Az ember a harmadik évezredben - A művész felelőssége 1/3

Jókai Anna, szo, 04/21/2012 - 00:04

 

 

 

 

Bármiről nyilvánít az ember véleményt, az a legfontosabb, hogy legyen mérték, amihez igazodik, és legyen egy olyan mérce, amivel a dolgokat méri. Ma mindenki úgy mondhatja a maga vélt igazságát, hogy voltaképpen nem is tudja, hogy mihez viszonyít. Én remélem, hogy ebben a körben mindannyian tudjuk, hogy van közös viszonyítási pontunk, amihez képest meg lehet ítélni a világ jelenlegi állapotát, ennek a kis országnak az állapotát is, és saját lelkünknek az állapotát is. Én azt gondolom, hogy az életünkben ez a mérték és ez a mérce az a világban kétezer évvel ezelőtt megjelent lény, akit Krisztus Jézusnak hívunk.

Éppen ezekben a napokban hallottam valakit, aki azt mondta nekem, hogy „Kedves Anna, hát azért az nem úgy van… olyan sok jó út vezet el bennünket az isteni igazsághoz, olyan sok út.” Csakhogy előttem felsejlett egy kép, láttam azt a sok-sok utat, ami valóban vezeti az embereket, sok esetben vargabetűvel, esetenként zsákutcába, ahonnan vissza kell fordulni, és újra neki kell rugaszkodni. Mindenütt jönnek-jönnek az utak, de ha be akarnak jutni a célba, akkor a kapu: Krisztus Jézus. Tehát sok az út, de egy a kapu.

Addig sok minden történik az emberrel, sok mindent keres, sok téveszméje lehet. De ha valóban be akar nyitni a világ titkai mögé, akkor a Krisztus Jézus-jelenséggel végül találkoznia kell, meg kell közelítenie.

Amikor a harmadik évezred emberéről beszélünk, nagy reménykedéssel nézünk erre az emberre. Sok mindent meg kell tanulnia, és sok mindent el kell felejtenie, ami az elmúlt, rettenetes évszázad folyamán keletkezett. Önöknek, a harmadik évezredi embereknek, és ezen belül nekünk, magyaroknak sok mindennel szembe kell néznünk.

Engem zavarnak a viták. Ez nyilván személyiségem gyönge pontja, én nem vagyok jó vitapartner. Engem még soha, senki nem győzött meg annak az ellenkezőjéről, mint amiben szilárdan hiszek. És sokszor úgy érzem, hogy azok a viták, amelyek zajlanak, arra valók, hogy különféle – az okosság különböző szintjein megrekedt – emberek kölcsönösen önigazolják egymás előtt, hogy ők mit gondolnak a dologról. De még nem láttam olyan vitát, aminek utána egy közös, emelkedett állásfoglalás érkezett volna. És miután ezt a vitaszellemet, ezt az álvita-szellemet nem szeretem, nekem olyan egyszerűek, olyan gyermekiek a dolgok. Voltaképpen, hogyan kell tekintetünk ebben az új évezredben arra a kezdeményre, amit úgy látszik, már nem lehet megállítani, és amit úgy neveznek, hogy globalizáció? Ami most zajlik a világban, az nem az a megszentelt globalizáció, amiről majd néhány szót szeretnék ejteni, hanem annak a paródiája. Ez egy paródia. Mondhatnánk azt is, hogy egy Lucifer által meglovagolt, előre hozott, bizonyos érdekeket szolgáló világesemény. Az érkezik be általában, amit kívül kellene tartani, és azt nem tudjuk meg a nagyvilágból, ami igazi szellemi felfedezés, és be kellene, hogy érkezzen.

Én szeretek a realitásban maradni bizonyos tényéknél, soha jobban nem tudok a globalizációnak a valódi jellegéről beszélni, mint hogyha egy reklámot említek: Éppen szent karácsonyunk előtt volt gyakori reklám a televízióban, hogy jött a Télapó, jött a Mikulás, hullt a hó, csilingeltek a csengők, és a Télapó megérkezett a kis házakhoz, és mit hozott a drága jó Télapó…? Coca-Colát. Magában véve nem a Coca-Cola volt a bűnös, mert gondolom senki közülünk nem kívánja vissza a személyi kultusznak azokat az esztendeit, amikor azt mondták, hogy a szegény amerikai katonák Coca-Cola mámortól bódultan fekszenek az utaknak a szélén. Nem ezeket a butaságokat kívánjuk vissza, természetesen jó, ha van választék. Tulajdonképpen a baj a meghirdetett szlengben van, amelyik úgy szól, hogy mindig, mindenütt, mindenkinek Coca-Cola. Nem úgy szól, hogy mindig, mindenütt, mindenkit el fog érni a megváltó szeretet. Hanem úgy szól, hogy mindig, mindenütt, mindenkinek Coca-Cola. Az egyenmassza, amit ráborítanak a lelkekre. Ez a globalizáció nem az, amire az ember áhítozik. Én a harmadik évezredben abban hiszek, amit személy szerint sem én, sem utódaim megérni nem fogunk, de el fog majd jönni. Kihajt az igazi globalizációnak egy nagyon halvány csírája a világban. Ez a szerencsétlen földgolyó, amelyik mégis néha olyan tündökletesen fel tud ragyogni körülöttünk, egyszer olyan légkörben fog élni, hogy körülveszi a bölcsesség és a szeretet aurája. Emlékeznek arra, hogy amikor a golgotai misztériumban Krisztus Jézus halála után a katonák kockát vetettek a köpenyére, nem szabdalták szét; úgy mondják, hogy a köpeny megvan. Én ezt a köpenyt látom. Én egy szimbolikus, hatalmas köpenyt láttam, amely be fogja borítani az egész Földet, ez lesz a globalizáció, amikor a szeretet és bölcsesség, mintegy a természetből áradó illat ellepi a világot, és közben a mi kis hazánkat is, amely remélem, hogy még meglesz akkor. Ez az emberiség globalizációja. Ez az, amire az ember vár, és amiért valamit tennie is kell, amíg itt van ebben a földi létben. Mert azt már sokszor elmondtam, hogy a működés, az mindig itt történik, csak az ítélet van odaát. Ebben az új évezredben nekem természetes, hogy addig, amíg nemzetekben él a világ, addig szeretjük azt a nemzetet, ahova éppen a Teremtő helyezett. Ami nem azt jelenti egyikünk számára sem, hogy a többit utáljuk, csak azt jelenti, hogy megvan a saját önfeladatunk; elsősorban ezt szeretnénk kibontakoztatni. Természetes számomra az, hogy nem megyünk Európába, hanem Európában vagyunk. Én Európát nem tartom bűntelen képződménynek. Azt gondolom, hogy elég sok bűne van Európának. Többek között az a bizonyos kísértet, amelyet mi a kommunizmus kísértetének nevezünk, az is Nyugatról jött, az is európai kísértet volt. Ez az Európa volt az, amelyik nyugodt lélekkel ott állt annál az asztalnál, ahol szétboncolták ezt a kis Magyarországot. Ez az Európa volt az, amelyik 1956 után egy darabig napirenden tartotta a magyar forradalomnak az ügyét. De amikor a politikai érdekek a Szuezi-csatorna miatt közel hozták őket az oroszokhoz, akkor levették a napirendről a magyarkérdést. Elsősorban önmagunkra számíthatunk. Nem szeretnék szegény rokonként a küszöb alatt becsúszni. Én azt gondolom, hogy mi viszünk valamit Európába, valamit a megszenvedett tapasztalatainkból. Ezzel együtt emelt fővel várjuk el, hogy ha már majdnem kiszorítottak minket a keleti szélekre, akkor újra fogadják el egyenjogúnak ezt a kis országot. Nekem érdekes módon ez nem vitatéma.

A legnagyobb, legfájdalmasabb dolog, amit felhoznak, és amit én is elég gyakran megélek, hogy azt mondják nekem: okos ember, egyetemet végzett ember, tudós ember, hogyan hihet még most a harmadik évezredben is. Az babonaság. Majdhogynem eljutunk oda – úgy szeretném, hogyha nem kellene ezt a kort az emberiségnek megérni, de ha így halad a világ, el fogunk oda jutni –, hogy gyógyítani fogják a vallásosságot. Hogy úgy fogják tekinteni, ha valaki hisz, mint valami elmehibát. Isten mentsen, hogy az legyen a világban az egészség, amelyik végképp a matériába húzza le az emberiséget. Azt mondják, hogy a hit és a tudás között ellentét van. Nincs ellentét. Sok minden okból nincs, hisz nagyon sok olyan tudóst ismerünk mindannyian, akik tudták, hogy a tudásuk mögött áll egy belső tudás. Ilyen volt Einstein is többek között. De ha semmi más bizonyítékot nem találnék erre, akkor figyelmesen olvasnám el a karácsonyi evangéliumokat. Van közöttünk nagyon sok okos ember, aki azt mondja, hogy „szép-szép mese az evangélium”. Az evangélium nem mese. Ha valaki úgy olvassa, akár kézbe se vegye. Az evangéliumban szellemi történések nyomatát találjuk. Két evangélium, a Lukács evangéliuma és Máté evangéliuma beszél Jézus emberré születéséről. Érdekes, Márk hallgat róla, a János evangéliuma pedig egészen magas, szakrális hangon beszél róla, hogy „az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék”. De Lukács és Máté a realitásban hozza le a születést. Tessék mondani, hát hogy van az, hogy az egyik evangélium úgy szól (és ez a Lukács evangéliuma, az érzelem, a szív evangéliuma), hogy angyalok jelentek meg, és angyal jelentette, kinyilatkoztatta a pásztoroknak, a világ legegyszerűbbjeinek, akkori legegyszerűbbjeinek, hogy megszületett az, akitől a világ megváltása függött; és a pásztorok megkapták ezt a hírt, és elmentek. Máté evangéliumában a világ akkor élt három bölcse, a három napkeleti bölcs szerepel. Miért? Ez a három bölcs nem kapta meg kívülről a hírt, nem jött hozzájuk angyal, hanem a saját tudásukból, a csillagok akkori konstellációjából tudták kiszámítani, hogy megszületett az a hatalmas kozmikus lény, akitől a világtörténelem folyása döntően meg fog változni. Elindultak a tudósok, és elindultak a pásztorok. Találkoztak ott, ahol az egész természeti világ jelen volt. Ott volt a kő, az ásványi világ, ott voltak a növények, a zizegő szalma, a szelíd, párát lehelő állatok, ott volt az ember, a bölcs, az okos, az egyszerű, a szívében élő, és ott voltak azok a lények, akik szintén nem mesekönyvalakok, azok az angelusz-lények, akik ott, fölöttük vigyázták ezt a történést. Találkozott a bölcsesség, és találkozott a szeretet. Találkozott az egyszerű szív és a kimunkált emberfő. Nem az a harmadik évezred szellemi feladata, hogy ez a találkozás tudatosan végbemenjen? Azt írtam egy kis esszében, hogy a pásztorlelkű bölcseké a jövő, akik úgy tudnak lelkükben szeretettel megmaradni, hogy az nem lesz ellentétben azzal, amit az eszükkel tanulnak meg. Ugyanazt kell a szívünkből kivirágoztatni, mint amit az agyunkból. Ez a harmadik évezred feladata. Én bevallom önöknek, hogy a rendszerváltás előtt, egyik csendes lebontója voltam a régi rendszernek, nem szerettem. Nem szerettem az ideológiai kényszerzubbonyt, még akkor sem, amikor az aránylag puha diktatúra koráról beszéltünk. Ebben a furcsa, kádári időszakban néha úgy érzem, hogy több becsülete volt az egymás közötti hitéletnek, mint most. Tudniillik, akkor, ha valamit mondtunk és kérdeztünk, ha úgy tetszik, szájhagyomány útján, de terjedt. Közösségekben volt jelen. Most nincs tiltás, de ki vagyunk nevetve. Ez nagyon tud fájni annak, aki tudja, hogy mi van a dolgoknak a mélyén, és ezt is el kell viselni, ezt is bizonyos értelemben méltósággal tűrjük el. Ez az évezred megkérdi, hogy mit csináljunk a szenvedéssel, amely mindannyiunk életét megkísérti. Nincs olyan ember közöttünk, lett légyen fiatal, középkorú vagy öreg, akinek nem kellett már szembenéznie lelki vagy testi szenvedéssel. Fölveti az öregség a halálnak a gondját, amiről én nagyon sokat írtam (Ne féljetek!). Ebben a korban, ebben az időszakban élnek és tündökölnek az úgynevezett művészek.

Drága barátaim! Mindig azt mondom, hogy engem csak Annának szólítsanak, és biztos, hogy még az sem az igazi nevem. Mindnyájan az igazi nevünket keressük. Nem vagyunk írók, táncosnők, énekesnők!… Teszünk valamit ebben a működésünkben, de nem ez az igazi lényegünk. Még soha nem találkoztam azzal az álművészeti dömpinggel, ami ma elöntötte Magyarországot. Ezért adtam azt az alcímet az előadásomnak, hogy „A művész felelőssége”.

Valamikor, ha valakire azt mondták, hogy sztár, akkor volt is benne valami magasan csillogó: csillag. Ma a sztár bizonyos értelemben szitokszóvá változott. Nem tudnék megalázóbbat, mint ha valaki azt mondaná rám, hogy „ez egy sztár”.

Én elsősorban író vagyok, szeretem a képzőművészetet, szeretem a színház világát, szeretem a zenét, a muzsikát, az éneket, de érteni, úgy igazán, ha hihetem, az irodalomhoz értek. Talán önök közül néhányan emlékeznek arra, hogy a rendszerváltozás után az első szabadon választott írószövetségi elnök én voltam 1990-től egészen ’92 végéig. Sok mindent láttam, sok mindenből kiábrándultam, sok mindenbe beleláttam, nem volt véletlen, hogy további három évre nem engedtem meghosszabbítani a megbízatást, de egyre világosabban láttam, hogy felborult az a fajta művészeti vagy értelmiségi egység, amiben mindig olyan naivan hittem, és azt hiszem, hogy önök is hittek. Azért az úgy volt a rendszerváltozást megelőzően, hogyha prominens írók összejöttek, akkor mindannyian tudtuk, hogy azt, amiben élünk, nem szeretjük. És én voltam olyan naiv, hogy azt hittem, hogy a művész és az értelmiség a rendszerváltozás után meg fogja valósítani, vagy legalábbis egymás között megkísérli érvényre juttatni azt a világrendet, amit nagyon szerettünk volna. Helyette pedig azt láttam, hogy egymásra uszultak az emberek.

Nekem van egy hasonlatom – mint minden hasonlat, ez is egy kicsikét sántít –, valahogy úgy képzeltem el, hogy volt itt egy nagy, büdös, redves, tetves fa, és akkor mi körbeálltuk, és mindenki elkezdte mondani, hogy „ez a fa nem kell”. A baj csak az volt, hogy nem beszéltük meg, hogy ki, miért akarja kivágni a fát. Volt, aki azért akarta kivágni, hogy egy ugyanolyat ültessen a helyére, volt, aki egy kicsit el akarta ültetni jobbra. Volt olyan, aki bokrot akart helyette, volt, aki azt mondta: „legyen vadon”, ezek voltak az anarchisták, és sajnos olyan is volt, aki favágó volt, és pénzért vállalkozott. Akinek tökéletesen mindegy volt, hogy mit vág, csak fizessék meg. Utána ott állt ez a szegény kis Magyarország, a pusztaságban. Az új fa valahogy még azóta sem nőtt ki, az az új fa, az a szép fa. Talán van belőle egy hajtás, amit ápolnunk kellene, de nagyon sok veszély leselkedik rá. 

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap