Az eléghetetlen levél - 4. Első munkanap, konyha, beszélgetés

Rozványi Dávid, h, 12/30/2013 - 00:16

Nagyon hétfő volt az a nap, az év első munkanapja, bár péntekre esett, a többiek inkább szabadságot vettek ki, meghosszabbítva a hétvégét. Bekapcsolta a gépet, de a lámpát nem, így a monitor fénye halotti maszkká festette az arcát. Minden sötét és szürke volt, és nagyon egyedül érezte magát, s képtelenségnek tűnt a munkára koncentrálnia. Hideg, sötét, magány: mintha az életét sűrítette volna bele ezekbe a szavakba. Gyilkos koktél, talán egy kávé segíthetne rajta…

Máskor, ha felrakta a kávét, visszament a szobába, de most nem volt ehhez sem kedve, csak ült és nézte a cseppenő fekete cseppeket, s hagyta, hogy az illat megaromásítsa gondolatait. Felidézte benne a soha nem volt, talán soha nem lesz otthon emlékét.

- Szia! Boldog új évet! – köszönt rá a férfi.

- Szia! Neked is. – válaszolt. De hangja nem tükrözte a férfi vidámságát.

- Nem zavarok? Ha egyedül akarsz lenni, visszajövök később. De lent bedöglött nálunk a kávéfőző.

- Nem, maradj csak, mindjárt készen leszek. De úgy gondoltam, hogy egy kávé nélkül nem vagyok képes elkezdeni az új évet.

- Megértem. Jót buliztál? Másnaposság? – de a férfi kérdésében nem volt semmi indiszkréció.

- Nem, inkább más évesség, vagy más életség. Pocsék volt a szilveszterem, de az előző év se volt sokkal jobb, ha visszagondolok. Egyszer egy regényben azt olvastam, hogy a boldogság olyan ige, aminek nincs jelen, csak, múlt vagy jövő ideje. Hát szeretném, ha legalább jövő ideje lenne.

- Ne mondd ezt, ez butaság.

- Miért? Most kérlek, ne gyere semmilyen közhellyel, nincs hozzá hangulatom.

- Nem tudom, hogy közhelynek számít-e, de te olyan ember vagy, aki mindig boldog.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedett lány.

- Nem vagyok a szavak embere, lehet, hogy kicsit zavaros lesz, amit mondok. De te olyan ember vagy, akivel bármi is történik, mások, már régen feladnák, megszürkülnének, öngyilkosak lennének, vagy élőhalottak, de te nem: te boldog vagy. A boldogság, a harmónia, mint valami finom parfüm vesz körül. Emlékszel, amikor ősszel beköszöntem hozzád?

- Igen.

- Akkor is ezt láttam meg benned. És, hogy jó lenne, ha barátok lennénk.

- Mint a kisherceg és a róka? – mosolyodott el önkéntelenül Paxa.

- Igen, ráadásul még szőke is vagy – s már a férfi is mosolygott.

- Rendben. Kezdjük el a szelídítést.

- Mondjuk egy kávéval?

- Most?

- A munka megvár, különben is, szerintem nincs a közelünkben élő ember, aki dolgozni is akarna. Most.

- Rendben, de figyelmeztetlek: ha csak egyszer is azt mondod, amit a róka, hogy a búzamezőről a hajam színe jut eszedbe, akkor feladom, és nem beszélek veled többet.

- Ennyire utálod a giccset, vagy ennyire félsz a barátságtól?

- A giccset addig utálom, amíg nem velem történik meg, a barátságtól meg nem félek.

- Akkor jó. Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Úgy éreztem, hogy kerülsz. Miért?

- Nem tudom. – de ekkor, Deus ex machina*, hangos prüszköléssel kijött a kávé, kimentve a lányt a kellemetlen témából: - Meghívhatlak?

- Köszönöm. De akkor legközelebb én hívlak meg. Rendben?

Paxa gondolkozás nélkül rávágta: – Igen. – gondolkozás nélkül, mert tudta, hogy ezzel az igennel a férfi az életének a részévé válik, ahogyan ő is az övének, még akkor is, ha a jövő titka, milyen formában.

És a kávé mellett elmondták egymásnak egész életüket, mert valahol mind a ketten érezték, hogy megbízhatnak a másikban, mintha már sok-sok életen keresztül ismernék egymást. Furcsa volt, mert bármit is mondott a másik, mintha már előre tudták volna – mégis, a szavak kimondásával, mintha a korábbi sejtés saját húsukká vált.

Elindultak azon az úton, ami a barátsághoz, vagy talán azon túl is vezet.

 

* isteni közbeavatkozás (latin)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap