Ezt a fát, ezeket a virágokat kellene valahogy megóvnunk, hogy igazi legyen, hogy beteljesüljön a világban a jó.

Ez a gondolat, hogy mit tehetünk a világgal, kísérti az embert, annál is inkább, mert ebben a harmadik évezredben azt kell eldöntenünk, hogy mi a szabadság és mi a szabadosság. Ma, ami a világban dúl, s ami itt a mi hazánkban is dúl, az a szabadosság világa. Ez nem a szabadság világa. Kérem, gondolják el, hogy mit kapott az ember a szabad akarattal…

Ki szabad az Isten csodálatos, teremtett Univerzumában? Beszéltem már az alattunk lévő természeti világokról, a kő nem szabad. Azt teszel vele, amit akarsz. Az ásványvilág nem szabad. A növényvilág nem szabad, a növényt kihúzod, kísérletezel vele. Az állatot az ösztönei irányítják, bele van programozva, amit tehet. Csakhogy itt van valahol az Univerzum bimbója, az ember. És fölötte vannak a nagy, hatalmas, szakrális lények, mert ez sem mese. Ott vannak az angeloszok, az arkangyalok…, s hogy a még magasabb hierarchiákból csak a kerubokat, a szeráfokat említsem. Ők sem szabadok: Isten hatalmas parancsteljesítői. Azt teszik, nagyon-nagyon fontos üdvére a világnak, amit ez a felsőbb akarat beléjük táplál. És akkor itt van, valahol ennek a hatalmas egységnek a közepén az a valaki, akit úgy hívnak, hogy „ember”. Hát mit kaptunk, emberek? Egyedül nekünk adták meg, hogy szabadon szerethettük azt a hatalmat, amelyik létrehozott. Szabadon. Ez a szabadság, ez a szabad akarat, amiért minden este hálát kellene adni, hogy valami olyan kitüntetett helyet kaptunk a kozmoszban, amit rajtunk kívül senki. Nem látunk bele a hatalmas erkölcsi középpontnak, az Istennek nevezett hatalmas erőnek a teljes működésébe, nagyon messze vagyunk ettől. De tudjuk és érezzük, hogy van valami célja, valami szándéka az emberrel és a világgal, és ezt a szándékot kellene a művésznek megerősíteni és felmutatni.

Ma úgy mondják, és ez a divatos egyébként, hogy az íróember ne akarjon semmi olyasmit mondani, ami bármilyen értelemben is próbálna valami utat mutatni az embereknek. Azt mondják, hogy ez teljesen elavult dolog, mert ma már ilyen központi igazság nincs (ma már nincs), írja mindenki csak a maga kis butaságait. Az abszolutizált „én” lép be helyette az írás középpontjába. És akkor ott áll egy egész ország, ott áll egyre több ember, aki éhes. Éhesnek lenni nemcsak a kenyérre lehet, hanem arra is, hogy valami többet tudjon meg a világról, önmagáról, szeretteiről, ha úgy tetszik, az isteni valóságról. És hiába veszi kezébe a könyvet, nem kapja meg belőle. Ez a művészeknek a legnagyobb felelőssége, szomjan hagyni az emberiséget. Adunk oldó mákonyt, pálinkát, mindent, de szomjat oltó vizet nem! Kapunk polgárpukkasztást, megbotránkoztatást, és nagyon gyakran borzasztó unalmat. Unalmasnak lenni nem szabad. A művészetnek nem az a dolga, hogy unalmasan tárja az emberek elé azt, amit megtudott.

Én egy tanulmányt írtam nemrégiben, ami azután meg is jelent. Arról szól, hogy milyen ez a magyar irodalom, milyen a regény, milyen a próza ezen az ezredvégen? Azt írtam, hogy az íróemberek egy része, amikor látja ezt a kaotikus és válságban lévő világot, akkor visszafelé menekül. Nem előremegy, hanem vissza. A gyalázatos realitást ismeri el az egyetlen valóságnak, meghúzódik a személytelenben, az átlagosban, kiszolgálja a többség egy részét, pedig a többség gyakran mindössze annyit jelent, hogy többen vannak a becsapottak. Nem a többséget kell szolgálni. Reális, de nem valódi ez az irodalom. Ahol elragadtatott kíván lenni, ott rögeszmés lesz. Keressék meg olvasmányélményeikben ezeket a példaszövegeket. Ahol emelkedettnek kéne lenni, ott patetikus, a panasz helyén lamentál. Ha pszichologizál, akkor Freud a mestere. De csak a tudatalattit engedi a felszínre, és nem dolgozik a tudatfelettivel, ahogyan Jung. A felszínre jövő gondolatka minduntalan lepottyan, táncikol a frázisokban. Nem a Sancho Panzákról ír ez a fajta irodalom, hanem ezeknek a Sancho Panzáknak. Mint ahogy annak idején mondták, hogy nem az volt a baj bizonyos írókkal, hogy a varrólányokról írtak, hanem az volt a baj, hogy csak a varrólányoknak a szintjén. Ez olyanfajta panelregényt szült, ami úgy megy keresztül az embernek a lelkén, mint hogyha teflonból volna a lelkünk.

Nem tudom, hogy találkoztak-e olyan könyvvel, olyan prózával vagy regénnyel, amely könnyen olvasható volt: ez történt, az történt, és úgy szaladt el az egész a lelkünkből, hogy ott se volt többé. Ez az egyik oldala az irodalomnak, amely úgy menekült visszafelé, hogy az úgynevezett panelrealizmusnál leragadt. Ezért nem csodálom, ha sokan a kortársaink közül ezektől megundorodtak, és valami másféle dolgot szeretnének. Csak az a gond, hogy az a más, amit csinálnak, az a dolognak pusztán az ellentéte, mégpedig az úgynevezett szövegirodalom, a posztmodern. A posztmodernnek az a baja, hogy lehet, hogy utána van valaminek, de semminek sincs fölötte. Tehát egy olyanfajta stiláris élvezkedésben érhetjük tetten, ami önmagában véve nagyon érdekes, csak éppen semmit sem mond az embernek. Ráadásul még olvasni is nehéz, mert azt mondtam, hogy az a másikfajta irodalom csak úgy átszalad a lelkünkön, mintha teflonból volna, ez meg olyan, hogy szinte úgy kellene – mint a tömésre váró libát – főzőkanállal lenyomkodni a torkunkon. Megüli az olvasónak a gyomrát.

Az van kikiáltva sok esetben jónak, amit az úgynevezett mértékadó körök mondanak. És most visszatértünk ahhoz, amiről a mondandóm elején akartam szólni: mértékadó körök, akiknek nincs mértékük!

De azért – hála Istennek – felfogásukban nem mindenki osztozik. A magyar irodalomnak óriási hagyományai vannak, erről majd még részletesen fogok beszélni, és remélem, hogy nem is fog ez az irodalom az eljövendő időben meghalni.

A szövegirodalom olyan, mint egy hatalmas manézs. Mintha egy cirkuszi ponyva borítaná. A fehér bohóc mindig kioktatja a szerencsétlent, aki elesik, és ő mindig a hős. Ilyen fehér bohócokkal van tele a művészet egyébként, akik mindenkit ki tudnak oktatni, és mindenről azt hiszik, hogy jobban tudják.

Füst Milán A látomás és indulat című könyvében van az a csodálatos megállapítás, hogy a regény olyan, mint egy dóm. Templomszerkezete van, ívek kötik össze. Ebben a mai irodalomban nincsenek ilyen ívek, nincs meg az az érzeted, hogy valami nagy dolog keletkezett. De ha már a panelrealizmusról szólunk, az meg olyan, mint egy vásárcsarnok. Minden van benne: zöldség, hús, liba, csirke, valóságos, apró kis rekeszekkel, csak éppen magas boltozata nincs.

És mit csináljunk ezzel az áldott, csodálatos magyar nyelvvel, aminek én a bolondja vagyok? Bár azt is mondják mostanában, hogy a nyelvet nem is szabad úgy felfogni, hogy az eszköze lenne bárminek. Van, aki azt mondja, hogy egy írónak nem népben-nemzetben, hanem alanyban és állítmányban kell gondolkodni. Erre én azt mondom, hogy igen: alanyban és állítmányban, de ez nem zárja ki az „is”-t. A kettő egymást nem zárja ki.

Ez a magyar nyelv ma olyan helyzetben van, hogy valóban úgy alázzák meg, ahogyan csak lehet. Én nem szeretem a sznobok világát – nagyon remélem, hogy én sem vagyok az –, mindennapi beszédfordulataimban előfordul, hogy alkalmazom azt a környezeti nyelvet, amelyben éppen vagyok. De soha nem jutna eszembe, hogy ezt tartsam etalonnak!

Én nem tudom, hogy önök hogy vannak, de engem néha rettenetes kisebbségi érzés fog el, hogyha valaki elkezd beszélni – például a tévében –, és nem értem, hogy mit akar. Tehát valami tökéletes elfajulásról van itt szó, nem arról, hogy egy-két újsütetű szó becsúszik, hát ezt mi is tudjuk, a mi fiatalságunkban is volt iskolai szleng, de nem az egészet lengte be. A nyelv nem cél, a nyelv igenis eszköz. Eszköz az önkifejezésre, a kapcsolatteremtésre, eszköz a megismeréshez. Az anyanyelv pedig identitásunk, életbiztonságunk alapja. A dolgokat néven nevezni, valódi néven nevezni csak a nyelvünk által lehet. És persze a hazugság is a nyelv által nyer formát.

Egy lelkes nyilatkozótól egyszer azt hallottam, lehet hogy író volt, tíz-tizenöt évvel ezelőtt azt mondta nagy büszkén, hogy magyar nyelven nem lehet hazudni. Hát sajnos lehet. És a bajmolódó íróembernek a nyelv talán még több, mint minden más élőnek, sokkal szorosabb, sokkal végzetesebb a kapcsolata az írónak a nyelvéhez, mint bármely más művésznek. Az író a kölcsönvett szavakat megtölti élettel, a zenész, a táncos, a festő, a szobrász pedig, ha úgy adódik, hogy nyelvétől megfosztják, mármint anyanyelvétől, attól még színész, táncos, festő, szobrász marad. De ha az írót megfosztják a nyelvétől, meghal az író. Az anyanyelvhiány pedig egész egyszerűen lepusztítja a tehetséget. Néhány szerencsés ugyan megtanul angolul, németül, franciául vagy akár hottentottául is írni, ha úgy hozza a szükség, ehhez azonban az szükséges, hogy a szókincsen kívül a gondolatai is egy másik nyelvhez illeszkedjenek. Az idegen szónak nincs árnyéka. Egy jeles amerikaivá vált literátus barátom így panaszkodott. És gondoljunk Kosztolányi híres szavaira: Hogy mondod idegen nyelven, hogy jaj, de „breteg” vagyok? Az árnyalat, az íz, a zamat, a hangutánzó és hangulatfestő szavaknak a magyarban áldott bősége, a humorforrások, a szólások és a közmondások, micsoda gyönyörűség!

Ez a nyelv egyébként, ha némán is, de belül is beszél. Gondoljanak arra, hogy még amit gondolunk, az is a nyelvünkhöz tapad. Az agy dolgozik akkor is, ha a száj nem mozog. Például állunk egy villamosmegállóban. Valamennyiünkben szól a nyelv közlése: Nem jön ez a vacak, ócska, nyavalyás villamos. El fogok késni. Hány óra van? Mindjárt négy. Fázik a lábam. Csizmát kellett volna húznom. Ennek itt milyen fura cipője van. Úgy néz ki, mint egy lópata. Hát, hogy nem bukik orra benne. Na végre. Kapaszkodjunk… És ebből semmit sem hall a másik ember. Ha valakinek közben a szája is mozog, azt mondják: szegény hülye. Pedig semmi más nem történt, minthogy a szája véletlenül követte azt, ami belül lezajlott. Ilyen fontos a nyelv. Tapad a lelkünkhöz, a húsunkhoz, az ínyünkhöz, nem tudunk nélküle jóformán élni se.

Bizony, a széttöredezett alapige cserepeit rakjuk össze, amikor beszélünk, és ez az irodalmi műben minden írónál más és más kaleidoszkóp-látványt hoz. Mindegyike más és más alakzatot. Ez benne a szabadság, és ez benne a gyönyörű. Az egészhez viszonyított töredezettség elkerülhetetlen. Egy író legyen szerény. Az egészet tökéletesen nem lehet kifejezni. De egészen más dolog, és egészen másfajta töredezettség nyilvánul meg abban a szövegben, amelyik az egészhez közelíteni próbál, mint amelyik a teljességet tökéletesen tagadja. „Az élet poetizálása közelebb visz, az élet puszta irodalmasítása lefelé sodor.” Hamvas Bélát hívom segítségül: ő írja az egyik esszéjében: „Az élet poetizálása lassú, könnyed, finom és magas rendű munka. Csendes, magányos és nehéz. Amit irodalmasításnak szokás nevezni, az ennek éppen az ellenkezője. Életüket csak a sznobok irodalmasítják. A poetizálás elsősorban az egyre növekvő valódiság és őszinteség, életerő, világosodás, leegyszerűsödés. A költői élet koncepciója és az a tiszta szenvedély, amely a magányban oly csendesen tud izzani, de amely emberek között oly nagy tüzeket tud gyújtani.” Az emberek között nagy tüzeket gyújtani… Hányan vagyunk még, hányan vagyunk már: Magyarországon, Európában, a világon, akik azt a nemes célt is merik vallani, amikor prominens értelmiségi körökben eluralkodni látszik a kívánalom, ami már-már parancs, már-már kényszer: a mű ne szóljon semmiről, ne szóljon senkihez, a nyelv csak sziporkázzon, táncoljon, mert minden viszonylagos, ami létezik. Lángot vet, aztán úgyis kialszik, az embertörténet csak banalitás – mondják –, nincs fogódzó, nincs központi rendező lételv sem a fizikaiságban, sem a fizikaiságon túl, csak a természet fényűzése vagy a csínytevése által valahogy, de mindenképpen az oktalan, céltalan emberkék bukdácsolása. Nem a végzet hatalma, nem a sors szövevénye, hanem a vak véletlen kedvére – mondják egyesek.

Ami komoly kicsúszik az ilyen nyelvbűvész tolla alól, azt sietve meg is kérdőjelezi. Többértelműség helyett szimpla értelmezhetetlenség lesz. Ideiglenesen, átmenetileg, ideig-óráig meg lehet érteni, hogy ez lázadás. Mert hiszen bűn volt az írói szabadság ellen, amikor annak idején megpróbálták előírni, hogy mit írjunk. De van nyelvművész és van nyelvbűvész. Már a bűvészet fénykorát éljük mindenben: az illúziók fénykorát. A bűvészetben mintha megtörténne mindaz, ami a művészetben valóban meg is történik. A bűvész, mintha kettévágná az embert, és aztán bravúrosan összerakná. A művészet katarzis által valóban meg is teszi. A bűvész elkápráztat, viharos tapsra késztet, aztán elfelejtjük. A művész néha nyugtalanít, bosszant, de foglalkoztat és beköltözik. Persze fontos a mondat. Veszélyes az olyan mondatképződmény, amely úgy van megszerkesztve, mintha gondolatot hordozna. De nem jobb az a mondat sem, amelyik az érdekesség és a meghökkentés céljából kiejti a gondolatot. Persze az írónak a mechanikusan választékos stílust is kerülnie kell. Minden a szövegösszefüggésen múlik. 

 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap